Dolmány Attila: Mese a mai kultúráról

Miután kiderült, hogy januártól megvonják a Budapesti Kamaraszínház teljes támogatását, Dolmány Attila színész ismét tollat ragadott. Írását a Színház.hu rendelkezésére bocsátotta, ezt közöljük.

Gyermekkoromban – még az „átkos” bukásának végkifejlete alatt – egy márciusi hűvös délutánon mögöttem állt Pisti, lehettem 12 éves, egy ünnepség végén felhangzó Szózat zenéjét hallva annyit mondott: mi ez, a német himnusz? … De mondhatta volna orosznak, amerikainak, vagy bármi másnak, ami eszébe jutott… Nyolcvanas évek… Már akkor kezdődött. Talán népbutításnak hívhatnánk. Talán új generációs vakságnak. Vagy ezen betegség akkor telepített baktériumainak első, biológiai jövőfegyverként elszórt maghintésének; de ha ezen megfogalmazás túlságosan komplikált, nevezzük „hülyeség”-nek. Talán ez a fogalom még néhányszor visszatetszik majd eme értekezésben, de nem azért, mert általános, a mai magyar nyelvben már oly semmivé vált, már-már tiltott média-kijelentés, hogy ölni tudnánk egy kis régi, jól bevált hülyeségért, hanem csak azért, mert ma oly aktuálisan igaz. S milyen érdekes, hogy a nyelvtanból indulunk. Ebben nincs bal-, jobb-, szélső, liberális avagy bármilyen nézet, gondolat, sérelem, múlt, egyéb hátulról jövő gondolat! Egyszerűen tény. Nincs benne POLITIKA! No lám, itt egy újabb fogalom… Milyen furcsa, hogy gyerekként még élni tudtunk gyermeki jogunkkal, hogy ez a ma Magyarországon oly fontossá vált, valamely tartalommal bíró szó semmit sem jelentett nekünk. Akkor is már magyaroknak. Érintetlen gyermekeknek. „Magyarizálhatunk” most éppen mindenhogyan, ám épp magyarságunk mivoltját, a KULTÚRÁT felejtettük el. Egy nemzet meghatározó, társadalmi léte maga az Ő kultúrája. Mind művészi, mind politikai, mind polgári, emberi, mindennapi, és sorolhatnám – „platformokon”, vagy ha úgy tetszik, értelemben. S egy társadalmat meghatároz az ő kultúrája, s ha a kultúrában baj van, a társadalomban is baj van… Talán Wilde mondta ezt (idézgetem anélkül, hogy érdekelne, milyen egyéb kijelentéseket tett, érzett, gondolt, csak a mondat gondolatisága érdekel, avagy amit mondott, írt) vagy valami hasonlót. Ti tudjátok, ti okosabbak vagytok. Ti, akik most olvassátok e sorokat. Én nem vagyok olyan művelt, hogy állandó idegen szavak szótárával küzdjek érettségem-, megérettségem-, megértettségem-, megérthetőségemért. Avagy ellene. Nekem a színházban, a filmben, a színházművészetben van a helyem. De tanítottak némelyek nyelvtant, írást, központozást, sőt még matekot, fizikát, történelmet, zenét, rajzot is, amit, amiket ma már, mint követelményt is, hiányolok. Kosztolányival élve: A szegény kisgyermek panaszai… Vagy Dsida, vagy Karinthy, vagy Jókai, vagy Arany, vagy Ady, vagy József, vagy akár Agota Kristof, vagy Egressy, vagy Pozsgai, vagy Esterházy, vagy Spiró, vagy Csurka, vagy Csikós, vagy Háy, vagy egyszerűen csak Montágh, vagy sorolhatnám még, számra-szám, de minek, mert aki ült a gyermeki padban,s tanulni sem volt rest, emlékeiből felidézhet jócskán magyar szavakat, szóösszetételeket, gondolatokat. Tegyük fel, ez volt az első bekezdés…

- 2. -

Mi ez?! Teszem fel a kérdést, mint öt éves lányom egy véletlenül megtalált óvszeres dobozra találva. Mert ma már ilyenek az ötévesek… Ilyen világban élnek. Élünk. Ezt adjuk nekik. Ezt kapják tőlünk. És valahol ezzel ma már nincs is semmi baj. De mással igen. Évtizedek óta – és ez a szó számomra harcos, mert bár jól beszélem a nyelvet, az „évtizedek” szó néha összeszalad – tudjuk, látjuk, érezzük, hogy az egyetlen mentsvárunk a színház, a zene, a képző- és iparművészet, a festészet, az irodalom, stb., egy szóval: a kultúra. Hovatovább a szinkron is. Mégis mostohán bánunk vele. Valami olyannal, melynek nem politikai viták eszközének, megoldásának, nem azok „platformjának”, nem szószékének, államadósság spórolásának kell lennie, mikor az egészségügy, az oktatás, a mezőgazdaság, kultúra, lassan minden, stb. is bajban van. Valami olyan „hülyeség” vett erőt ezen az országon, ami már-már egy egyszerűnek tűnő ötéves óvodai komolyságán is túl tesz, mikor el szeretné csoporttársától bitorolni a még éppen őáltala bitorolt műanyag triciklit. Vicc. „Hülyeség”.

Rengeteg tény van. Beszélhetünk az elmúlt húsz évről, 5, 10, harminc, hetvenhárom – ütök hasamra, de már mi közöm, ez történelem –, száznyolcvan, ötszáz… matekozzuk má’ ki, ki csinát itten hüjeségget, he…!? alapon. Tény, hogy fél éve kaptam egy nagyon kedves levelet, melyben egy úr a színház megmentéséért küldött levelemre úgy reagált: előbb a földeket kéne megmenteni, hogy nekünk is legyen végre munkánk, megélhetésünk, aztán jöhet a szórakozás. Igaza van. Csepűrágók! Azok vagyunk. Csak azt felejti el, hogy míg neki szórakozás, másoknak a művészet – és kőkemény – munka, sőt hivatás! Jó lenne egy új Kazinczy, aki fogalmakat gyárt és értelmez, mellékesen egy magyar-magyar szótár, amiben elmondhatnánk az embereknek, hogy a kalocsai paprikafüzér a sparherd fölött is művészet. Akarom mondani: kultúra. Tegyük fel, ez a második bekezdés…

- 3. -

Aztán eldöntöttem kis-nagylányom születése után, hogy jövök-megyek, a színházat választom a csillagászat helyett. (Ma már néha úgy érzem, kár volt.) Robotoltam, sokszor napi 24 órában, voltam újságkihordó, régész, pultos, pinceénekes, alternatív színházi szereplő, stb. de még egy hétig jegyüzér is – azóta ez utóbbi lett az egyik ingyen mellékállásom –, hogy aztán később született fiammal fenntartsam az ünnepek, az élet alapvetéseinek örömét. Nem sikerült. Ilyen a világ. Lehet, sőt igen, nem vagyok könnyű ember. Ezért is váltam el kétszer. De még sosem hallottam egyik gyermekemtől sem, hogy rossz apa vagyok, hogy rossz irányba tereltem, hogy nem bízhat bennem, hogy akkorát hazudtam, mint az Eiffel-torony. (De nagyobbat lehet, hogy igen, srácok. Bocs.) „Megtettem, amit tennem kellett.”, ahogy Szomory írja. És megteszem a mai napig is. Megtenném továbbra is, ha hagynák. A Madách Színház és a Színművészeti után egyedül maradtam. Mint ma a kultúra. De akkor még volt esély, volt remény. Azt gondoltam, szerencsém van. Még abban a korban, vagy annak határán lehettem részese a színháznak, ahol Tolnay, Darvas, Kállai, Benkő Gyuszi bácsi, Juhász Jácint, és sorolhatnám a mára már talán elfeledett, az ifjú generációk számára ismeretlen neveket, akiktől tanultam, tanulhattam, volt mit tanulni, akikkel együtt dolgozhattam. Köszönet érte! Kinek? A sorsnak, Istennek, a döntéseimnek, apám-anyámnak? Vagy csak annak, hogy akkor még nem „hülyeség” volt a színház, a kultúra? Aztán a gyakorlat a Vígben, a tagság a Budapesti Kamarában, „játszódás” Eszenyivel saját produkciójában, vagy éppen az akkor még nemrég jól működő Egerben…?! És Csiszár, Tordy, Gothár, Szász, Pozsgai, Szegvári, Alföldi, Makk, Almási-Tóth, Kiss, Németh, és hát bocsánat, ha nem említek mindenkit, akivel nekem volt alkalmam találkozni, alkotni. Mindez most a múltba veszőnek látszik, a jövőkép pedig talán a pincérkedés, árufeltöltés, vagy videotéka eladósorán ugrándozó diplomás megélhetési művésszé szervül… mert némelyek úgy gondolják, ez nem kell. Nem kell a csepűrágó, a vászonszaggató, a húrvirtuóz, az agyagzsonglőr, és semmi, ami nem labdához közel álló gömb alakú fizikai tárgy formájához, természetéhez hasonlít. Nem akarok politizálni, mert nem tudok. Nem kell a nyelv, a rádió, az igazul kimondott szó, a frissen, alig 70 éve felfedezett öröm, a televízió kultúrköre, az értékes szórakozás, a könyv, a gondolat. Csak az értelmetlenül eldobott összegek garmada várja utódainkat, a „média diszkrét bája” köntösében próbáljuk most „hülyeségre” tanítani az elkövetkező országnagyokat. Kérdem én: mi végre ez a sok butaság? Ha már unokáink olvasni talán igen, de írni – a billentyűzet nélkül – nem tudnak majd? Labdát rúgni gondolat nélkül is lehet. Csak kell még egy kis jó szem és talán egy kis „mozgáskultúrált” tehetség. Meg befogadókészség arra, hogy birkamód azt tegyem, amit mondanak. Cseppet kiábrándító, hogy a gyermekeim, unokáim így nőnek majd fel. Akkor már inkább terelgetem a nyájat, vagy hajkurászom a csirkéket a szomszédból este hazafelé… De mindehhez mit sem értek. Ti tudjátok, ti okosabbak vagytok…

- 4. -

Aztán jött, ami ma van. Tények. Először a lista. (forrás: Derdák András)

„NEM FONTOSSÁGI SORRENDBEN (még):

Tűzraktér végveszélyben
Megszokott utca- és térneveink
A 2010-es NKA-döntések visszavétele (2 milliárd)
A 2011-es NKA-keretből 1,6 milliárd elvonva
Szépművészeti Múzeum bővítése
A Trafó veszélyben
A Zempléni feszt veszélyben
Fesztiválzenekar szivatása
Opera veszélyben
Cinetrip helyszín nélkül
Múzeumok éjszakája
A filozófusok kriminalizálása, nemzetközileg elismert magyar értelmiségiek ellenségnek tekintése (Heller, Fischer, Tarr, Schiff, Konrád, Vajda, Kornai etc.)
Sziget „megadóztatása”
Pankkkk program
MU Színház költségvetés-csökkenése
RS9 Stúdiószínház
Filmek támogatása
Filmszemle a szokott időben
Duna Műhely
Magyar Könyv Alapítvány
MAOE veszélyben
Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány
Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia
Art-universitas program
Alkotóművészeti Közalapítvány
Kulturális Akadémia ügye
Nemzeti Színház csesztetése
Vidéki színházigazgatói posztok cseréi
Az egri színház volt Badora társulata
Megszűnés előtt a 83 éves esztergomi zeneiskola
A pécsi Művészetek és Irodalom Háza bezárt
Közmédiumok rohamos állapotromlása
Újabb ezer embert küldenek el az MTV-ből és a Rádióból
A magyar nyelv meggyalázása
A közélet megengedhetetlen fasizálódása
Az oktatási rendszer beszántása
A budapesti zászló
A városligeti ’56-os emlékmű veszélyben
A magyar filmkultúra úgy ahogy van…
Ezen belül az MMKA (bár lehet, h ezért kár volna sírni)
A kulturális alapítványok megszüntetése
A külföldi kulturális intézetek koncepcióváltása, a felhalmozott tudás tökéletes negligálása, némely esetben a kinevezett személyek”

És hozzátéve:

MTV, Duna, Sláger rádió

Klubrádió, Juventus, Rádió1

Nemzeti Galéria

Játékszín

Új és József Attila Színház

Budapesti Kamaraszínház és Játékszín

Opera

Operett, Madách, Centrál Színház

Pesti Magyar Színház

Concerto Budapest

És még egy újabb:

„A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium tegnap délután egy e-mailben tájékoztatta a nem állami, nem önkormányzati fenntartású iskolákat arról, hogy ezen intézményekben 2012. január 1-től megszüntetik a »Közháló« (régi nevén: Sulinet) szolgáltatást, és az intézmények gondoskodjanak maguknak Internet-szolgáltatásról.” (forrás: Rick Zsófi, Facebook)

És az egészségügy és a többi… stb… stb…

Idézhetném az éhségsztrájkot, a rádiókért való tüntetést, a tegnapi sajtótájékoztatókat, de minek, ha már van internet (ami szintén magyarokkal közös agyszülemény volt). Mert mindent meg lehet már találni, el lehet olvasni. Ha akarunk olvasni, és nem szerkesztett, nekünk küldött képeket, videokat és mondatokat szeretnénk hallani, látni. Ez csak alig két oldalt tölt meg, a teljesség igénye nélkül. Egy WC papír-tekercs sem lenne elég felsorolni, hogyan és mennyi irányban folyik legálisnak mondott inkvizíció a kultúra ellen. Talán el kéne gondolkodni, kell-e még itt, minálunk a kultúra, az értelmiség, az esetlegesen munkáját, hivatását, helyét és posztját értő és betöltő polgár… De lehet, hogy nem is kell. Gondolkodni. Mert végül azt is megadóztatják. A végén, bár nem megvetni való, de mind elmehetünk kapálni, foncsorozni, krumplit szedni és hámozni, szemetet eltakarítani, mert mi magunk után is szoktunk, szőlőt szedni vagy Dunát pucolni, végül is, ahogy a mondás, és Bob és Bobek is ezt tanította: „a munka nemesít” alapon elfonnyasztani mindent, amiért érdemes sírni, nevetni, gondolkozni, érezni. Gyerekkoromban, de felnőttként is szeretek színházba, koncertre járni, kiállítást nézni. Szeretek tanulni, biztonságban tudni magam és szeretteimet, barátaimat, ellenségeimet, főnökeimet és beosztottjaimat. Talán csak az a baj, hogy nincsenek „alattvalóim”. Pedig voltam már Caligula, II. Richárd és néhány – akár Árpád-házi – király is. Szeretem a művészetek varázsát, hogy el lehet beléjük menekülni, hogy mást élhetek át, mint az unalmas mindennapjaim, szeretek részt venni benne, mert – mint ahogy Kocsó Gabi barátom fogalmazott néhány nappal ezelőtt egy utolsónak hihető előadás előtt – legalább van másfél, két óra az életemben, amikor csak önmagam vagyok a színpadon, ahol nincs gond, politika, hírnév, adó, stb., csak a történet és a figura van, csak az adni akarás, a koncentráció, nincs Vagyonkezelő, igazgató, rendező, behajtó, Minisztérium, és „hülye” kollégák, vagy nem kollégák „hülye” állításai, nincsenek ragadozók, akik negyed áron veszik el a munkát tőlünk, akik 15 évvel ezelőtti bérekért már drágák vagyunk, nem kell gondolkodni hitelen, hitelességen, alkotmányon és megélhetésen, karácsonyi vacsorarecepten, törött lábon, vagy törött szíveken, boldogult és megboldogult barátainkon, családtagjainkon, sorolhatnám. Csak önmagunk, tudásunk, talán tehetségünk, hozzáértésünk létezik, és az adni akarás. Adni valamit azoknak, akik a mindennapi robotból menekülnek hozzánk, a kultúrához. De úgy látszik, ez már egyeseknek nem kell… Az is igaz lehet, hogy minden, amit eddig leírtam, maga is egy nagy „hülyeség”. De ti tudjátok, ti okosabbak vagytok… Tegyük fel, ez is egy bekezdés…

- 5. -

Mi ez?! Már magam sem tudom, miért tettem fel a kérdést. Befejezem, mert úgy érzem, csak nekem esik jól leírni ezt a sok „hülyeséget”, és majd megelégedettségemben poharazom a kész mű feletti önelégültségemben. De valami tüske mégis marad bennem. Mert vannak, akiknek nincs más munkájuk, vannak, akik erre tették fel az életüket, vannak, akik a rezsit sem tudták, tudják és fogják tudni kifizetni ez után. Nem várom el, hogy egyenként mindenkit megmentsenek az okosok. De egy nemzetet, egy kultúrát igenis követelem, hogy ne tiporjanak el! Ne celeb-kultúra legyen, adjuk meg az esélyt a hivatástudattal élő tehetséges embereknek! Akarjunk kapni! Jól! Nagy kérés ez?

- 6. -

Furcsa dolog az „elvesztés”. Rengeteg fájdalommal, idővel, később energiával, dühvel, kétségbeeséssel, bizonyítási kényszerrel, lelkiismeret-furdalással, legfőképp könnyekkel, belső erővel, szemünkbe köpött szégyenérzettel, belátással, általában – sajnos – felejtéssel, de fontos módon, amit manapság nem programozunk mechanikus életünkbe: emlékkel, emlékekkel jár. (Milyen furcsa Hachi, a kutya története…) Ez tesz minket mássá talán, mint e pirinyó földkupacon összezsúfolódott, élőlénynek nevezett gravitáció-tartott-atomalatti-atomrészecskék egységeként nevezett egyéb intelligenciákkal atomialapon-egyező valamik fölött. Nem hiszem és nem is tudom, hogy más lényeknek mennyire, hogyan, miért, miként, hova, stb. van-e érzelmi életük, emlékeik. Minek harácsolunk olyan dolgokat, amiket nem vihetünk a sírba, hogy csak hitünk biztosít a továbbról, vagy materializmusunk a sötét éjszakáról magunk számára, ahelyett, hogy élnénk, élveznénk a ki-tudja-kitől-kapott lehetőségünket, az egyetlen ajándékot, amit nem kértünk: magát az életet! És mindemellett minket talán a fennmaradás kényszere, mely a fotó-, film-, korábban nép-, képző-, ipar-, zene-, irodalom, színházművészet, és sorolhatnánk még megannyi foglalkozást, tett „ember”-ré?! Minket?! Mindannyiunkat! S ez most elveszni látszik. Talán csak az a kérdés: tudunk-e ez ellen tenni, vagy hagyjuk elveszni igazi értékünket, értékeinket, az értéket magát! Az „emberség”-et, az emberi mivoltot, vagy visszatérünk ősalapjainkhoz, ahol már nem is a „fair” farkastörvény uralkodik, hanem ahol ember embernek „embere”… S ha így, akkor ma már „isten bocsásson meg” mindnyájunknak. Mi ez?! Ti tudjátok, ti okosabbak vagytok. Ti, akik most olvassátok e sorokat. Vagyis talán: ébresztő, és Mi magunk bocsássunk meg magunknak!… (folyt. köv. kitudjamikor…)

Boldog Ünnepeket minkenkinek!

Dolmány Attila színész

Fotók: Dolmány Attila a III. Richárdban, a Trainspottingban, 2008.ban,  a legjobb férfi főszereplőnek járó díj átadásán