Hősökre volna szükség - A Presznyakov testvérek a Tháliában

Nyertél egy yachtot. És jön az özönvíz. Igyekszel menekíteni, amit lehet. Még egy gorillát is vásárolsz. De mi van, ha mégsincs yacht, és átvertek? Oleg és Vlagyimir Presznyakov Csónak című darabjának magyarországi ősbemutatója előtt a szerzők mesélnek a darab születésének történetéről. A beszélgetést Kozma András tolmácsolta, aki egyben a darab műfordítója – neki is jutott egy megválaszolandó kérdés.

Miért a Noé-témát választottátok alapul?

Oleg Presznyakov: Mindig abból a hangulatból, állapotból indultunk ki, ami bennünk van. A Csónak hat évvel ezelőtt íródott, de olyan, mintha azóta sem változott volna semmi. Krízis-állapot van szellemi és érzelmi téren, az emberek reményei legtöbbször csalódásba fordulnak. Ugyanakkor még mindig bízunk abban, hogy ennek egyszer vége lesz, és valami új és jobb kezdődik el.

A darab egyik legnagyobb dilemmájának azt érzem, hogy ha baj van, vajon inkább menekülni kell-e, vagy másokat, netán a szellemi, erkölcsi értékeket kell menteni?

OP: Az özönvíz elől nem lehet elmenekülni. De talán a legfontosabb magunkat kimenekíteni. A darab születésének idején azt tapasztaltuk, hogy a fiatalok sem törekednek a változásra. Kényelmesnek, komfortosnak tűnik az élet, az emberek csak beszélnek a válságról, a krízisről, de közben óriási sorok állnak a szupermarketekben. Furcsa folyamat zajlik, mindenki érzi, hogy ennek előbb-utóbb vége szakad, de mindenki próbál magának kikaparni valamit, megszerezni azt, amit tud. A darab ezt az általános világérzést járja körül. Az a benyomásunk, hogy a legokosabb emberek is gyanakodva viszonyulnak azokhoz, akik meg akarják mondani a tutit, akik valamilyen receptet akarnak adni, hogy hogyan kellene megmenteni magunkat. Ennek ellenére szükség van olyanokra, akik határozottan kimondják, nevén nevezik a dolgokat. Más szóval: hősökre volna szükség. Olyanokra, akik magukkal tudnak ragadni bennünket, akik célokat képesek elénk állítani, akiket igazán tudnánk követni, akár lemondva arról is, ami ebben a múlékony világban itt tart bennünket. Úgy érezzük, hogy ez az igény megvan az emberekben. Meggyőződésem, hogy a szociálisan aktív embereket úgy láttatják, mintha idióták lennének. Például ha meghívnak valakit egy talk-showba, akkor abból csak hülyén lehet kijönni, bármilyen komoly dolgokról is szeretne beszélni. És mindannyian nevetségesek vagyunk az érzelmeinkkel, a protestálásunkkal, a vágyainkkal. Mindannyian kedves, jópofa idióták vagyunk. Ez az előadás akkor születik meg, ha a színészeknek sikerül megragadni ezt a világot, és érvényesen föl tudják tenni a kérdést a nézőknek: tetszik nektek, hogy idiótának láttatnak benneteket? Ez persze nem csökkenti a hősiességről, hőskeresésről szóló kérdés jelentőségét.

Van-e különös oka a darabjaitok mozaikos dramaturgiai szerkezetének?

OP: Az egységesség, az élet teljessége meglehetősen relatív fogalom. Az én figyelmem nagyon szétszórt. Például itt most beszélgetünk, de közben a szemem figyeli a ki-bemászkáló embereket, a fülem érzékeli, amit a másik asztalnál beszélnek. Valójában a figyelmünk sokkal szélesebb, mint az a dialógus, mint amit folytatunk. Nekem mindig izgalmas volt szövegben is, színházban is azt megmutatni, hogy az egységesség soha nem egyértelmű. A mozaikosság, a szétszakadozottság, a foszlányosság darabjait végül a néző állítja össze magában.

Vlagyimir Presznyakov: Intuitív módon mindig vársz valakire vagy valamire, ami összeköti, összefűzi ezeket a részleteket. De időnként sokkal izgalmasabb, ha ez nem konkrétan történik meg. Nyilván mindannyian rendelkezünk eszközökkel, hogy egybefogjuk, összetartsuk magunkat. Van, aki imával, van, akit a társa tart össze, vagy valamilyen küzdelem… Mindenki magában próbálja megtalálni azt az eszközt, ami összetartja a személyiségét. Ez a darab arról is szól, hogy egyre nehezebb megtalálni ezeket az érintkezési, vonzási pontokat. Az embernek egyre nehezebb teljes személyiségként érzékelnie önmagát.

Hogyan került a darab a Thália Színházba?

Kozma András: Évekkel ezelőtt fordítottam le ezt a színművet, több helyen is fölmerült a játszási lehetőség: Szolnokon, az Új Színházban, a Bárkában… Aztán a szöveg megtetszett Bagó Bertalannak, és azt mondta, szeretné megcsinálni. Hársing Hilda dramaturggal dolgoztak az anyagon, ők keresték meg a Thália Színházat, amely befogadta a produkciót.

Ma itt voltatok a színházban. Próbát néztetek?

OP: Most csak beszélgettünk a rendezővel, a színészekkel. A rendezővel már korábban is találkoztunk, tudtuk, hogy érdeklik az ilyen típusú szövegek. Reméljük, hogy a színészek is megtalálják a motivációt arra, hogy valamit magukban is megfogalmazzanak, föltárjanak.

VP: Jó volna, ha olyan dolog jönne létre, ami a nézőkben is mélyebb gondolatokat indít el. Ez nem egy klasszikusan szórakoztató típusú előadás. Olyan nézők számára készült, akik valami újat szeretnének fölfedezni magukban, és nem csak a szórakoztatás eszközeként járnak színházba.

Szerző: Rick Zsófi