Schilling: Kellene egy innovációs központ

Az Élet és Irodalomban múlt heti (a 61. évfolyam első) számában jelent meg Schilling Árpád legutóbbi írása, amelyben egy felhívást is megfogalmazott a Krétakör vezetője egy független, innovációs központ létrehozására. Schilling úgy látja, „ami itt most veszélyben van, az nem a kultúra felső, sokkal inkább annak alsó szelete”.

(A cikk teljes terjedelmében az ÉS online-on olvasható. Az alábbiakban csak rövid kivonatot, a cikk végét és az ott megfogalmazott felajánlást közöljük).

Bevezető

Túl sokan vagyunk, akik egymás mögött állva a sorban úgy érezzük: jár nekünk az állami támogatás. Így aztán nem csoda, ha a kormányzat radikálisan akarja átalakítani az újraelosztás rendszerét. Az átgondolatlan elvonások azonban komoly pusztítást végezhetnek a nagy intézményekben és a civil szférában egyaránt. Alulról és felülről is megroppan a kulturális intézményhálózat. Fenntarthatatlan a támogatás-injekció alapú forrásbiztosítás, így az olyan nemzeti kegyhelyek is kifordulnak majd magukból, mint a Magyar Állami Operaház. Az Andrássy negyed pedig a korábbi gigaberuházásokhoz hasonlóan szívhatja el más területek tartalékait. A racionalizálásra tett összehangolatlan és erőszakosan siettetett kísérletek könnyen megbosszulhatják magukat.

A magánvállalatok többsége egyelőre rezzenéstelenül nézi végig a kulturális intézményi és civil hálózat leépülését. Miután az állam nem ad, nem is adhat számukra útmutatást, s mivel maguk is jelentős hozamkieséssel küszködnek, egyhamar nem várható áttörés a kultúracsinálók és a for-profit vállalkozások viszonyában.

Nem mértük föl, hogy mit veszítünk azzal, ha késlekedünk. Amíg a magyar állam és a magánszektor tehetetlenül hezitált, hogy mit is kezdjen a kultúrával (jelenség, tevékenység vagy termék?), felnőtt egy generáció. (...) A kultúra napi gyakorlat, akárcsak az identitás, amit ha az emberek tartósan nem gyakorolhatnak, akkor elveszíthetik az emlékeiket, a közösségi élményeiket, és eluralkodhat rajtuk a totális passzivitás. Ha a politikának engedelmes tömegre van szüksége, a piacnak meg öntudatlan vásárlóerőre, akkor a lehető legjobb irányban mennek a dolgok, semmi sem fogja megakadályozni a magyarok kulturális leépülését.

A központ

(...) Egy olyan innovációs központra volna tehát szükségünk, amely munkatársi összetételének köszönhetően széleskörűen képes értelmezni és strukturálni a kulturális folyamatokat. A központnak lenne feladata az is, hogy a kultúra piacosításának lehetőségeit, az eladhatóságot és hasznosíthatóságot kutassa, illetve rövid, közép és hosszú távú projektekre tegyen javaslatokat. Mindezt tegye gyorsan és hatékonyan, számonkérhetően és életszerűen, értelmesen kialakított, megfelelő létszámú munkatársi bázissal. (...)

A színház

Olyan, hogy egységes színházi szakma természetesen nem létezik. (...)

Az állami szubvenció rohamos csökkenésével számoló Magyar Teátrumi Társaság (a jelenlegi kultúr-finanszírozás egyes becslések szerint a 2006-os szint 30%-át is alig éri el) előrelátóan védte meg az általa végigvitt új Előadó-művészeti Törvényben a kőszínházi struktúra alapjait, vagyis a legnagyobb méretű vidéki színházakat. Arról azonban, hogy tulajdonképpen mi is volna az a színházművészet, amelyet ezekben a házakban – vagy bárhol másutt – meg kellene őrizni, avagy tovább kellene fejleszteni, még az előrelátó törvényalkotóknak sem voltak kiérlelt elképzelései. A színházművészet általuk képviselt formái meglehetősen eklektikusak, többségük műsorpolitikájából leginkább az világlik ki, hogy minél több helyi lakost kívánnak rávenni arra, hogy fizető nézővé váljon. Ebben nincsen semmi kivetnivaló, hiszen a támogatás mértéke elsősorban a számszerűsíthető adatokkal áll összefüggésben. A közönség maximalizálását célzó tevékenység viszont nem művészet, hanem szórakoztatóipar. A mai magyar színházak kényszerpályán mozognak, és ezért túlnyomó többségük ugyanazt a metódust kénytelen követi, amit a hollywoodi szuperprodukciók: egyszerű vonalvezetésű, szentimentális történetek, minél ismertebb sztárok, könnyen fogyasztható erkölcsi tanulságok, és minél sokszínűbb kiegészítő szolgáltatások (képeslapok, pólók, egyéb termékek). (...)

A művészet nem politika, még akkor sem, ha politizál. Ebben a műfajban nem a szavazók maximalizálása a legfőbb cél, hanem a maximális őszinteség, a lélek teljes lemeztelenítése, a halállal küzdelmet folytató és minduntalan elbukó ember riasztó látványának felmutatása, és még sok más, talán kevésbé patetikus cél beteljesítése, megfogalmazása, de semmiképpen sem pusztán előadó-művészeti termékek előállítása.

(....) Nem a művészeknek kellene értelmezniük a kultúrát, hanem a közalkalmazotti státuszban lévő hivatalnokoknak. Nem a művészeknek kellene azon fáradozniuk, hogy hatékonysági tanulmányokat vagy pályázati szempontrendszereket gyártsanak. Nem a kultúracsinálóknak kellene törvényeket értelmezniük és írniuk. A kultúra fenntartása, és az azzal együtt járó számítások, egyeztetések az állami hivatalok feladatai kellene, hogy legyenek. Az pedig, hogy legyen kellő számú és megfelelő képzettségű és elhivatottságú szakember ezekben a hivatalokban, vagy, hogy egyáltalán legyenek a kultúra ügyeivel hatékonyan foglalkozó hivatalok, azoknak a személyeknek a feladata lenne, akik a legfontosabb kulturális pozíciókat elfogadták. A kultúrpolitikusok közül egyedül L. Simon László foglalkozik a gondjaira bízott hivatal szerkezeti kérdéseivel. A Dörner ügy kapcsán egyértelműen kiderült, hogy Csomós Miklós még egy meglehetősen egyszerű pályázati helyzetet sem képes szakszerűen kezelni. A NEFMI kulturális államtitkárságával kapcsolatosan pedig maga Szőcs Géza vallotta be többször nyilvánosan, hogy munkatársi hiánnyal küzdenek: nem bírják el a rájuk bízott feladatot.

Az együttműködés

Kellene egy központ, amely egyrészt értelmezi az állam által dotált kulturális intézményrendszert, másrészt megtalálja a művészek helyét ebben a rendszerben.

(…)

Állami szempontból nézve elsődleges szempont a racionalizálás. Minél könnyebben kezelhető szisztéma megvalósítása az élet minden területén. A for-profit szcéna azonban kedvtelésből is támogathat művészeket, ahogy akad is ilyenre példa, elsősorban a képzőművészet terén.

Nem állami dotáció esetén a központ elsődleges feladata az volna, hogy a for-profit szervezetek által támogatott kulturális mezőt értelmezze, annak érdekében, hogy felfedezzük az összefüggéseket és az egymásra hatás lehetőségét a kreatív üzleti vállalkozások és művészeti csoportok működése között. A művészet és a valóság viszonyát kellene kutatnia, mindenféle értelemben. Elsősorban nem is az a kérdés, hogyan ábrázoljuk a jelen valóságát, hanem hogy hogyan avatkozunk be ebbe a valóságba, mint valami egyre keményebb, de még mindig alakítható anyagba. Meg kell értetni még magukkal a művészekkel és az őket értelmezőkkel is, hogy ez most megint olyan kor, amiben minden és mindenki számít. A kultúrának át kell járnia a társadalom egészét, vagyis vissza kell térnünk az alapokhoz. Ma épp olyan fontos volna a táncház, mint a provokatív performansz. Épp annyira szükséges támogatni a falu elszánt kultúrház vezetőjét, mint egy független színházi társulatot.

Ahhoz, hogy mindezt felfogjuk, látnunk kellene, hogy miről is van szó, kikre és miért van szükségünk? Az általam javasolt központ ahhoz segíthetne hozzá minket, hogy ne csak fogyasszuk, hanem éljük a kultúrát: a kultúránkat.

Zárszó

Ami itt most veszélyben van, az nem a kultúra felső, sokkal inkább annak alsó szelete, a forrongó, zabolátlan, kreatív polgárok hol tehetségesebb, hol kevésbé eredeti, de mégis szükségszerű önkifejező megnyilvánulásai. Még nem tudni hogyan dönt a kormányzat a művészet oktatásának és szabad gyakorlásának jövőjéről. Remélhető, hogy akik döntési helyzetben vannak, idővel egyeztetni fognak azokkal, akiket a döntések érintenek. Emellett reménykedhetünk abban is, hogy idővel egyre több tőkeerős magánvállalkozó vesz részt a független, civil kulturális életben.

Felajánlás

A fentiekben felvázolt független, innovációs központ létrehozására 1000 eurót helyeztem el az alább található bakszámlán. Ha vannak mások is, akik támogatni kívánják a központ létrehozását, úgy kérem Őket, csatlakozzanak a kezdeményezéshez, és közösen gyűjtsünk össze legalább 10.000 eurót 2012 végéig. Az így összegyűjtött összegből legkésőbb 2013 elején megalapíthatjuk Magyarország első olyan kutatóközpontját, amelynek fókuszában a kultúra állna. Előre is köszönöm a nemzet jövőjét biztosító, nagylelkű támogatásukat!

Számlaszám: Krétakör Alapítvány 12010501-01026802-00300000 (Raiffeisen Bank Zrt.)

A számlát a Krétakör Alapítvány vezeti, ennek értelmében vállalja a fenntartásához kapcsolódó költségeket. A számla nem a Krétakör Alapítvány kiadásait fedezi, az ott megjelenő összegekről a http://kretakor.eu oldalon naprakész információkat lehet majd elérni, amelyek igazolják, hogy minden beérkezett felajánlás a kutatóközpont megalapítását szolgálja.

Az írás végén közölt felhívásra reagálva, az ott közölt bankszámlaszámra az újság megjelenése óta adományt helyezett el a Presscon Kft – köszönet nekik ezúton is a nagylelkűségükért! Amennyiben a cikk elolvasása után Ön is csatlakozni szeretne az adományozók köréhez, és ezzel segíteni a kulturális kutatóközpont létrehozását, úgy cikk alján található bankszámlaszámra küldheti el felajánlását.