Elég bő-e Alceste zakója? - 390 éve született Moliére

Moliére a kárpitos fia

Jómódú kárpitos apja azt szerette volna, ha fia az ő mesterségét folytatja, ám a párizsi egyetemen filozófiát és jogot tanult ifjú ehhez nem sok kedvet érzett. Amikor átvehette anyai örökségét, rögvest hátat fordított a szülői háznak, a szép reményekkel kecsegtető kárpitos műhelynek, felvette a Moliére nevet és színésznek állt.
  A színház- és irodalomkedvelő Béjart családhoz költözött, s hamarosan a nála jóval idősebb Madeleine Béjart szeretője lett. Színésztársaival létrehozta az Illustre Théatre nevű társulatot, amely Párizsban nem sok sikert aratott, Moliere kétszer is az adósok börtönébe került miatta.
   A társulat 1645-től könnyed olasz bohózatokkal és Moliere zenés vígjátékaival vidéken turnézott. 1658-ban XIV. Lajos is látta egy előadásukat, s pártfogásába vette a művészeket. A társulat otthonra lelt Párizsban, Moliere pedig elkezdhette "szárnyalását". Első párizsi darabja, a korának finomkodó társalgási stílusát kigúnyoló A kényeskedők című műve támadások kereszttüzébe került, ám a király jól szórakozott rajta, s az író mellé állt. Tette ezt később is többször, hiszen kedves szerzőjének darabjai sokszor igencsak sértették hol az egyházat, hol az arisztokráciát, hol a sznob polgárságot.

1662-ben Moliere feleségül vette egykori szeretője, Madeleine Béjart 19 éves leányát, Armande-ot, frigye támadások sorát indította el. Ezekre válaszul írta meg a Nők iskolája című darabját, amelyet 1662-ben színre is vittek a szerző és ifjú neje főszereplésével. Ezt követően, eleget téve a király rendelésének, több zenés darabot és balett-komédiát írt. Közben elkészült egyik remekműve, a mindenféle képmutatást és álszenteskedést leleplező Tartuffe, amelynek 1664-es bemutatója egyházi körökben olyan botrányt kavart, hogy Párizs érseke betiltotta. A darab ezután csak nyomtatásban terjedhetett 1669-es újbóli színre viteléig, amikor aztán kitörő sikert aratott.
  

A tilalom nem csüggesztette el a szerzőt, aki az ezt követő időszakban alkotta legjobb és legismertebb darabjait: a Don Juant, A botcsinálta doktort, a Mizantrópot, az Amphitryont, a Dandin Györgyöt és a pénzimádat lélekgyötrő komédiáját, A fösvényt. Különös módon ezek a darabok nem arattak akkor sikert, s ezért a következő három évben visszatért a balett-komédiákhoz. E műfajban is kiválót alkotott az 1670-es Úrhatnám polgárral, amely a nemesek kegyeire és "kultúrájára" vágyó sznob polgár gyilkos szatírája.

A túlfeszített munkatempó azonban egyre jobban aláásta a vélhetőleg már tüdőbajos Moliere egészségét. 1673. február 17-én, A képzelt beteg előadása közben rosszul lett, de végigjátszotta a darabot, hogy színészei ne essenek el az est jövedelmétől, de az éjszaka folyamán meghalt. Temetése dísztelen volt és csendes, mivel színészeknek nem járt ekkoriban más búcsúztató.

Moliére születésnapja alkalmából, a magyar színészóriás Gábor Miklós és a drámaíró egyik legismertebb karakterének, A mizantróp-béli Alceste viszonyát idézzük meg.

Gábor Miklós: Feljegyzések Alceste-ről (néha Alceste modorában) - Részletek

Az "ejtett karú" megoldás. Az első időkben csaknem szelíden léptem a színpadra. A rendező időt hagyott, hogy az ajtóban megálljak, körülnézzek, az ajtótól előremenjek a kanapéhoz, a színpad bal oldalán, ott leüljek, azután küldte csak utánam Philinte-et. Ezzel a kis némajátékkal kezdődött az előadás. (...) Ez az "ejtett karú" Alceste tisztában volt vele, hogy nevetséges, hogy ügye reménytelen, megértette, meghallgatta, elfogadta Philinte minden érvét - aztán ellenkezőképpen cselekedett. Valószínűleg ez lett volna a legmodernebb felfogás; Alceste magatartása oly abszurddá vált korunkban, hogy szemünkben kissé ostoba, ha ezt nem látja - ha viszont látja és csinálja, akkor ez már csaknem egy szelíd szent elhivatott ostobasága. De ez a "jámboran nevetséges" és "jámboran ellenálló" figura, akinek magatartása szelíd ravaszsággal szinte az egész világegyetemet hívja ki, egyetlen percig volt tartható: amíg meg nem szólalt. ő együtt nevet kínzójával saját magán - de Alceste nem nevet magán. (Különben mosolyogni is alig mosolyoghat, talán Éliante-ra.) Gőg nélkül nincs Alceste.
Később vissza kellett állítanunk az eredeti, Moliére diktálta gyors kezdést: Alceste és Philinte egyszerre lép a színpadra, némajáték nélkül, már a színfalak mögött megkezdett vita közepén. Ez a kezdés egyszerre elvágta a közönség minden mocorgását is. 

Elég bő-e Alceste zakója, hogy begombolhassam? A nadrágnak feszülő hasam hagy-e elég helyet, hogy zsebre dughassam a kezem? Ettől függ minden!

Kamaszság? Elképzelhetek egy éppen nem alkatomnak megfelelő Alceste-et. Ezt nevezem "Jouvet"-nak. Sötét, komor; mindig méltóságteljes és elegáns; ruhája is zárt, haja lesimítva; beszéde szándékosan korlátozott skálán marad, ugyanúgy indulatai is; puritán. Azonnal olyan próba elé állíthatnám magam, amely a legnagyobb színészi bravúrt kívánja, hisz én mindig kócos vagyok, mindig szélsőséges. Ez csak nagyon érett színésznek sikerülhet - de egy érett színésznél csak ez igazán érdekes. Alceste alakja kiegészülne a színészi bravúr élményével - ami a legszínházabb színház. A közönséget olyan eszközökkel kápráztatnám el, amelyeket tőlem nem várt

Egyik próbán a társasági jelenetben ugatni kezdtem, guggolva ugrálni, pofákat vágni, nyelvet öltögetni, míg a többiek beszéltek. Kollégáim csodálkozva nézték, mit csinálok, folytatták a szöveget, nevettek, nem tudták, mit akarok, a rendező nem szólt közbe, nem tudták, hülyéskedésem próba-e vagy privát viccelődés, rám néztek, egymásra mosolyogtak, kicsit kínban voltak... Magam se tudtam, hogy mi az értelme annak, amit csinálok, de tudtam, hogy valami értelme van. A jelenet és talán egész Alceste egy változatát vázoltam fel (kissé Dosztojevszkijes megoldás, de megoldás.) Ez egy "koncepció" pillanata volt. Lehet, hogy rossz. De ez csak akkor derült volna ki, ha komolyan vesszük; talán hülyeség volt, de megnyilatkozás. Ennek a próbának eredménye lett a jelenet végleges felépítése, így is jó, talán eredeti is - de ki veszi észre? A túlzás, a botrányokozás az én ötletem legfontosabb tartalma volt, illedelmesen ez nem ugyanaz. Végül is nem hatott ki az egész alakításra, az egész előadásra. Ellentétben állt a színházi szokásokkal és ízléssel. A jelenet most jó, de jellegtelen. Így szürkülünk el.

A művészi morál nem azonos a mérséklettel, azzal, hogy az ember nem hajszolja a pénzt, hogy vigyáz az egészségére, nem csalja meg a feleségét, vagy gondoskodik a családja jövőjéről. A művészi morál: önfeláldozás. A művészi morál: mértéktelen. (Még Goethe esetében is.)

Előadásunk megbízható, szolid siker. (Azt hiszem, elpirultam, amikor ez leírtam. Az ember pokolgépet készít, és házitűzhely lesz belőle?)

Minden részeg arra panaszkodik: "Mert én nem tudok hízelegni!" - de hol vannak ezek a részegek józanon? Moliére egyszerű és kicsinyes cselekménye és cselszövései mögött súlyos - szinte teljesíthetetlen! - követelések rejlenek.
Vannak, akik azt mondják, hogy Alceste kicsiségek miatt hőzöng. Valóban? Elveszti a perét, csaknem lecsukják, lemond szerelméről, lemond befolyásáról, lemond mindenki megbecsüléséről, vállalja, hogy kinevessék - hányan lennének képesek minderre, puszta meggyőződésből? Shakespeare elkényeztetett minket: ha nem folyik a vér, már nem is komoly a dolog. Holott talán nincs nehezebb, mint egy láthatatlan, puha, de megtörhetetlen közegben mozogni. "Mai" és "élet", mást se hallani. De milyen felületesen gondolják! Próbáljátok meg tizedét végigcsinálni annak, amit Alceste csinál - mindjárt kiderül, hogy a sok "elvi bátorság": frázis, álszentség.
(Vígjátéki hősök vagytok, törődjetek bele!)

Alceste igazsága? Hiszem is, nem is; szeretném hinni (így lesz az ember szentimentális: szeretné érezni, amit nem érez), de nem sikerül.
Talán így: tisztelem, a legtöbbre becsülöm - de nem hiszek benne; csak éppen semmi másban nem hiszek, csak ebben. Van a tisztességnek, a büszkeségnek és a nyíltságnak egy olyan abszolút, meggondolatlanul önfeltáró és éppen ezért kellemetlen, tehát önfeláldozó - néha szinte a dili határán járó - foka, embertípusa, amit és akit nem vagyok képes kigúnyolni. Vagy: kigúnyolom, ha muszáj, hisz végül is megérdemli a gúnyt, de szégyellném, ha a gúny nem érne engem is. És ha őt bántják, a "társaság", a megfontoltak, az okosok, magam is érzem a vágyat, hogy vele együtt fejjel menjek a falnak: ebben a dologban én nem tudok megérteni.
 Ez az igazi álláspontom. Ami ezen túl ebben az ügyben van és lehet: önkritika.

A világon talán több a Philinte, de csaknem mindenki Alceste-nek hiszi és vallja magát. (Így lesz belőlünk Oronte?) Az ember szinte hajlik rá, hogy már azt is megbecsülje, aki Oronte-ként vállalja magát. Általában a kritikusok se tesznek mást, mint Philinte-ként vagy Alceste-ként reagálnak a darabra, eszerint ítélik meg azt is, amit én csináltam. Én meg úgy érzem, hogy Moličre az, akivel meg kell birkóznom, akit túl kell haladnom, nem Alceste vagy Philinte.

De én többet tudok, mint Moliére. Felette állok ennek a darabnak, akkor is, ha sose jutok a mélyére. Hogy értsem ezt én magam? Talán egyszerűen: én még élek, Moličre már nem. Befejezett tény ő is, a dráma is. Moličre már nem remél, én még igen. Az életben rejlik egy titok, ami lehetővé teszi, hogy létezzek, és amit talán birtokolhatnék, ha elég bátor volnék. Nem a letagadhatatlan tényeket kell letagadnom, de meg kell keresnem a helyet, ahonnan a tények tisztábban - bár talán bizonytalanabbul - látszanak. Miért ne vállalnám az élő elviselhetetlenül szemtelen fölényét a már megfogalmazottal szemben? Miért ne vállalnám az élet tépettségét? Moličre? Ki az? Elvégre egy kétségbeesett remény hajt - az élet -, mi fontosabb ennél? Talán túllépném a színészet határát - de talán ott kezdődik a színészet.

1972-1973