1608-ban, az Antonius és Kleopátra után, az Athéni Timon előtt írta Shakespeare a Coriolanust. Végtelenül csalódott antihősök a nagy drámaíró utolsó korszakának palettáján. Roman Polák volszkokkal csatázó hőse nemcsak erkölcsileg, de a szó szoros értelmében is lerongyolódott, bakancs nélkül, lyukas zokniban mutatkozik előttünk.
Vajon mi lehet az oka, hogy Shakespeare oly keveset játszott darabja annyira divatját éli manapság? Alig egy éve a pozsonyi Nemzeti Színház mutatta be a prózai változatát a szlovén Diego de Brea rendezésében (az ottani címszereplő Milan Ondrík mellettem ül a besztercebányai nézőtéren), a budapesti Új Színház pedig csak a Coriolanusnak kiszemelt Huszár Zsolt tragikus halála miatt választott másik darabot magának. De megcsinálta a maga változatát Ralph Fiennes is, akinek a maga rendezte-címszerepelte filmjét (az anyját Vanessa Redgrave játssza) a napokban mutatták be a tengerentúl, s valószínűleg az idén hozzánk is elkerül.
Ki is ez a Coriolanus, aki talán csak a legendákban élt, valamint Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok-jában, ahonnan Shakespeare ezt a drámahősét is lopta? Egy kisstílű, megalázkodni nem tudó katonapolitikus, aki inkább átáll az ellenséghez vagy meg nem értett ragyogó képességű hadvezér, aki bosszút szomjazva tér haza az ellenség hadainak élén? Vajon annak idején Petőfi, aki ezt a darabot választotta első magyarítása tárgyául, miért nem valamelyik fennkölt, a történelem által is (el)ismert Shakespeare-hőst választja inkább. Csak ezért, mert párhuzamot lát a szalkszentmártoni, vasvillával hadakozó „istenadta" nép és a Coriolanus-korabeli, önmagát mindenek felett állónak tekintő római plebejusokkal? Hős volt tehát Coriolanus vagy antihős? Egy mindenkiért vagy mindenki egyért? – tette fel a kérdést Madách is, aki Coriolanust egy valóban élő figurával, a maratoni győző, Miltiadész alakjával helyettesíti. De választ ő maga sem adott.
Ján Cikker, az egyik legjelesebb szlovák zeneszerző, akinek a centenáriumát tavaly ünnepelte Szlovákia (a pozsonyi Nemzeti Színház az 1959-ben írott Mister Scrooge című Dickens-alapanyagból írott operáját mutatta be Andrea Hlinková színrevitelében), 1968-ban vette elő a darabot, s minő véletlen, hogy a normalizációs évekbe zuhant ország vezetése áthallásokat vélt felfedezni. Gustáv Husák, aki a prágai tavasz lázában Alexander Dubček árnyékába szorult, szintén külhonban keresett s kapott támogatást. Ahogy önjelölt, populista, meg nem értett vezérekből és a magukat istencsináló képében tetszelgő, a vágyaikat és torz szabadságképüket az utcán kereső tömegekből ma sem vagyunk híján Európa talán jobb sorsra érdemes szegletében. Az sem véletlen, hogy Roman Polák, a besztercebányai előadás rendezője 1997-ben, még a mečiari „babkydemokrati"-s időszakban vette elő először Túrócszentmártonban a darabot, s mivel 14 évvel később a helyzet gyakorlatilag mit sem változott, s Európa csak hozzáidomult a szlovákiai belviszonyokhoz, a Coriolanus talán időszerűbb lett, mint valaha.
Cikker operáját csak 1974-ben mutatták be Prágában, majd Mannheimben (Pozsonyban nem mutattak érdeklődést iránta, sőt kijelent(t)ették, hogy mind Shakespeare, mind a zeneszerző leggyengébb művéről van szó), így ideje volt, hogy az évforduló alkalmából végre ezt a művét vegye elő szülővárosa operaháza. Az osztrák apai felmenőkkel rendelkező Cikker Eugen Suchoň (akinek Örvény és Svätopluk című operái ma is állandó műsoron vannak) mellett a szlovák opera megalapítójának számít, s Németországban szinte gyakrabban vették elő a műveit, mint hazájában. Első operáját 1953-ban fejezte be, s ki más is lehetett volna a hőse, mint a szlovák rablóbetyár Juro Jánošík. 1957-ben került színre a török időkben játszódó, Samo Chalupka verses beszélyéből Ján Smrek által színpadra írt Bajazid bég című operája, amelynek első része Fülek vára alatt játszódik, de Tolsztoj Feltámadás, Karel Čapek A rovarok életéből és Heinrich Kleist A chilei földrengés (Ítélet címmel) műveit is operaszínpadra álmodta. Ami mégis minket legjobban érdekelhet, Cikker jóvoltából opera született Mikszáth Kálmán Beszterce ostroma című regényéből is, amelynek ősbemutatója Kassán volt 1983-ban.
Visszatérve a Coriolanushoz, az eredeti ötfelvonásos műből és 29 jelenésből Cikker, aki ezúttal maga írta a librettót is, három felvonást és 14 jelenést hagyott, jó néhány szereplőt kiiktatott, másokat, mint pl. Virgilia szerepét hangsúlyosabbá és bőbeszédűbbé tett. Roman Polák filmszerűen oldja meg az így is sokhelyszínes darabot, amihez remek segítőtársra talál a díszletet tervező Jaroslav Valek személyében, aki befelé szűkülő, egyes rétegeket szalagfüggönyökkel elválasztott, gyakorlatilag majdnem üres teret tervezett. Ahogy annak idején Brea, aki a múlt század harmincas éveibe helyezi a darabot, Polák is kortárs ruhákba öltözteti az előadást, amelyben három szín, a fehér, a szürke és a fekete dominál. Talpig pirosban mindössze az a volszki lány mutatkozik előttünk, aki vízzel kínálja, miután száműzetvén Rómából, menedéket keres az ellenség földjén. Cikker különös hangsúlyt helyez a népet alakító kórusra, akik tömegüknél fogva élnek abban a tévhitben, hogy irányítói a történéseknek.
Polák rendezése ezúttal is rendkívül szuggesztív, sodró erejű, egészen káprázatos képi világgal, fényeffektusokkal, remek színészválasztással. A címszereplő Martin Popovič, a rá egyedül hatni képes anyját alakító Alena Hodálová, a férje vesszőfutását tehetetlenül végigszenvedő Katarína Perencseiová vagy az események sodrában az aktuális árhullámot magabiztosan meglovagló Michal Hyrošš Aufidiusa, – aki akár a Hamletben a semmiből előtűnő Fortinbras hasonmása is lehetne –, nemcsak énekesi, hanem színészi képességeiket is megvillantják. Ahogy a már említett kórus is nem csupán színpadilag statisztál, hanem betölti a teret, s szerves részévé válik az előadásnak, de nem a történéseknek, ahol legfeljebb csak asszisztálhat, s fontosnak képzelheti magát a hatalom markában.
Coriolanus megtette a kötelességét, s mivel a volszkok további kisded játékaiban már nem akar (vagy nem képes, s ez emelheti őt ki a többi Shakesperare-hős közül) részt venni, Aufidius egy gyors mozdulattal legyilkolja. De hogy mi lesz tovább? A történelem, mint folytatásos szappanopera, írja tovább önmagát.
Szerző: Juhász Dósa János,
Jozef Lomnický felvételei
Kapcsolódó link:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.