Kultúrpolitikai panoráma - ez jellemezte a Minerva egyesület és a Politikatörténeti Intézet kétnapos konferenciájának első, csütörtöki felvonását amelyen Schilling Árpád és Spiró György is felszólalt. Lapszemle.
A kultúránkat szeretnénk megvédeni, adta meg az alaphangot Földes György házigazda, s ez úgy sikerülhet, ha meg is tudjuk újítani, amihez viszont elengedhetetlen a kritika, a problémák megválaszolása.
Problémából pedig akad bőven. Tamás Pál szociológus szerint hosszú évek óta a magyar kultúrpolitika egyet jelent azzal a kérdéssel: ki hol ül, és ki osztja a pénzt? Az átlagos magyar értelmiségi számára pedig minden rendben van, ha az "övéi" ülnek a megfelelő intézmények élén, és ha az "ő emberei" osztják a sokszor csak fennmaradásra elég támogatást. Ha nem, akkor aggódik, felháborodik, vagy épp melankolikussá válik. További probléma, hogy a honi kultúrpolitika stabil, értékrendje változatlan, miközben a kultúra gyökeres változásokon megy keresztül, s így csak azt éri el, hogy távolodik tárgyának szerkezetétől, elevenségétől. Arról nem is beszélve, hogy semmit sem tud arról, hogy kultúra címszó alatt mi zajlik Európában. A kultúrát a politika leginkább reprezentációnak szánja és fájdalomcsillapítónak a középrétegek számára. Mert lehet, hogy kevés a fizetés, de akkor legalább büszke lehet egynémely magyar produktum világhírére. A hazai kultúrpolitikai modell olyan, mint a lakásban a hall, jellemezte Tamás Pál: csak míg egy európai polgári otthonban öt-hat szoba egészíti ki a fogadószobát, nálunk az egy szoba-hallos változat terjedt el. Ezért 2010 után sem történt, nem is történhetett fordulat.
Bozóki András volt kulturális miniszter átfogó és igen kritikus képet festett az elmúlt kétszáz év kultúrpolitikájáról, benne a XIX. századi nemzeti, a Klebelsberg Kunó vagy az Aczél György nevéhez fűződő modellről, akárcsak a "89 utániról. Egy résztvevő kérdésére (meg tudnának-e nevezni egy ideális modellt az elmúlt háromszáz évből?) Bozóki a kilencvenes éveket, míg Tamás Pál az 1900 és 1910 közötti évtizedet nevezte meg. Előbbiben az állami támogatás a magánszféra (főként a Soros Alapítvány) viszonylagos bőkezűségével egészült ki, a régi szakértelem a demokrácia nyitottságával, és még élt a magaskultúra tisztelete. Utóbbi erényét az infrastrukturális változás jelentette (rengeteg iskola épült), és szintén erős, civil szponzori réteg volt jelen. Jó felosztás volt: "az iskolákat mi" (az állam), "a mozgó kultúrát ti" (a szponzorok) vállaltátok el. (...)
Spiró György az irodalom és a politika viszonyát elemezve megállapította, nálunk a modern kultúrpolitika sohasem a mű, mindig a szerző személye, származása alapján próbált kicsiholni valamiféle eszmeiséget. Így lehetett Herczeg Ferenc mellett a Horthykor másik kedvenc prózaírója a közepes tehetségű Harsányi Zsolt - nem lévén zsidó származású -; vagy a Kádár- éra "írópápája" a háború előtt és után egyaránt érvényesülő Illyés Gyula. Spiró Magyarországot, akárcsak a környező országokat, nemzetállamként írja le, ahol nemzeti kultúra érvényesül. Különbséget lát viszont abban, hogy míg Szlovákiában vagy Romániában a többség elfogadja a kisebbség csatlakozását egyfajta "pozitív nacionalizmus" jegyében, nálunk kirekesztő, "negatív nacionalizmus" érvényesül. "Itt magukat magyarnak vallókat is diszkvalifikálnak" - állítja, amit katasztrófának tart.
(...)
Schilling Árpád rendező is a megcsontosodott, lobbiérdekekkel átszőtt viszonyokat kárhoztatta - a színházi életben. Szerinte az elmúlt két évtizedet egyfelől a változatlan intézményi struktúra őrzése, másfelől a szabad önkifejezés iránti civil mozgalom, de leginkább e kettő szembenállása jellemezte. Az állam a nyugalom fenntartása érdekében inkább elnyomta a civil kezdeményezéseket, ahelyett hogy megfelelő státust adott volna a kulturális vállalkozásoknak. Sem tisztességes verseny, sem érdemi vita nem alakult ki. Schilling úgy látja, az egész magyar kultúrában előtérbe került a kommersz és a celebimádat, miközben szűkül az elitkultúra, az öntevékeny közösségi kultúra pedig sorvad. (...) Török András, a mecénás-szervező Summa Artium vezetője pedig a saját tőkével rendelkező és annak hozamából támogató kulturális alapítványok létrehozásáért szállt síkra.