Századszorra megy A Kellékes - Kern András szülinapos

1. "Például, amikor a hetvenes években elkezdtem a Vígszínházban dolgozni. Ültem a társalgóban, irigykedtem a többiekre, mert akkor nem kaptam nagyobb szerepeket. Várkonyi Zoltán volt az osztályfőnököm a főiskolán, ő szerződtetett ide, és ha elégedetlen voltam, mindig csak annyit mondott, hogy tudja mit, várjon. És akkor vártam még jó öt évet. Mellőzöttnek éreztem magam, miközben a korosztályos társaim mind híresek lettek. Én meg csak úgy vártam. Kicsit filmeztem, kicsit tévéztem, kicsit rádiókabaréztam,mert azért mindig adódott valami, de komoly színházi szerepet hosszú évekig nem kaptam. A Várkonyi meg azzal jött, hogy várni, várni, várni, én olyan alkat vagyok, mondta ő, akinek be kell érnie. „Maga sem nem hős, mert ahhoz nem elég szép, de nem is elég karakteres,mert ahhoz meg nem elég ronda. Várjon, majd beérik” – ezek voltak az ő szavai."

2. Azt hiszem, jó gyerek vagyok. Hiányzik belőlem a színészekre oly gyakran jellemző gonoszság, irigység. Viszont elég nagy pofám van, szemtelen, amolyan odamondogatós fajta vagyok, amit néha túlzásba is viszek. Átverni, kinyírni, tönkretenni, elárulni viszont senkit nem szoktam. Mondom én. Lehet, hogy másoknak nem ez a véleménye.

3. Én igen könnyen rosszkedvű leszek. Az emberek tévednek, amikor azt hiszik, hogy aki szórakoztatja, megnevetteti őket, az a magánéletében is állandóan vihorászik, repked örömében, mert az egész világgal és persze önmagával is tökéletesen elégedett. Ennek éppen az ellenkezője igaz.
A jó humorú emberek sokszor savanyú figurák. Jómagam egy depresszióra hajlamos, szkeptikus, mindent megkérdőjelező, nehézkes, körülményeskedő alak vagyok. Persze, közben aranyos…!

4. Mivel semmiféle úgynevezett hobbim nincs – nem horgászom, nem építek repülőmodellt, nem gyomlálgatok a kertben és nem főzök ételkülönlegességeket –, ha van időm, inkább nem csinálok semmit. Mindebből következően könnyen rájöhetsz, hogy én egy szakbarbár vagyok, igazán csak a szakmám érdekel, és ezen belül millió összeütközési helyzet adódik, amikor igenis kijövök a sodromból.

5. (...) Fizikailag egy kicsit észreveszem, de lelkileg úgy érzem, mintha tizennégy éves volnék, s éppen jönnék ki 1962-ben a Ki Mit Tud? elődöntőjéből, a bolgár kultúrotthonból, a Pintér nevű barátommal.

6. Ez afféle személyes filozófiám, amely szerint a szerencse és a tehetség számít, a munka meg nem annyira. Amikor valaki nagyon szorgalmas, és azt mondja, hogy a szokásos délelőtti színházi próbamennyiség helyett próbáljunk tizennyolc órát, szerintem nem lesz jobb az előadás, legalábbis én ilyenről még nem hallottam. Olyant viszont nagyon sokat láttam, hogy három óra próba után azt mondták, most már elég, tehetségesek voltunk, menjünk haza, mégis remekül sikerült a bemutató. A könnyedségben hiszek, a szerencsében, a sorsban meg ilyenekben. Persze azért kicsit szorgalmasnak is kell lenni, mert meg kell csinálni mindent, amit ránk bíznak, de erőlködés nélkül.

7. A világ minden táján minden színész büszke volna rá, - minálunk, sajnos, akár a színház, a film, a televízió, az irodalom, a képzőművészet példáját nézem, van egy olyan sznob kör, amelynek tagjai hosszú ideje múlatlanul azt sugallják, éreztetik, hogy a humor alacsonyabb rendű műfaj. Ha valaki rosszul eljátszik egy görög tragédiát, annak sokkal nagyobb rangja van, mintha jól előad egy kabarétréfát a televízióban. Ezt igazságtalannak tartom. Ezért kevés nekem egy kicsit, ha „salamonbélás" pesti figurának állítanak be, szeretnék ennél szerteágazóbb, többfajta lenni. És szabadabb.