Mesterkurzusokat tart Amerikában a magyar dramaturg

A New York-i La MaMa színházban mutatják be Visky András Megöltem az anyámat című drámáját – a bemutatón jelen lesz a szerző is, aki jelenleg több egyesült államok-beli meghívásnak tesz eleget.

Amerikában tanít

Visky január 26-tól három hétig a nyugati parton, a San Diego-i University of California Színház- és Táncművészeti Karán tanít meghívott előadóként.  A mesterkézpő rendező, valamint a doktori iskola színház- és drámaelméleti szakos diákjainak tartott előadásai, szemináriumai és workshopjai a különböző színházi nyelvek (Artaud, Brecht, Grotowski) kortárs olvasatát nyújtják,  de a napi feladatokhoz hozzátartoznak még az egyéni előadás-tervek megbeszélése, valamint a próbafolyamatok figyelemmel követése és értékelése is.
visky

forrás: kronika.ro

A San Diego-i munkafolyamat lezárása után  a New York-i La MaMa színház bemutatóján vesz részt. A Karin Coonrod rendezte Megöltem az anyámat című előadást február 10. és március 4. között, egy úgynevezett „full run” keretében tartja műsoron a legjelentősebb off-broadway műhelyként számontartott színház a First Floor Theatre nevű termében. A New York-i bemutatkozás részeként február 15.-én a szerző nyílvános beszélgetésen veszt részt a színház mai útjairól, a kolozsvári magyar társulatról Karin Coonrod, Andrei Serban és Robert Woodruff társaságában, amelyet Corina Suteu, a New York-i Román Kulturális Intézet igazgatója moderál. A meghívott előadókat a színház és New York mellett Kolozsvár is összeköti, amennyiben Andrei Şerban több alkalommal rendezett a kolozsvári színházban (legutóbb Ibsen Hedda Gabler című drámáját vitte színre), Robert Woodruff a Születésnap című előadás rendezője, Karin Coonrod pedig Charles Mee kortárs amerikai szerző művének a színpadra állítására készül Kolozsváron.
Az amerikai meghívások utolsó állomása a február 17.-i mesterkurzus, amelyet Visky a Yale University diákjainak tart Barakk-dramaturgia címmel.

Visky Andrásról saját szavaival:

1. Hét éves koromban ismertem meg apámat, aki református lelkész, kiváló teológus, szellemileg nagyon gazdag, igazi szabad ember, sokak szellemi mestere. Mielőtt végre megismerhettem, mindketten foglyok voltunk: ő a szamosújvári börtönben, ahová az 1956-os forradalmat követő koncepciós perek után került, én meg apró gyerekként egy lágerfaluban, nagyon messze az otthonunktól, anyámmal és testvéreimmel együtt, kitelepítettekként. Ez a lágerfalu, ahol csaknem öt éven keresztül éltünk, nagyon érdekes hely volt. Volt ott többek között egy görög-katolikus csángó pap is, fogoly ő is persze, aki tenyérnyi barakkját kápolnának rendezte be. Mi és a ferences foglyok is oda jártunk. Én ugyan nem vagyok katolikus, de a liturgia, a ritualitás, a szertartás, mint forma, nagyon hamar áthatotta a lelkemet. Édesanyám magától értetődőnek tartotta, hogy gyermekeit valahova templomba vigye. Az eleve lágernek épített falu egyetlen "szent" helyét nem tartotta távol tőlünk vallási okokból. Így tapasztalhattuk meg a fogoly-szolidaritásnak, a titkos együttlétnek mindenféle izgalmát, titokzatosságát és – meg kell mondjam – gyönyörűségét.

2. Az első színházi élményem a templom teréhez kapcsolódik, ami tulajdonképpen a színház ősformája: jelentéseket próbál létrehozni, pontosabban olyan jelentéseket, amelyek megvannak, léteznek, de nincsenek mozgásban, nem minden pillanatban hozzáférhetőek számunkra, holott létfontosságúak, mert életünk alapértelmezéseivel vannak összefüggésben. Ezeket a jelentéseket aktualizálni kell. Re-aktualizálni, ahogy Mircea Eliade (a Szent és a profán szerzője – a szerk.) mondja. A történetek "előadása", a liturgikus keretben megjelenített alaptörténetek is lehetővé teszik számunkra, hogy sajátunkká változtassuk a tőlünk időben és térben távol eső narratívákat. Ezt viszi végbe a színház is a maga eszközeivel, azzal, hogy például időről időre szóba hozza az emberi törékenységet, tematizálja a másik ember arca összetörésének drámáját, felmutatva, hogy nem tűntethetünk el egy arcot anélkül, hogy a magunké evvel azonos időben "le ne essen", el ne vesszen, tönkre ne menjen.

3. A színházi üzem nem teszi lehetővé, hogy megtorpanjon a próbafolyamat, haladni kell menthetetlenül a végső győzelemig... Nos több ízben fölmértem, hogy én ezt nem tudnám megtenni, nem tudnám a színészt föláldozni, aki ismét csak jól felfogott érdekből feláldozza magát, nincs mit tennie. Ebből is látszik, hogy nem vagyok rendező alkat.

4. A munkakapcsolatban mindig azt a pozíciót próbálom megtalálni, amiben önazonos módon ugyanazt nyújthatom egy bizonyos produkció létrehozása során. A dramaturg ugyanis soha nincsen "kész", nem előre eldöntötten vesz részt ebben a dinamikában. Ha lehet, kísérletet teszek arra, hogy szabadon közelítsem meg az előttem álló munkát. A dramaturg a legnévtelenebb szereplő az előadásban, és ez szabad identitásának a forrása. Nézd meg, hogy a kritikákban csak akkor merül fel a neve, ha az előadás jelentősen, mondhatni "engedetlenül" átértelmezi, kibillenti a már jól ismert, legalábbis annak hitt szöveget. Ilyen volt például a Lear király, amelyet Tompa Gábor rendezett a Vígszínházban. Erre a munkára, mint az utóbbi évek leghosszabb, legelmélyültebb, útvesztésekkel és újraindulásokkal tarkított folyamatára gondolok, jól esően, még akkor is, ha a beléfektetett munka nem áll arányban a megszületett előadás elfogadottságával.

5. Az esszé meg költői gondolatkísérlet, olvasás és írás dialógusa – nagy kaland mindig, kezdetben olyan, mint egyszerre több úton elindulni, és egyik sem látszik a maga teljes valójában. Jól el lehet veszni a munkában, és még az is, az elveszettség is nagy ajándék mindig...

6. Nos, amikor dramaturg vagyok, akkor a szerző nem él, vagy nincs jelen, még akkor sem, ha én volnék a szerző. Nem a szerző van jelen, ha az én darabomat próbáljuk. A feladat lényege tulajdonképpen az, hogy nem szabad az olyan kérdésekre válaszolni: mit akartál mondani ezzel vagy azzal a jelenettel, mondattal, szituációval? Miért ebben vagy abban a nyelvi regiszterben írtad meg a drámát? Ilyenszerű kérdéseket Shakespeare-nek vagy Heiner Müllernek sem tehetünk fel, a színház alapszerződéséhez pedig az tartozik hozzá, hogy a társulat küzdjön meg a saját, elkülönülő, senkiéhez sem hasonlító értelmezéséért, a saját alkotásáért, a saját előadásáért, tehát a saját életéért. Ezekben a szituációkban önmagam visszavonása a kihívás, és ezt rettentően izgalmasnak tartom, leginkább persze a kolozsvári társulat elképesztően képzett, sokoldalú, egzisztenciális érdeklődést mutató színészeinek a közösségében. Nélkülük ez az úgy tűnik, sehol a világon nem gyakorolt dramaturgia meg sem született volna.

Forrás: Színház.hu, kontextus.hu, kronika.ro