'A Trafó újjászülethet' - Interjú Kiss Jánossal

"Ha megnézzük, kik léptek fel az utolsó három évben (most ne menjünk vissza 6 évet), egy farkába harapó kígyót látunk: legyünk őszinték, a hazai szereplőket tekintve egy nagyon belterjes kör található meg a Kortárs Művészetek Házában" - véli Kiss János a Magyar Táncművészek Szövetségének társelnöke, aki a Trafó-pályázat kapcsán kívánt megszólalni.

Miért gondolta úgy, hogy meg kell szólalnia a Trafó-pályázat kapcsán?

Kiss János: Az ember hozzá van szokva ebben a huzatos Kelet-Európában, hogy mindig jönnek fuvallatok, nagyobb szelek, amik megpróbálnak elfújni valamit, és mindig vannak slágertémák. Ilyen témák rendre felmerülnek a kultúrában is, és mivel én a táncélet szereplője vagyok, úgy is mint együttesvezető és mint szakmai érdekképviseletet ellátó ember – úgy éreztem nem hagyhatom szó nélkül.

1959-ben születtem, és sok mindenen keresztülmentem, de nem értem, hogy miért kell újra és újra beindulniuk a gépezeteknek. Most éppen a Trafóról beszélünk, egy kitűnő műhelyről, amely most változás előtt áll. A szereplőket ismerjük, a szereposztás adott: Szabó György a volt, jelenleg még regnáló igazgató, és van egy új igazgató, a leendő, Bozsik Yvette.
 

Ön ismeri ezeket a szereplőket?

Kiss János: Igen, jól ismerem őket. Szabó Gyurinak elévülhetetlen érdemei vannak a Trafó létrehozása és eddigi működtetése körül: ezt nem lehet tagadni. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy nekem voltak vele nézeteltéréseim is: például úgy 5-6 évvel ezelőtt, akkor még Táncszövetségi elnökként meghívtam egy beszélgetésre, mert sok óhaj és kérdés merült fel a táncszakmában a Trafóval kapcsolatban, olyan fajták, amilyeneket szerintem csak szemtől szemben lehet megbeszélni. Konkrétan arról volt szó, hogy Szabó hogyan is képzeli el a táncművészetet.

 

Miért volt akkor fontos ez? Természetes, hogy minden ember önállóan alakítja ki nézeteit egy művészeti ágról illetve egy-egy előadásról, úgy ahogy neki tetszik.

Kiss János: Igen, ez természetes: de más dolog, ha valaki magánemberként alkot véleményt, és megint más, ha (egyébként kitűnő) menedzser-igazgatóként. Egy befogadó színház igazgatója nem dönthet kizárólag a saját ízlése alapján: sok egyéb szempontot is figyelembe kell vennie, amikor a rábízott intézmény műsorrendjét kialakítja.
A Trafó különleges hely: kiemelt szerepe van a hazai és a nemzetközi kulturális életben. Összekötő kapocsként funkcionál: külföldieket mutat meg a magyaroknak (ezzel alakítja a magyar közönség képzetét a külföldi művészeti életről), és magyarokat mutat be külföldieknek: ezzel pedig meghatározza a magyar előadóművészet – és számomra nem utolsó sorban a magyar táncművészet – megítélését külföldön. Egy ilyen szelekciónak teljeskörűnek kell lennie, akkor is, ha egyes együttesek esetleg nem nyerik el az igazgató tetszését.

Gyurival akkor megpróbáltunk bizonyos dolgokat tisztázni, de nem sok sikerrel. Ha megnézzük, kik léptek fel az utolsó három évben (most ne menjünk vissza 6 évet), egy farkába harapó kígyót látunk: legyünk őszinték, a hazai szereplőket tekintve egy nagyon belterjes kör található meg a Kortárs Művészetek Házában. Egy szóval sem mondom, hogy ezek a fellépők nem érdemelték meg a lehetőséget: de akár a színház, akár a tánc területét nézzük, láthatjuk, hogy a szereplők rendre ismétlődnek, Szabó György ízlésvilágát tükrözve. Ezeket a dolgokat egyébként én akkor is elmondtam, és most sem gondolom másként.

kissjanosKiss János, fotó: Mekli Zoltán

Van még egy dolog, amit elmondanék, mert ez viszont felháborodást keltett bennem – de nem támadásként mondom, és szeretném, ha nem is venné annak senki, csak elmesélem - tavaly itt volt Németországból egy menedzser, és elmondta nekem, hogy Szabó Gyuri milyen rossz véleménnyel van a magyar táncegyüttesekről. És ez nem egyedi eset: nemzetközi fórumokon a Gyuri sokszor hangoztatta, hogy a táncművészet mennyire rossz állapotban van Magyarországon. Én ezt abszolút nem tartom jónak, egyrészt azért mert szerintem nincs igaza: rengeteg tehetséges alkotó és előadó van Magyarországon – de még ha így is lenne, kifelé akkor sem ezt kellene képviselnünk.

Én maximálisan tisztelem Gyurit, de nagyon sok mindennel nem értettem egyet. Szerintem egy igazgató nem szólhat bele az alkotási folyamatba, még akkor sem, ha ő adja a pénzt és a helyet. Egy előadásba beleszólni, ahhoz nagy bátorság kell. Az igazgató menedzseljen, igazgasson. Nem neki készül a darab, ha úgy gondolja, nem szavaz egy csapatnak teljes bizalmat, akkor ne hívja meg őket – ha pedig vágyat érez hogy beleavatkozzon egy alkotási folyamatba, akkor alkosson, csináljon előadásokat. Köztes út egy igazgató számára nincs.

Természetesen nem azt akarom ezzel mondani, hogy a kritika nem szükséges dolog, de a kritikát el kell választani a hatalmi szóval kiadott véleménytől. Én például bemutató előtt csak olyan embereket hívok meg, akikről tudom hogy nagyon kritikusak, mert ők bármi van, őszintén elmondják a véleményüket, és ezzel rávilágítanak a produkció azon pontjaira, amelyeket még jobban nagyító alá kell vennünk. De egy befogadó színház igazgatója nem szólhat bele az alkotási folyamatokba, pláne akkor nem, ha ő maga nem gyakorló művész.

 

Azt mondja, hogy a kritika hasznos, az előadóművészek mégis a legritkább esetben rajonganak a kritikusokért.

Kiss János: Majd’ minden tánckritikust ismerek. Egy kritikánál először a szerző nevét olvasom el: és sajnos azt kell mondjam hogy a név ismeretében kilencvenkilenc százalékban meg tudom mondani már a cikk elolvasása előtt, hogy az adott személy mit ír. Mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy kinek milyen az ízlésvilága, ki kihez áll közel: kicsi ez a Magyarország, és nagyon kevés benne az igazi kritikus, aki tényleg a kritika hangja, a szó legnemesebb értelmében. Ilyenekből ma már nagyon kevés van. Ismerjük a szekértáborokat is, fel van osztva az egész placc, minden szereplőről tudni lehet, hogy ki mellett és ki ellen áll ki. Javaslom, hogy a továbbiakban a művészetben próbáljuk meg ezt normálisan gondolkodó emberek módjára félretenni, és a kritikát annak tekinteni, aminek lennie kellene: az alkotó és a néző számára hasznos, kizárólag szakmai visszajelzésnek.

 

Semmi nem fekete-fehér tehát. Bozsik Yvette-ről mit gondol?

Kiss János: Bozsik Yvette igazi európai gondolkodású hölgy, ráadásul nő, amiből kevés van ma vezetői pozícióban (Magyarországon valamiért nem szeretik, ha nők vezető pozícióba kerülnek). Én örülök, hogy Yvette pályázott, és megmondom őszintén hogy már a kezdetektől bátorítottam őt erre. Úgy gondolom, egy új csapattal lehet pozitív megújulást hozni a Trafó életében. Biztos vagyok benne, hogy el fogja látni a dolgát. Természetesen nem pont ugyanazokkal az eszközökkel és nem pont úgy, mint Szabó, de legalább olyan jól. Ismerem Yvette eddigi alkotásait, őt magát is: egy nyitott és sokoldalú emberről van szó. Elképzelhetetlennek tartom, hogy az ő szellemiségével belefusson egy olyan hibába, amellyel már jó előre sokan gyanúsítják: nem fog a Trafóból táncszínházat csinálni, hiszen nem erre pályázott, nem ezt vállalta, hanem egy kortárs művészeti központ vezetését.

 

Alkalmas lesz ő erre a nem elsősorban művészi, inkább menedzseri feladatra?

Kiss János: Nagyon kevés embernek van Kossuth-díja és francia Becsületrendje: ezeket nem minden utcasarkon osztogatják. Neki megvan a képessége. És erre van szükség: egy külföldön és Magyarországon is elismert alkotóra, aki úgy tudja irányítani és képviselni a Trafót, hogy közben hidat képez a magyar és külföldi művészek között.

Egy színháznak, még ha befogadó hely is, markáns vezetőre van szüksége, hogy fémjelezze annak a működését, hogy legyen arca, még akkor is, ha sokszínű. Én tudom, hogy Yvette ilyen, és hogy izgalmas dolgokat várhatok tőle.

Nem akarom őt fényezni, csak próbálom azoknak a kételyeit eloszlatni, akik verik a tam-tam dobot, hogy meg fog halni a Trafó. Nem fog meghalni, csak keres egy teljesen új utat: hiszek abban, hogy a Trafó újjászülethet. Az a fajta gondolkodás, amit az Yvette képvisel, alkalmas egy nyitott, befogadó hely működtetésére. Ennek előfeltétele persze, hogy megtalálja és összefogja azokat a kollégákat, akikre számíthat, akik hasonlóképpen gondolkodnak a világról.

Általában jó színházaknál a második ember a legfontosabb, aki a mindennapi ügymenetet viszi, aki a pénzt kezeli. Az egyik legfontosabb dolog, ha az ember vezető, hogy kikkel veszi körül magát, milyen a stáb. A hülye hülyét hoz, nehogy kiderüljön, vannak nála okosabbak. Én mindig arra törekszem, hogy nálam sokkal okosabb emberekkel dolgozhassak, mert így tud a dolog előre jutni.
Biztos vagyok benne, hogy Yvette kompetens és kreatív embereket fog maga mellé válogatni. Ez persze csak alapfeltétel, nem biztosíték a sikerre: a kormány nála lesz, nagyon jól kell a csapatot mozgatnia és inspirálnia ahhoz, hogy az ötletek meg is valósulhassanak.

Művészként is jó lehetőségeket látok az Yvette által megjelölt irányvonalban. Az ő helyében én is azokat az alkotókat kezdeném el lehetőséghez juttatni, akik nehéz helyzetben vannak, és nem csak szamaritánius okokból: amikor nincs pénz, olyan alkotások jönnek létre a fájdalomban, a keserves létben, amelyek mindent el tudnak mondani a világról.

Hallatlanul sok tehetséges ember van, de nagyon kevesen kapnak lehetőséget. Egyre kevesebb a pénz, szűkül az a kevés tér is ami még van. De valahogy mégis az kell, hogy felszínre jöjjenek az értékek, tehát nincs mese: lehetőséget kell nekik adni. Ha ugyanazokat mutatom be folyamatosan, és nem adok lehetőséget, hogy újak bekerüljenek a vérkeringésbe, az szerintem zsákutca.

Ugyanakkor a Trafó nem kicsi befogadóképességű színház, és a bevételei között jelentős helyen szerepel a jegybevétel. Egy színháznak, ha tetszik, ha nem, jegybevételt kell generálnia: és ez egy lehetséges ellentmondást szül a kezdő, nehezen eladható alkotói csoportok befogadásával. A két dolog között kell majd a Trafó új igazgatójának a kényes egyensúlyt megtalálnia.

 

Mit gondol a pályázati folyamatról?

Kiss János: Szerintem abnormális volt ez az egész: már a pályázat beadása körül hallottam számomra furcsa hangokat, akik azt mondták: úristen, ketten pályáztak. Nem értettem, miért felháborító az, hogy valaki mer pályázni, valakinek ötletei és gondolatai vannak, hogy meri venni a bátorságot, hogy beadjon egy pályázatot.

Ezután csak durvult a dolog: elkezdődött ez a habverés: mindenféle, szerintem nagyon méltatlan dolgok jelentek meg a pályázókról. Aztán volt az első konferencia a Trafóról, egy ilyen kibeszélőshow, utána most úgy hallom, hogy lesz Trafó 2, aztán lehet hogy lesz Trafó 3 konferencia, Trafó 4, Trafó 15 és Trafó 20.

Ez persze nem lenne baj, hiszen ha valami foglalkoztatja az embereket arról beszélni kell. Ez a paláver azonban nekem nem ennek tűnik, inkább olyan érzést kelt, mintha azok az érdekkörök, akik vesztesnek érzik magukat, valami módon megpróbálnának elégtételt venni, és minden lehetséges módon azt hangoztatni, hogy másnak helye nincs az igazgatói székben, mint Szabó Györgynek. Ez egy hülyeség. Meg kell várni, hogy az új igazgató mit fog tenni: utána lehet ítélni.

Szintén alaptalannak gondolom azt a feltételezést, hogy mostantól a Trafó egy táncot befogadó hely lesz. A fenntartó, aki kiírta a pályázatot, nem egy táncot befogadó helyre írta ki a pályázatát, és a pályázók nem erről írták meg pályaműveiket.

De talán nem is érdemes felsorolni minden ellenvetést, ami eddig elhangzott: annyira sok van már, hogy teljesen egyértelmű a számomra hogy az egész hadjáratnak csak egyetlen célja van: valahogy, bármi áron felőrölni az Yvette-et, hogy el se kezdje megvalósítani amit megálmodott.

Én abban bízom, hogy az Yvette ki fog tartani. Minél jobban rugdossák az embert, annál jobban erősödik. Kívánom neki hogy legyen elég ereje, hogy talpon tudjon maradni, és amit akar, azt meg is tudja valósítani. Neki tudnia kell, hogy nagyon sok szövetségese van a művésztársadalomban. Sokan számítanak arra, hogy egy megújulási folyamat kezdődik, és megváltoznak a dolgok. Yvette-nek minden lehetősége megvan, hogy ezt meg tudja valósítani a saját területén, de arra soha, senki nem számíthat, hogy mindenki szeresse. Küzdeni kell. Az egész élet és a művészet arról szól, hogy próbáljunk meg minden nehézség és szenvedés árán is üvölteni, hogy van értelme a művészeteknek, hogy ne adjuk fel soha!

Török Péter / Színház.hu