Schilling: kezdhetünk mindent elölről

„A szellemi autonómia kérdésében mi, magyarok meglehetősen rosszul állunk. Sokkal több energiánk megy el arra, hogy a hovatartozásunkat bizonygassuk, mint arra, hogy a konkrét problémákat megoldjuk”– mondja a Független Előadó-művészeti Szövetség tagja, Schilling Árpád. A Krétakör művészeti vezetője a Népszabadságnak nyilatkozott.

Részlet a Nol.hu interjújából:

(...)

- Van politikai ambíciója?

- Kábé annyi, hogy szeretném, ha az emberek végre jól éreznék magukat ebben az országban. A kultúrával szeretnék foglalkozni.

- Ha kérnék, mutassa meg, mit bénáztunk el az elmúlt húsz évben ezen a területen, rohanna?

- Szívesen elfogadnék egy olyan megbízatást, hogy rakjak össze megfelelő szakemberekből egy olyan csapatot, amely végre teljes mélységében vizsgálná a magyar kultúrát, történetileg, hagyományilag, a jelen folyamatait az elit művészettől a kommerszen át a közösségi aktivitásokig. Ezzel biztosan elmenne egy-két év. Utána pedig modellértékű projekteken és pályázatokon keresztül próbálná aktivizálni a kisközösségeket, vidéki hálózatokat alakítana ki, először a könnyebben mozgósítható, majd az egyre válságosabb térségekben. Megpróbálná bevonni a szellemi elitet a kulturális perifériák visszacsatolásába, miközben európai kontextusba is helyezné ezeket a modelleket, igyekezne trendivé tenni a folyamatot.

A végcél természetesen nem egy színvonalas kiadvány vagy egy elmélyült szakmai konferencia. A munka lényege, hogy minél több hasonló központ alakuljon, minél több közösség élje át saját kultúráját, minél több művész arasson sikert azzal, hogy őszintén megmutatja, amit a világról gondol. Az ügy nem a centrista állam monokróm kulturális ideája, ez világos. Az ügy egy élhető ország, és annak sokszínű kultúrája. Annak, hogy ez korábban sem valósult meg, egyértelmű bizonyítéka az „elnyomottak”, a „sértettek” hada, akik most azért is „nyolcéveznek”, mert valamit nem sikerült megértetniük a korábbi kormányokkal, vagy a kormányoknak velük.

Schilling Árpád, Fotó: Reviczky Zsolt

- Könnyen megértik önt a kulturális mezőnyben?

- A hátrányom, hogy amire támaszkodom, az csak tapasztalat. Nincs meg a megfelelő, tanult nyelv ahhoz, hogy széles körben is értelmezni tudják, miről beszélek. Azt azonban határozottan állítom, hogy a kultúracsinálókból hiányzik a jövő generációkért érzett felelősség, Magyarországon divat nem gondoskodni a tehetségekről.

- Ennek mi az oka?

- Az egyik ok minden bizonnyal az lehet, hogy a rendszerváltó értelmiség a stabilitásra és a szakértelemre való hivatkozással betonba öntötte a pozícióit. Ahelyett, hogy azonnal az önrendelkezés és a megújulás struktúráinak kialakítására törekedtek volna, létrehozták a maguk mini-diktatúráit. Az ideológiai barikádok közötti háború messze űzte a közélettől a rendszerváltás után felnövekvő generációt. Tulajdonképpen kezdhetünk mindent elölről.

- Akkor a függetlenség az ellenállás?

- Nem feltétlenül. A kultúrpolitikában szerintem sok releváns kérdés van, ahova azért nem jutunk el, mert csak arról vitázunk, hogy kinek mennyi állami támogatás jár. Persze mi másról beszélne, akinek minden percben harcolnia kell azért, hogy végre elismerjék. Aki nagy harcok árán megkapta a pénzét, az irodáját, az bizony lezár, ellenáll, elfelejt, és minden erejével azon van, hogy sokáig fenntartsa ezt az állapotot. Amíg nincs mobilitás, addig rettegés van. (...)

- A módosított előadó-művészeti törvény csak megengedi, hogy az állam támogassa a függetleneket. Elképzelhető, hogy egyáltalán nem írnak ki pályázatot?

- A tarsolyban mindig ott lapul a gazdasági szükségszerűségre való hivatkozás: a „nincs pénz”. A legnagyobb problémának azt látom, hogy még a nemzeti és kiemelt intézmények kijelölésének menete sem tisztázott. A normatív támogatás megítélésének kritériumai egyelőre meglehetősen homályosak. Így nehéz dönteni arról, hogy hova is szeretne tartozni egy adott intézmény, illetve hova sorolják majd be őt a nem tudni kicsodák. Kifejezetten visszatetsző az eljárásnak az a mozzanata, hogy egy éppen regnáló intézményvezető, aki – ugye – nem tulajdonos, dönthet afelől, hogy a gondjaira bízott intézmény hova kerüljön az állami rendszerben. Szerintem a szakma nem jár el helyesen, ha olyan feladatokat vállal magára, amelyek hagyományosan hivatali funkciók. Újra csak azt a képet erősítjük a döntéshozókban, hogy nekik nem kell érteniük a kultúrához.

Nagy hiba, ha megint tíz-húsz évvel odébbtoljuk a kulturális szakemberek színrelépésének lehetőségét. Megint okosabbak akarnak lenni a művészek mindenkinél. Megint nem egyeztetünk, csak loholunk a pénzünk után. A pályázati rendszer kidolgozására egyszerűen nem marad idő. Egy rakás, egymástól teljesen eltérő felépítésű és missziójú szervezet fog beleesni ebbe a halmazba. Félő, hogy a pénzosztást itt sem a fenntarthatóságot szem előtt tartó szakértelem, hanem a pillanatnyi érdekek, a klientúraépítés, az uram-bátyám viszonyok fogják majd jellemezni. Egy kidolgozott pályázati rendszer csodálatos lenne. Ehhez azonban le kellene ülnünk egymással. (....)

- Ön mitől fél?

- Attól félek, hogy nem látom jól a helyzetet. Hogy eltúlzok mindent. Beleástam magam a jobboldali médiumokba, mindent meg akartam érteni, biztos voltam benne, hogy megvilágítják számomra, miért értem félre a helyzetet. Végül nem ők adták meg a választ, hanem azok az emberek, akik vidéken élnek, és akiknek egészen mások a tapasztalatai, mint a fővárosiaknak. Mivel eredetileg vidéki vagyok, bár elég gyorsan asszimilálódtam a főváros polgáriasabb, liberálisabb közegébe, pontosan tudom, hogy mennyire más ott a nyelv. Egyszerűbb mindenkit lenácizni, lehülyézni. Valami igazság mindig van, csak nem mindig van hozzá türelmünk.

A teljes interjút a Nol.hu-n olvashatják.