Konferencia kultúránkról - Erős és Schilling felszólalása

Vasárnap, a 43. Magyar Filmszemléhez kapcsolódva Szünet nélkül - A magyar kultúra érdekében címmel konferenciát rendezett a Krétakör az OSA Archívumban. Közzétesszük Erős Balázs, a MU Színház igazgatójának és Schilling Árpád, a Krétakör vezetőjének felszólalását.

A konferenciáról

A szervezők közleménye szerint azért hívták össze ezt a beszélgetést, mert a "kulturális életben nemrég még evidenciának vett alapvetések is bizonyítást követelnek. Ebben a helyzetben állami, önkormányzati és független szereplőknek együtt, közösen kell kiállniuk a nemzeti kultúra ügye (jelene és jövője) mellett."

A konferencián jelen volt Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár is, aki szerint a külső és belső válság nem teszi lehetővé a régi kulturális intézményrendszer fenntartását, azt új elvek alapján kell átalakítani. Az eseményen felszólalt többek között Tarr Béla filmrendező, a Magyar Filmművészek Szövetségének elnöke, Nemcsák Károly, a József Attila Színház igazgatója, Zsámbéki Gábor és Kovalik Balázs rendező, Fekete Péter, a békéscsabai Jókai Színházigazgatója, Pintér Béla, a Pintér Béla Társulat vezetője, Gulyás Gábor, a Műcsarnok igazgatója, Gerendai Károly, a Sziget Szervezőiroda ügyvezető igazgatója, Schilling Árpád, a Krétakör művészeti vezetője. Esterházy Péter a konferenciát azzal zárta: a művészetnek nagyon észnél kell lennie, hogy mit tekint ellenfélnek. A konferenciáról hamarosan bővebb tudósítást adunk. Addig is közzétesszük Erős Balázs, a MU Színház igazgatójának és Schilling Árpád, a Krétakör vezetőjének felszólalását.

Erős Balázs felszólalása - "A szelektálás szakmai feladat"

Egy körülbelül egy évvel ezelőtti tanulmány szerint a magyar lakosság 23%-a elégedett csak az életével. A munkaképes emberek mindössze 55%-a dolgozik ma Magyarországon, és átlagban 5,2 évvel élnek rövidebb ideig nálunk az emberek, mint a legtöbb európai országban. Más statisztikák szerint, az emberek nagy része mindössze csak hétvégén jár színházba, és egyre kevesebbet tud, vagy akar költeni kultúrára. Ebben a helyzetben a művész mellett leginkább a menedzserre, a gazdasági szakemberre, a szociológusra, a pedagógusra, a kulturális antropológusra, a marketing szakemberre lenne szükség a színházakban. Jó lenne látni intézmények élén, felelős pozicióban, vagy szakmai kuratóriumokban egyre több ilyen szakembert. Ennek felismerése és elfogadása a művészek felelőssége és feladata is egyben.
 Eközben a színházi intézményekben leginkább a bulvár előretörése érzékelhető, a felszínes szórakoztatásra való hajlam és késztetés. E folyamat eredményeképpen félő lesz, hogy egyre kevesebb értő, mélyebb összefüggésekre kiváncsi, társadalmi kérdésekre nyitott, és társadalmi problémákra reflektáló nézővel találkozik majd a szakma. Félő, hogy az emberek életminőségének javulásához a puszta szórakoztatás kevés lesz.

Ezért is gondolom: egy befogadó színházi működésben is innovációra, edukációra, progresszívitásra van szükség.  Mikor elkezdtem a munkát a MU Színház élén, befogadó nyilatkozatok sokasága várt az íróasztalon. Hamar rájöttem: e nyilatkozatok egy része nem valóságos együttműködést jelent. A MU-ra számos művész befogadóhelyként tekintett, egy felületre, ami leginkább a kötelező előadásszám teljesítésére ad lehetőséget. Sok jel mutatott arra, hogy közös gondolatok, ötletek, tervek, kritikák alkotó és befogadó között a legritkább esetben fogalmazódtak meg. A befogadás kultúrája alacsony, a befogadás formája pedig eléggé egysíkú volt. Az alkotó fellépő helyként kezelte a színházat, a színház pedig excel táblázatba sorolta a fellépőket. Ez a szelektálást nélkülöző gesztus ugyanakkor azt eredményezte, hogy a rengeteg előadó és előadás idővel már nem tudta kielégíteni a szakma, a közönség és a tulajdonos igényeit (miközben egy befogadó intézménynek mindhárom tényezővel törődnie kell). A bővülés nem járt a nézőszám emelkedésével, és a színház ismertségének növekedésével. Vagyis pusztán beengedő gesztusa miatt a MU-nak nem maradt energiája közvetíteni, generálni, provokálni: kényszerűen csökkent színházi aktivítása.

Éppen ezért fontos kimondani: egy befogadó színház szelektálás nélkül nem működhet. A szelektálás pedig szakmai feladat, és nem ízlés kérdése. Ha valaki egy befogadó intézmény élén autonóm szakmai programot fogalmaz meg, és nem pusztán egy szakmai réteget szolgál ki, az nem lesz feltétlenül ízlésterrorista, vagy éppen a művészek ellensége. A befogadás valódi együttműködést kell jelentsen befogadó és befogadott között, pontosan értelmezve és artikulálva ennek az együttműködésnek az okát és lehetőségeit.
A MU a befogadó és befogadott kapcsolata mellett egy másik nagyon fontos viszonyra épít működésében: ez pedig a színház és a civilek viszonya. A színház folyamatosan keresi a lehetőséget, az együttműködést a helyi, közvetlen környezetében működő civil csoportokkal, közösségekkel, intézményekkel.
Szerintem a befogadó intézményi innováció része: a tulajdonossal, a színház közelében lakó közösségekkel a tényleges kapcsolat kialakítása, programok révén érdekeltté téve őket az intézmény működésében. Azaz passzívitásból aktívitásba váltani. A MU, a független befogadó helyek közül az egyetlen, aki ma közszolgáltatási szerződéssel rendelkezik egy önkormányzattal. E szerződésben vállalt feladataival, programjaival biztosítja az integrálódását a kerület kulturális, oktatási, szociális életébe. Egy olyan kerületről beszélek jelen esetben, ahol a lakosság egyharmada, mintegy 40.000 fő időskorú. A MU idén márciustól folyamatosan kívánja beépíteni működésébe 60+ programját, mely nem egyszerű színházlátogatás jelent majd, hanem a nyugdíjas civilközösségek aktívitásának és tapasztalatatának beépítését, kohézióját egy színházi működésbe. Vagyis színházként kívánunk közösségi funkciót ellátni, ezzel is segítve e korosztály életminőségének javítását.
Az aktivításnak egy befogadó intézmény szakmai programjában is jelen kell lennie: miért ne hozhatna létre egy befogadó színház olyan saját előadást, mely egy adott, számára fontos társadalmi problémára reflektál? Ki akadályozza meg ebben, és miért ne tehetné meg, mint színház? A MU 2011-ben két saját tantermi előadást hozott létre. Ezek közül az egyik könnyen alkalmazható alternatív tanóraként, vagyis szervesen beilleszthető az oktatási programba, tantervbe. A másik egy fontos társadalmi kérdéssel, az iskolai erőszakkal foglalkozik, mely oktatási, prevenciós programként már számos iskolában, bűnmegelőzési fórumon került bemutatásra
Budapesten és vidéken is. Sőt olyan helyekre is sikerült eljuttatni az előadást, ahol semmilyen kulturálódási lehetősége sincs a diákoknak. Vagyis a MU, átlépve saját befogadói határait, mobilizálva működését befogadó hely mellett színházként próbál funkcionálni.
Az innováció feljődés: azaz tanulás, képzés, önképzés. A MU produkciós szeminárium szervezésével, saját színházi nevelési programmal próbál az edukációnak helyett adni. Ezért hozta létre komplex tantervi programját, melynek egyik legfontosabb célkitűzése nem az, hogy minél több helyre eljusson a program, hanem éppen az, hogy egy közösséggel, egy osztállyal minél hosszabb ideig tudjon foglalkozni. Ennek eredményeképpen egy kerületi iskola két osztályával már harmadik éve folyamatos, rendszeres, az osztályok tantervébe beilleszthető drámapedagógiai, színházi nevelési munka folyik a színház és az iskola között.
A befogadás mellett tehát a MU, mint önálló színház, generáló, reflektáló és szolgáltató funkció betöltését tűzte ki célul. A generáló funkció szakmai folyamatok, párbeszédek elindítását, szakmai fórumok, szemináriumok megszervezését, tehetségek felkutatását, bemutatását jelenti. A reflektáló funkció lényege, hogy a színház különböző társadalmi helyzetekre, eseményekre saját programokkal reagál, lehetőséget adva a színház egyik legfontosabb missziójának, a kritikai megnyilvánulásnak, reakciónak is. A szolgáltató funkció pedig nem egyenlő a kiszolgálással: a szolgáltatás párbeszéd, dialógus kezdeményezését jelenti azáltal, hogy alapvető társadalmi kérdések egyeztetését teszi lehetővé egy színház a programkínálatával. Számomra a puszta szórakoztatás kiszolgálás, nem közhasznú funkció: a passzívitást erősíti, miközben éppen a nézői, civil aktívitás jelenti a színházi működés lényegét, létét, létjogosultságát.

Vagyis a MU közszolgáltatási funkciójának, tevékenységének kiszélesítésével, profiljának, társadalmi szerepvállalásának megerősítésével próbál a jövőben működni.
Ennek jegyében merem állítani: egy befogadóhelyet igenis színházként kell tekinteni, de ehhez saját arculatra, innovációra, progresszívitásra van szüksége. Így nemcsak egy szakmai réteg igényét, hanem egy szélesebb közönségréteg érdeklődését, aktívitását is megnyerheti.
„Az a színház, amely nem akar a társadalomra hatni, amely nem akarja fölforgatni az emberek ízlését vagy látását, amely nem akarja rádöbbenteni az embereket olyan feszültségekre, amelyeket mindenki érez, és csak ott a színpadon oldják meg vagy mondják ki megdöbbenésszerű felfedezésként, hát az is színház, de nem az igazi színház" -írta le Major Tamás jó pár évvel ezelőtt.
Hiszem, hogy 2012-ben Magyarországnak minél több igazi színházra lenne szüksége.

Schilling Árpád felszólalása - "Nem a pénz kevés, hanem a remény":

Megalázó a kormány bizalmatlansága a képviseleti szervekkel, vagyis saját állampolgáraival szemben. A szakmai platformok és szövetségek húsz év alatt felhalmozott restanciája pedig szégyenletes. A felnövekvő generációk számára súlyos teher a feldolgozatlan közelmúlt problémáinak kezelése, az apák sértett és cinikus nyelvezetének kigyomlálása, a szakmai konzultációk gyakorlatának bevezetése a közéletben.

A mai állapot fenntarthatatlan. Magyarországon nem jó élni. Nem a pénz kevés, hanem a remény, hogy valaha is másképp lesz, mint ahogy most van. A demokratikus alapértékek: a toleranica és a szolidaritás iránti érzéketlenségnek, a szakmai tudás és a szépérzék hiányának, a versenyhelyzeteket elkerülő korrupciónak és protekcionizmusnak, a nihilizmusnak és hitetlenségnek ugyanaz a gyökere: a passzivitás.
A kulturálisan inaktív polgár számára nem okoz problémát, hogy silány minőségű szolgáltatásokat fogyaszt, hogy törvénytelenül viselkedik, hogy tétlenül nézi mások szenvedését. Magyarország lakosságának min. 50%-a kulturálisan inaktív. Ez azt jelenti, hogy semmilyen értelemben nem él kreatív életet. Nem jár táncházba, nem tagja amatőr művészeti csoportnak, nem szépítgeti a kertjét, nem olvas összetett mondatokban fogalmazó írásművet, de még 30 percnél hosszabb mozgóképet sem néz. Általában unatkozik, szenved és panaszkodik.
A kulturális szakemberek dolga az, hogy ezeket az embereket aktivizálják. A kormánynak pedig az a dolga, hogy ezeket a szakembereket támogassa. Nem az, hogy szűk lobbiérdekek mentén monumentális átszervezéseket hajtson végre. Nem az, hogy megbélyegezze, kioktassa és kirekessze az ország elismert kulturális aktorainak tetemes részét. Nem az, hogy elrettentse a fiatal tehetségeket a saját hazájuktól. A kormánynak az volna a feladata, hogy transzparens rendszereket alkosson, és innovatív projektek megvalósítását tegye lehetővé. Egy tehetség soha nem fog komolyan venni egy olyan szabadságharcot, amelynek a hárítás és a mellébeszélés az alapja.
Magyarország csak a médiában kétszínű. A valóságban emberek tömegei várják, hogy végre komolyan foglalkozzon velük az, aki kellően bátor és elkötelezett. Az elmúlt húsz évben rengeteg kis struktúra, elkötelezett társadalmi innovációs központ jött létre. Elhanyagolásuk nem pusztán a mostani kormányzat felelőssége, de felkarolásuk a jelenlegi politikai elit feladata.
Kétségtelen, hogy a magas kultúra sorvad. A rossz támogatási struktúrák és a szakmák léhaságának következtében milliárdokat költöttünk el anélkül, hogy fenntartható rendszereket alkottunk volna. A művészek egyre eszetlenebbül hódolnak be a celebvilágnak, összetévesztik a több lábon álló működési modelleket az önfeladással.

Meg kell akadályoznunk, hogy a silányság a minőség álarcában tetszelegjen. De egyvalami nem szabad elfelejtenünk. A kultúra alapja a népművészet, a polgárok kulturális aktivitása. A minőséget csak az tudja értékelni, aki érti egy szakma összetettségét. A kultúra élharcosainak be kell kapcsolódniuk a perifériák felzárkóztatásába. Több művészetet az óvodákba, a kisiskolákba! Azokból, akikről lemond az elit, idővel a kultúra legádázabb ellenségei lesznek.
Ha a kormány nem akar cselekedni, a magánszférát kell aktivizálnunk. Szükségünk van egy olyan független innovációs központra, amely teljes vertikumában értelmezi a magyar kulturális életet és annak kapcsolódási pontjait Európához. Felméri a fehér foltokat, összeköti az aktív csoportokat, programokat tervez, projektekre tesz javaslatot, és ha kellő anyagi bázissal rendelkezik, pályázatokat ír ki, konkrét gyakorlatok elterjedését segíti elő a helyi polgárok bevonásával. Közszereplővé kell tennünk az adott probléma közelében élő embereket, össze kell kötnünk egymással magunkat.
Ezer eurót helyeztem el egy bankszámlára az első ilyen jellegű központ létrehozására. A felhívásra a Presscon Kft., könyvkiadó vállalat azonnal csatlakozott. Arra kérem Önöket, és Önökön keresztül minden magyar állampolgárt, hogy lehetőségeikhez mérten támogassák a központ létrehozását, a magyar kultúra jövőjének érdekében!