'Hiányoznánk Vidnyánszkynak' - Pintér Béla felszólalt

Vasárnap, a 43. Magyar Filmszemléhez kapcsolódva Szünet nélkül - A magyar kultúra érdekében címmel konferenciát rendezett a Krétakör az OSA Archívumban. Ez alkalommal Pintér Béla felszólalását tesszük közzé.

Pintér Béla felszólalása:

Minden valódi színházi alkotó feladata a valóságra való reflektálás, az őt körülvevő világ minél pontosabb ábrázolása. Ez egyfelől belső kényszer, amely az igazán elhivatott művészek sajátja, másfelől a közönség alapvető igénye a színházzal szemben. Hogy ezt elérje, vagy elérni legyen esélye, a színházi alkotó keresi azt a közeget, ahol a fenti belső és külső elvárásoknak leginkább megfelelhet: az ideális alkotó helyet, a lehető legnagyobb művészi szabadságot.

Ennek legkézenfekvőbb útja, ha elvégzi a Színművészeti Egyetemet, majd valamelyik kőszínház tagjaként, avagy szabadúszó művészként megpróbálja beteljesíteni mindazt, ami tehetségéből adódóan elvárható tőle. Ha az illető jó rendezőnek bizonyul, és ha jó igazgató keze alá kerül, kisebb nagyobb kompromisszumok árán dolgozhat kedvére. Ha jó színész- és szerencséje is van - elméletileg hasonlóképpen kibontakozhat. Izgalmas szerepeket kaphat, és viszonylagos anyagi biztonságot élvezhet.

Az óvatlan, szabadságra vágyó alkotó ma még dönthet úgy, hogy egy független színházban próbálja beteljesíteni vélt vagy valós tehetségét. A független színházak azonban nem függetlenek. Éppen hogy a legkiszolgáltatottabbak. A mindenkori hatalom kénye- kedve szerint emelheti fel, vagy taposhatja szét, szüntetheti meg őket.

Pintér Béla, fotó: Móricz Simon

Miért alakultak mégis az utóbbi időben egyre- másra független társulatok? Miért választották sokan a Színművészeti Egyetem elvégzése után a független színházakat? Miért szerződtek elismert kőszínházi színészek független társulatokhoz? Miért nem akart Schilling Árpád és Bodó Viktor rendező lenni a Katona József Színházban, Magyarország legrangosabb művészszínházában, miért választották inkább a számos kockázattal járó saját utat: független társulat alapítását? És miért vágyik vissza – mint ahogyan azt többször nyilatkozta - Vidnyánszky Attila beregszászi alkotóműhelyébe, miután bevégezte anyaországi kulturális küldetését? A válasz nem a korlátlan szabadságban, hanem a nagyobb szabadságban, a kevesebb kompromisszum lehetőségében rejlik. Az egyes előadások létrehozásánál, a repertoár kialakításában nem szempont a klasszikus és kortárs darabok, a nehezebben befogadható valamint a szórakoztató előadások kellő egyensúlya. A kisebb, szűkebb alkotóközösségekben amellett, hogy a színészekre is nagyobb feladat hárul, a társulatvezetőt (aki az esetek többségében a darabok rendezője is) a felelősség élesebb koncentrációra készteti, a kudarc és a siker személyesebben érinti, nagyobb erővel inspirálja, ezáltal nagyobb eséllyel hoz létre progresszív vagy egyszerűen jó előadásokat.

Mik lehetnek egy adott társulat - előadás progresszivitásának mutatói? Az egyéni hang, önálló formanyelv, az ezt értékelő „saját közönség” kialakítása mellett a szakmai díjak és a külföldi meghívások. Ha utána nézünk, kiket hívtak meg legtöbbször az utóbbi években nemzetközi színházi fesztiválokra, nagy vonalakban azt láthatjuk, hogy a Katona József Színház mellett a független társulatokat.  Elsősorban a Krétakör, a Pintér Béla és Társulata, a Szputnyik és a Maladype előadásait valamint Mundruczó Kornél színházi rendezéseit kell említenünk. (Bár a fentiek közül Schilling Árpád és Bodó Viktor is rendeztek épp a Katona József Színházban egy-egy nemzetközi sikerű előadást, mégis elmondhatjuk, hogy a saját, független társulatukban találták meg a folyamatos, magas színvonalú alkotómunkához szükséges szabadságot.)

Amennyiben elfogadjuk mércének a progresszivitás tekintetében a rálátással, nemzetközi viszonyítási alappal rendelkező, elfogulatlan „külső szem”, azaz a külföldi szakemberek véleményét, továbbá figyelembe vesszük a fent említett társulatok számos díját, és nézettségét, elmondhatjuk, hogy a független színházak meghatározó szerepet játszanak a magyar színházi életben.

Nem jobbak a kőszínházaknál, pusztán egy érvényes alternatívát képviselnek. Hogy ezen a területen ilyen hosszabb távon működő, jelentős alkotóműhelyek jöhettek létre, nagyban köszönhető annak, hogy az előző kormányzati ciklusban folyamatosan emelték a független színházak támogatását, és egy-két évre élhető alternatívát, a megélhetési biztonsághoz közeli állapotot teremtettek a függetlenséget vállaló alkotóknak.

Mára megváltozott a helyzet. Az új kultúrkoncepció a független szférát amatőrként, a struktúra parazitájaként definiálja, jelentőségét megkérdőjelezi, díjait, itthoni sikereit, külföldi hírnevét figyelmen kívül hagyja. A továbbélés alternatívájaként a kőszínházakba való beolvadást, betagozódást ajánlja fel, támogatását drasztikusan, folyamatosan csökkenti, mely gesztusok mögött ezeknek a virágzó, és termékeny alkotóközösségeknek az ellehetetlenítése, a lassú elvéreztetés koncepciója látszik kibontakozni. A jelenlegi kultúrkoncepció szerint, a függetlenektől elvont pénzeket vidékre kell injektálni, hogy ott még több „széles rétegeket érintő” előadást hozzanak létre, illetve, évente meghívjanak egy- két független előadást.

Tehát, ha társulatként szeretnénk tovább dolgozni, be kell jelentkeznünk egy kőszínház vezetőjéhez (mondjuk Vidnyánszky Attilához) és fel kell ajánlanunk szolgálatainkat, mármint hogy fogadjon be bennünket, és ha esetleg nemleges a válasza, alázatosan meg kell kérnünk, hogy akkor legalább hívja meg valamelyik előadásunkat.

Elkeserítő, megalázó perspektíva. Nem ezt érdemeljük.

Nem tudom, hogyan tovább. Nyílván amíg lehet itthon fogunk dolgozni, de mi lesz, ha végül nullára csökkentik a támogatásunkat, vagy hirtelen elvonják minden pénzünket? ( Mint ahogy ez majdnem megtörtént szeptemberben.) Talán kérjünk kulturális menedékjogot a társulatunknak valahol külföldön? Kinek lesz az jó? Progresszív alkotóknak tartjuk magunkat.  A bennünket körülvevő valóságra reflektálunk a színház nyelvén. Azon belül magyarul.  Lesz nekünk valódi közünk a Német, a Francia vagy az Amerikai valósághoz?

És vajon jó lenne Vidnyánszky Attilának, mikor egy általa alapított fesztiválon átvenné a fődíjat, mint az ország egyetlen progresszív színházi alkotója?

Nem hiszem. Hiányoznánk neki. Mint ahogyan ő is hiányozna a magyar színházi élet élvonalából.

Kapcsolódó cikk: