200 éve nyitott Pest első kőszínháza

Ma 200 éve, hogy 1812-ben fényes ünnepségek keretében, hivatalosan is megnyitotta kapuit a pesti Királyi Városi Színház, vagyis ahogy később elnevezték (megkülönböztetve a magyar nyelvű színtől) a pesti Német Színház, az egykori Színház, majd Gizella, ma Vörösmarty téren.

Hogy mennyi viszontagság övezte ennek az épületnek nemcsak a felépítését, de sorsát is, azt szimbolizálja az a tény, hogy még a megnyitó napját sem sikerült egykönnyen meghatározni. A jeles eseményt tudniillik a császár születésnapjára, február 12-re időzítették, de később kiderült, hogy az hamvazószerdára esik, így végül kénytelenek voltak előrébb hozni a ceremóniát farsangvasárnapra, vagyis február 9-re.

Magát a színházat a korabeli Közép- és Kelet-Európa legnagyobb és egyik legimpozánsabb középületének tervezték. Mint ilyen, előrevetítette azt is, hogy felépítése bizony szokatlan helyzetet és bonyodalmakat generált a korabeli Pesten, különösen úgy, hogy az építkezés idejére esett az osztrák államcsőd és a napóleoni háborúk időszaka is. Igaz, hogy már II. József idején felmerült egy azonos funkciójú épület ötlete, amely egészen (a neves Franz Anton Hillebrandt, később Hild János által) a tervekig, sőt a kivitelezés megszervezéséig is eljutott, ám anyagi természetű problémák miatt az építkezés mégsem indulhatott meg. József nádor 1806-ban aztán a jó ideje tartó huzavonát megelégelte, az ügy élére állt, s a komplexum megtervezésével Johann Aman (1765-1834) bécsi építészt bízta meg.

A „komplexum” jelen esetben úgy értendő, hogy eredetileg nem csak a színházról volt szó, de hozzá a Duna irányából csatlakozó Vigadóról (vagyis Redoute-ról) is. Az alapkövet 1808 tavaszán tette le a nádor, de csakhamar kiderült, hogy a fent említett folytonos anyagi nehézségek (plusz a vele járó devalválódás) teljesen ellehetetlenítették a Vigadó építését, így a kivitelezést ideiglenesen leállították. Megemlítendő, hogy miközben folyt a színház építése – amihez Bécs egy fillér támogatást sem adott –, a magyar színjátszásnak nem volt állandó és méltó otthona. Ők már a 18. század végétől össze-vissza, mindenféle ideiglenes helyeken voltak kénytelen előadásokat tartani, s a Német Színház megnyitásával ez a helyzet csak annyiban változott, hogy a hazai társulat a német színjátszás 1774-től elfoglalt ideiglenes helyére, az egykori 500 főt befogadó Rondellába tudott költözni (ezt 1815-ben lebontották, az önálló pesti magyar nyelvű színjátszás épülete pedig csak 1837-ben, épp 175 éve nyitotta meg kapuit a mai Astoriához közel).

A Pesti Német Színház korabeli metszeten (forrás: hg.hu)

Az építkezés nem haladt könnyen, pláne nem gyorsan. Az 1808-as számítások szerint két év múlva a színháznak már állnia kellett volna, ám részint a fenti okok, részint pedig az akkor még szabályozatlan és kiépítetlen rakpart nélküli Duna folytonos áradása meghiúsította ezt. Volt még egy oka a csúszásnak: maga Johann Aman. Az építkezés ugyanis ez esetben úgy folyt, hogy a kivitelezést a fiatal pesti Pollack Mihályra (1773-1855) bízták, miközben Aman a császárvárosból, zömében levelezés útján instruálta és felügyelte az építkezést. Ez most sem menne gond nélkül, hát még akkoriban! Gondolhatnánk, hogy a bécsi építész, aki bár számos magas hivatali státuszt is betöltött és más építkezést is vezetett ekkoriban, a pesti színház sorsát, mint „kiemelt beruházást”, prioritásként kezelte. Ez talán a legelején így is volt, de a későbbiekben gyökeresen megváltozott.

Ennek pontos okait nem tudjuk, de az biztos, hogy Aman valamikor az építkezés félideje körül csúnyán összekülönbözött Pollackkal. A fiatal és ambiciózus mester (aki később egyik legjelesebb klasszicista építészünkké avanzsált, egyebek mellett a Nemzeti Múzeum tervezőjévé is) az építkezés helyszínén nyilván jobban átlátta a kivitelezés nehézségeit, s nem is késlekedett ez ügyben egynéhány javaslatának hangot adni. Ez valószínűleg egyre terhesebbé válhatott a bécsi építésznek, hiszen mennél inkább a vége felé közeledett a kivitelezés, Aman kezdeti töretlen bizalmát egyre inkább az irigység látszott felváltani. Tetemes elfoglaltságai mellett nem szívesen szakított időt pesti utazásra, hiába kapott napidíjat, kényelmes lakosztályt és lesték minden óhaját, nem volt ritka, hogy miatta állt az építkezés (de ha el is jött, abban sem volt köszönet, mert leginkább mint valami gyarmati építkezést koordinálta a munkákat, s szinte csak tiszteletdíjával törődött…no meg az elvégzett munka nem épp jóindulatú megbírálásával). Az építkezés végére Pollackra egyébként annyira megharagudott, hogy a színházról megjelent írásában, a közreműködő művészek listájában – kicsinyes bosszú gyanánt – utolsóként említette, holott szerepe alapvető fontosságú volt. De nem elég ez, még degradálta is az által, hogy szerepét úgy szűkítette be, mint aki csak a kőműves munkákra ügyelt, miközben a legelső helyen a főként adminisztratív feladatokat kapó Hild Vince építészt említi, egekig magasztalva őt.

Aman rosszindulata és nagy befolyása azonban csak a Redout építésekor jelentkezett igazán, nem véletlen, hogy több mint 20 évig állt az építése (végül 1829-1833 között épült csak fel, ám 1849-ben Hentzi ágyúi annyira megrongálták, hogy később le kellett bontani). A probléma elsősorban az volt, hogy az akkor már működő Szépítő Bizottmány, élén a nádorral egyre inkább ki akarta venni Aman a kezéből az építkezés irányítását és felügyeletét. Ennek legvalószínűbb oka az lehetett, hogy az építész magatartása, valamint a felügyelés nehézkessége miatt irányában a bizalom időközben jelentősen megcsappant, míg a kivitelezéssel jeleskedő, sokkal szimpatikusabb Pollack irányában egyidejűleg megnőtt.

Ennek az évekig húzódó bonyolult és intrikáktól sem mentes folyamatnak a vége az lett, amitől Aman a legjobban félt: a Bizottmány Pollackot kéri fel, hogy a Vigadó épületét fejezze be. Igaz ugyan, hogy meghagyták neki, hogy az eredeti tervek alapján dolgozzon, de ez inkább csak egy útmutatás volt, hiszen azokat jelentősen módosította, szinte újratervezte az egész épületet. Aman mindeközben ügyesen tüsténkedett a színfalak mögött, s hosszú éveken keresztül akadályozta az építkezést, a Bizottmányt pedig perrel fenyegette meg (végül óriási összeggel kárpótolták).

A Pesti Német Színház korabeli metszeten (forrás: hg.hu)

De térjünk vissza a színházra, pontosabban a közreműködő művészekre. Ez időszakban egyáltalán nem volt szokatlan, hogy a nagyobb „központi” építkezéseknél a napszámos munkákat leszámítva szinte minden művészileg igényesebb részlet bécsi mesterek kezei közül került ki. Nem volt ez másképp a Német Színház épületével sem, hiszen minden alább felsorolt művész bécsi, így a tervező Johann Aman (akit a megtisztelő udvari építészi címmel tüntettek ki a színház megnyitását követően), illetve a színházi gépész Venzel Kubitsek (Kubischeck) is. A festő szekció: az előfüggöny gazdagon megfestett allegorikus jelenetét a neves Josef Abel festette, a színházi díszletet, kulisszákat és egyéb színpadi dekorációkat Johann Janitz, a drapériákat, a mennyezetet, valamint az előcsarnokot Gotthard (Gerhardt) Albrecht, míg a figurális ábrázolások Johann Kaupertz irányításával készültek. A szobrászati szekció: a díszítőszobrászati munkákat, valamint a főhomlokzat két nagyméretű múzsaalakját Franz Vogl udvari szobrász, a másik kettőt Friedrich Berringer készítette, a bejárati csarnok tetejére került jelenetet (Apolló Tália, Melpomené és Kalliopé múzsákkal) a korszak magyar arisztokráciájának kedvelt művésze, Josef Klieber faragta. A pesti csapat oszlopos tagjai: Pollack Mihály építész, kivitelező, Hild Vince építész és Kardetter Tamás, akinek nevéhez az ácsmunkák, valamint az épületasztalosi munkák fűződtek (Kardetter egyébként – nyilván nem függetlenül a tiszteletdíjától – a megnyitás évében Pollackkal nívós házat is építtetett, mely ma is áll az Apáczai Csere János u. és Türr István u. sarkán). Egyébként nincs is mit csodálkozni azon, hogy ennyi osztrák mester dolgozott ezen az épületen, hisz egy ilyen projekt hírére nyilván birodalom szerte felkapták fejüket a művészek, de az akkori lobbi (különösen, hogy a „megrendelő” Bécs, a tervező építész pedig osztrák) nem tehette kétségessé, hogy kik kapják meg a legigényesebb feladatokat (az is igaz, hogy ilyen munkákat ekkoriban hazai mesterekkel nem lehetett volna megoldani).

Több mint két évtizednyi aktatologatás után és négyévnyi megfeszített munka gyümölcseként 1812. február 9-én végre megnyitotta kapuit a Színház. Ez alkalomra az akkori ünnepelt színházi költő-királyt August von Kotzebuet kérték fel alkalmi darab megírására, a nyitóelőadás alkalmával felcsendülő elő- és utójáték megzenésítését pedig Beethoven vállalta, ezek: „Ungarns erster Wohltäter” más néven István a király nyitány op. 117. (a későbbi rockopera nyitánya is egyben) és a „Die Ruinen von Athen” op. 113.

„Kényes volt, fényes volt, aranyozása ragyogott, világítása káprázatot varázsolt, felszerelésében sem volt hiány, csak éppen – német színház volt” – írta róla Lestyán Sándor, az egykori Budapest lap szerkesztője több mint száz évvel az épület megnyitása után. Írása összefoglalja mindazt, amit egy külső szemlélő láthatott, azonban a teljes képhez a belbecs is hozzátartozik, s ha ezt is nézzük, bizony az összkép meglehetősen vegyes, úgy is mondhatnánk, hogy a király ha meztelen nem is volt, de erősen alulöltözött biztosan. A megnyitó csillogása, a csodálatos zeneművek ugyanis csak ideig-óráig tompították el azokat a gondokat és aggályokat, melyekkel az épület szinte a kezdetektől fogva küszködött. Hiába a neves képzőművészek, akadémiai tanárok egész sora, ezek nem garantálhatták az épület sikeres külső-belső megjelenését, illetve ez utóbbi esetben a célnak való megfelelőségét. Valószínűleg a kor emberének véleményét Paget János (John Paget) fogalmazta meg a legtömörebben és legtalálóbban: „az épület komor látványt nyújt és rossz az akusztikája is”. (...)

Szerdahelyi Márk (hg.hu)

A teljes cikket a hg.hu-n olvashatják.