„Tenni kell valamit" - Interjú Grecsó Zoltánnal

Koltai Viktória interjúját közöljük a táncossal, aki arról mesél milyen helyzetben van, mint táncos, milyen volt a találkozás külföldi alkotókkal, milyen érzések kavarognak benne a Gödör bezárása kapcsán.

MU: Ez év január végén a Duda Éva Társulat rendhagyó estjén, a Daradar egyik etűdjeként láthatta először a közönség A magyar Ugaron című szólódat. Ennek a száz százalékig aktuális, provokatív előadásnak a koncepciója mikor fogalmazódott meg benned?

Grecsó Zoltán: A jelmez, ami egy speciális része a dolognak, a Lionel Hoche által rendezett-koreografált RetourAuNoir című előadásból származik. Miközben együtt dolgoztunk Lionellel a darabon, már említettem neki, hogy szeretnék egy olyan szólót, amiben ez a jelmez többféle tartalmat kap. Pulikutyává alakulok benne, ami egy erősen komikus szituáció. Ez így együtt passzolt a koncepcióhoz: komolykodás és játékosság egyszerre. Egy bolond, mókás kutya egy abszurd magyar világban, ahol rá nem vonatkozik az ebadó. A pulikutya-sorsban persze mindig van szomorúság, amolyan Ady-féle hazaféltés, önkritika. Az én pulim szomorú, megzavarodott, mert látja, hallja, mi történik ebben az országban, mit tettek a kultúrával, a tánccal.

MU:Az irodalomban gyakori szereplő a politika. De a táncban…

Grecsó Zoltán: Egy barátom azt mondta nekem nemrégiben: „Ebben az országban mindenki csak tüntet, de senki nem csinál semmit.” Szíven talált. Tenni kell valamit, nem csak háborogni, posztolgatni dacos tartalmakat a közösségi oldalakon. Persze azt is gondolhatják az emberek, hogy A magyar Ugaron ugyanúgy nem számít tettnek, de egy folyamat része, aktív kommunikáció. Ennél többet egy táncos nem tehet. Anyukám azt mondta, „Úristen, fiam, ezt ne csináld!” - és akkor azonnal tudtam, hogy ez jó lesz. Ha az édesanyám félt, akkor legtöbbször van is mitől.
 Azt szeretném, ha ez a szóló nemzetközi kontextusban is mondhatna valamit. Megnézném, mit jelent külföldön, eltáncolnám akár az Európai Parlamentben is, hogy érezzem, abban a közegben milyen a visszhangja ennek a felkiáltásnak.

MU: A közelmúltban több előadás kapcsán is együtt dolgoztál külföldi alkotókkal (pl. Lionel Hoche - RetourAuNoir és Nigel Charnock – Revolution c. darabjában). Mi volt számodra a legszembetűnőbb különbség: mennyiben más az, ahogyan ők állnak hozzá a munkához egy új darab születésekor? Grecsó Zoltán: Érdekes volt velük dolgozni. Lionel és Nigel különböző karakterek, másképp gondolkodnak a világról, magukról és ezáltal másképp viszonyulnak a táncosokhoz is. Mindkettőjüknél éreztem, hogy bátrak, motiváltak, jól bánnak az idővel, ami a kortárs színpadon is rendkívül fontos. Mindig inspiratív külföldi koreográfussal dolgozni, és ahogy látom, őket is kimozdítja az új környezet, nekik is szükségük van új témákra, levegőre, atmoszférára.

MU: A napokban láthatták újra a nézők a MU Színházban a Duda Éva Társulat Overdose című előadását, amiben Te is szerepelsz. Neked mi jut elsőként eszedbe arról a szóról, hogy „overdose”?

Grecsó Zoltán: Sokszor azt érzem, hogy sokkal több embert ismerek, mint amennyinek az információját fel tudom dolgozni. Ez talán kortünet, nem csak én szenvedek tőle. Folyamatosan abban élek, hogy most éppen ki hiányzik, és én kinek hiányzom. Úgy telnek el a napok, hogy sokszor pont azokkal nem beszélek, akiktől tényleg meg akarom kérdezni, hogy vannak.


MU: Mi a legkedvesebb emléked, ami a MU Színházhoz kötődik?

Grecsó Zoltán: MU Terminálos voltam, így rengeteg élményem fűződik a színházhoz is. Itt mindig védett burokban éreztem magam, még ha ez anyagilag nehéz időszakot is jelentett. Tapasztalatlan táncos voltam, szükségem volt erre a burokra, amiért nagyon hálás vagyok. Ugyanakkor ez olyan számomra, mint a gyermekkor színhelye: talán el is könyveltek itt valamilyennek, amiből nehéz kitörnöm. A MU végigkísérte a fejlődésemet, ehhez kötődik minden fontosabb állomás. Olyan itt játszanom, mintha hazajárnék. Egyébként mindig is olyasvalamit szerettem volna a táncban, mint amit a MU képvisel a színházi életben: legyen bátor, újító, sokszínű.


MU: A Gödör bezárásával a napokban véget ért egy másik történet is: az általad létrehozott Willany Leó Improvizációs Táncszínházé. Ezzel kapcsolatban most milyen érzések kavarognak benned?

Grecsó Zoltán: A Willany Leónak és a Gödörnek is most vége, és ez nekem borzasztóan fáj. Kicsit olyan ez, mint egy szakítás. Még gyászolom picit, nem kezdek el rögtön másik „barátnő” után nézni.
 A Gödör a mi szempontunkból rendkívül szerencsés és jó hely volt. Az a kis táncterem, ahol dolgoztunk, adottságai miatt egyszerűen tökéletes volt: táncpadló, színházi fények, viszont mégiscsak egy „üres tér”, elszeparálva a szórakozó emberektől, mégis közel hozzájuk. Sok ember tévedt be hozzánk véletlenül, úgy, hogy nem is minket keresett. Mi nem egy produkció voltunk. Kérdezték is, hogy miért nem alakulunk azzá. Ez az én döntésem volt, nem akartam elveszíteni a pillanat erejét, az oldottságot, nem akartam a szokásos jármokat, az alkotói kényszert, a feszélyezett hangulatot. Közvetlen volt az egész, lehetett érezni az emberek szeretetét, közel voltak hozzánk, átélték, hogy a szemük láttára születik meg valami. Szerettem az egyszerűséget, a befogadói közvetlenséget, azt, hogy a nézőtér és a színpad nem vált el egymástól. A nézők egy szőnyegen ültek, velünk egy térben, közvetlen közelről figyelték, amit csináltunk. Sok komikus helyzet adódott, és sokszor felfűtött, érzelmes duettek születtek, attól függően, ki hogyan érkezett. A születés ereje, a velünk hozott élet nem humbug, tény, egyszerűség, finomság. Ez valami filozófia, nem paradigmaváltás. Nem akartuk kizökkenteni a sarkából a világot. Meg akartuk mutatni, hogyan lehet benne élni, milyen a város közepén, a Gödör nevű helyen létezni abban a percben.

MU: Mi lesz a Willany Leóval?

Grecsó Zoltán: Futhatnék fűhöz-fához, vagy mehetnék mindenféle szórakozóhelyekre, de nem akarok magunk köré söröző embereket, akiket inkább feszélyez, mint szórakoztat a jelenlétünk. Kell a nyugalom, a figyelem, mert a pillanat varázsa parányi. Ez egy mikroszkopikus tudomány. Nagyon nehéz befelé figyelni, ha a söröző embereket nem érdekli az, amit csinálsz. Hiszen ez egyfajta kommunikáció: a néző hangulata is hat rád, nem úgy, mint egy „hagyományos” előadásnál. Itt nem rögzült produktum van, ezért a közelség, a visszajelzés végtelenül fontos. Amikor kiadod szíved-lelked, ha őszinte vagy magadhoz, mindig várod, hogy választ kapj, hogy visszajelezzen a publikum.

MU: Hogyan látod a kortárs tánc jelenlegi helyzetét itthon?

Grecsó Zoltán: Sok jó táncos van és egyre több jó tanár. Rendkívül ügyesek az új generáció tagjai, és szerencsések is, mert sokkal nyitottabb képzésben vesznek részt most, mint ami öt éve volt. Így sokkal több esélyük van rá, hogy külföldön helyezkedjenek el, amire szükségük is lehet, hiszen az állam szisztematikusan leírt és eltakarított bennünket, a kortárs művészetek képviselőit. S ezek az új hatalmasságok nemcsak kegyetlenek, de okosak is. Az “oszd meg és uralkodj” elve mindig bejön. Előbb elvettek minden támogatást, aztán a Trafó-üggyel még jól egymásnak is ugrasztottak minket, hogy ami őket már nem érdekelte, vagy restek voltak elvégezni, azt mi magunk fejezhessük be.
 Egyre nehezebb eljutni az emberekhez, hiszen bezárultak, elfogyott az erejük, nincs pénzük kultúrára, így a kultúrpolitika még az “érdeklődés hiánya” kártyát is kijátszhatja ellenünk.
Talán közhely, de mintha úgy emlékeznék, hogy a nemzeti kultúra tesz minket azzá, akik vagyunk. Mintha ezt a szólamot a kormány is gyakran mondaná, közben pedig fű alatt bedarálja a kultúrát, és mi ezzel együtt megszűnünk valamilyennek lenni.

MU: 2006 óta tanítasz kortárs táncot. A diákjaiddal milyen a kapcsolatod?

Grecsó Zoltán: Szerencsére nagyon jó viszonyom van velük, jó közösségek alakulnak ki nálam, megtaláltak a kedves emberek. Talán ehhez én is kinyíltam, én is másokat vonzok magam köré. Régebben sok modoros diákom volt, akik mindig a többiekhez mérték magukat, lenéztek mindent és mindenkit maguk körül. Szerencsémre ezt legyőztem. A szakmámban is hálás vagyok azért, hogy velem nem ilyenek a kortárs táncosok. Gyűlölöm az utálkozást, pedig ezt sok helyen szinte belenevelik a diákokba. Az utálkozás komplexusos, frusztrált embereket szül. A diákok megtanulják lenézni és kritizálni önmagukat, de szeretni egyáltalán nem, és ez nagyon sok felesleges munkát hoz a koreográfusoknak. Néha évekbe telik, mire le tudom állítani a kisördög-monológot a fejükben, amelyik folyton azt mondja, hogy „rossz vagy, rossz vagy, rossz vagy”. Az én óráimon tolerancia van és sok szeretet. Lehet velem vitatkozni, és én mindig elmagyarázom, mit miért mondok. Nem kell erő, agresszió, mert tisztelem a szakmámat, és a legtöbben velem tisztelik a test és a mozgás erejét.

MU: A nap 24 órájából nálad hány órát tölt ki a tánc?

Grecsó Zoltán: Most éppen hatot, de volt ez 14-16 óra is. Persze azt is csak néhány hónapig lehet bírni. Amikor napi 14 órát dolgozom, akkor egy idő után szomorú és kedvetlen leszek, akármennyire is élvezem. Ez azért nagyon káros, mert akkor az emberek pesszimistának hisznek, pedig nem vagyok az. Az, hogy ennyit dolgozom, nem azért van, mert nem tudok nemet mondani, hanem mert nem akarok, mert egyre többet és többet szeretnék tanulni. Én nem tudok lusta lenni, nem tudok pihenni. Velem nagyon nehéz azt megbeszélni, hogy két napig ne csináljak semmit.
 Azt gondolom, hogy a benne rejlő információszomjtól lesz valaki jó táncos. Nem a tehetségen múlik minden. A tehetség szerencsés dolog, természetesen az is kell hozzá, de nem csak az a fontos, hogy szép a szemed, csodálatos a rüsztöd vagy nyitott a csípőd. Nagyon sok jó adottságod lehet, de a legfontosabb, hogy meglegyen benned a „még, még, még” érzés, és persze az sem hátrány, ha van valami mondanivalód a világnak.

Forrás: MU Színház