Ha van erőtér - Interjú Takács Gézával

„Ebben az épületben sok helyről lehet kapni egy kis erőt.” – mondja Takács Géza, aki négy éve diplomázott a Kaposvári Egyetemen, azóta a társulat tagja, de már ezalatt a néhány év alatt sokféle szerepben láthatta a közönség.

– Hogyan kezdted el ezt a pályát?


Takács Géza:
Monoron nőttem fel, a helyi művelődési ház színjátszó körében játszottam életem első szerepét. Aztán a pesti Vörösmarty Gimnáziumba jártam, ahol Perényi Balázstól tanultam a legtöbbet. Furcsa módon nem terveztem semmit, mindig arra mentem, amerre lehetett. Máig jellemző rám az ösztönösség. Nem is volt olyan pillanat, amitől fogva színészként gondolok magamra. Bár tudom, hogy nekem most ez a munkám, ezért kapok fizetést, mégis egyszerűen csak természetes, hogy játszom. 

 

geza

 

– Mitől tudott ez ilyen természetes maradni?

  

Takács Géza: Törekszem a letisztultság felé. Persze szeretem azt is, ha soknak kell lenni. A finomság és a felszabadult ripacskodás két véglet, de meggyőződésem, hogy mindkettőt lehet jóízléssel művelni: a színházban megél az érzés. 

 

– Mikor tud már eleget egy színész? Egyáltalán hogyan tanulható ez a szakma?

 

Takács Géza: Nem tudom pontosan, mikor szedtem, szedem össze a technikát, mert sok mindent nem is használok tudatosan. Néha kigyullad a fejemben a piros lámpa, amikor úgy érzem, nem csinálok elég jól valamit. Vagy tisztában vagyok azzal, hogy például rémesen hadartam, ami néha még mindig előfordul velem – csakhogy minimális, állandó odafigyeléssel ki lehet igazítani egy ilyen problémát. Egyébként munka közben lehet leginkább tanulni, akár olyan félmondatokat elcsípve, amelyek praktikusan mondanak ki megannyi szakmai törvényszerűséget. Ugyanakkor a természetességet gondolom a legfontosabb erőnek: engem ez vezet.

   

– És ebben a közönség is részt vesz. Lehet tudni, mennyire vesznek?

 

Takács Géza: Persze, azt a leghamarabb. Egy színésznek éppen ezért nagy szüksége van önreflexióra, hogy megőrizhesse az arányérzékét, és ne lépjen a többiekre, de ne is váljék háttéremberré.

 

geza3

 

– Ez elmondva jól hangzik. És hogy nézi ki a gyakorlatban?

  
Takács Géza:
Azt éppen Kaposváron lehet a legjobban megtanulni, hogyan kell valamit úgy csinálni a színpadon, hogy nem én vagyok a középpontban, hogy egy rendszerben vagyunk, amiben hol ennek, hol annak ugrik meg a potmétere. Az pedig szinte nem is szakmai kérdés, amikor adott esetben másvalakire kell figyelni, akkor nem akarom túlszerepelni. Ebben a szakmában a csapaton belüli versengés nem visz jóra. Az olyan helyzetet teremt, mint amikor kiesik egy deszka a színpadból: azonnal minden bizonytalanná válik.

 
– Azért olyan előfordul, hogy egy előadás egyetlen főhősre épít. Akkor az illető akaratlanul is túlszerepel mindenkit.

 
Takács Géza:
Ez csak első ránézésre tűnik így. Aki a színpadon egyedül akar mindent megoldani, az hamar kifárad. Egyébként nem tud érdekes lenni az ember egy nagy szerepben sem, ha nem viszonyul ahhoz, amiben van.

 
– Gondolom, a viszonyulást konkrétan is meg kellett tanulni. Nem volt bénító a „nagy öregek” mellett?

 
Takács Géza:
A tapasztaltabb színészek nem akarják lenyomni a fiatalokat. Inkább finoman terelgetnek minket: amikor egy pillanatra éppen kettesben vagyunk, úgy mondanak szinte mellékesen egy félmondatot, hogy azt tulajdonképpen feltétel nélkül elfogadom. Ráadásul jellemzően olyat mondanak, ami nekem nem jutott eszembe, vagy amit egyszerűen még nem is tudok. Örülök, ha érdekli őket, hogyan dolgozom, ha segíteni akarnak. Ez itt nagyon rendben van. És jól működnek a kapcsolatok nemcsak a színpadon, hanem a többi, háttérben dolgozó emberrel is: amilyen kedvvel fordulok hozzájuk, ők is úgy viszonyulnak hozzám. Ebben az épületben sok helyről lehet kapni egy kis erőt.

 

geza4

 

– Mi az, ami a legizgalmasabb neked a színházcsinálásban?

 

Takács Géza: Imádok új emberrel játszani – mindegy, hogy éppen nagy öreg vagy fiatal –, mert akkor azt élem meg, hogy én belenézek a szemébe és ő is belenéz az enyémbe: ez a pillanat sokat jelent. Attól fogva már közösen csinálunk valamit.

 

– Hogyan tud valaki a színpadon érdekes lenni? Az egy megtanulható dolog?

 

Takács Géza: Érdekes alakot nem lehet játszani anélkül, hogy az illető ne lenne érdekes ember. Ennek persze nincsen köze a tehetséghez, mégis rengeteg használható dolgot tudok megtanulni egy tehetséges ember eredetiségéből, ha jól figyelem.

 

– És mennyire érhető tetten, amit megtanulsz?

 

Takács Géza: Azt hiszem, ez elég indirekt dolog. Én a mai napig nem érzem azt a színpadon, hogy elő kell adnom valamit mindenáron, hogy meg kell mutatnom magamat. Egyszerűen csak használom magam a helyzetben, abban az erőtérben. Aztán amit csinálok, néha jobban sikerül, néha rosszabbul.

 

osztalyellenseg

 

– Mi érdekel leginkább egy szerepben, és mi nem érdekel?

 

Takács Géza: Legkevésbé talán a szöveg érdekel – biztos nem véletlen, hogy annyit hibázom. És lehet azt mondani, hogy buta színész vagyok, mert nem szoktam utána olvasni a kiírt szerepeknek, de engem inkább a helyzet érdekel, a partnerek, a csöndek, a játékok, amelyek belőlem, belőlünk jönnek. Szeretek egy szerepben kitalálni, építgetni valamit, amit aztán előadásról előadásra finomítani is lehet – az ilyesmi különösen partnerrel érdekes, mert akkor egyszercsak összeér, amit közben kitalálunk. Nem kezdek el gondolkodni, hogy milyen ember lehet, akit alakítok. Inkább csinálom. És nem gyötrődöm utána tovább, a ruhával együtt leteszem az egészet.

 

– Ez azt is jelenti, hogy a színház általános helyzete sem különösen foglalkoztat?

 

Takács Géza: Engem egyáltalán nem érdekel, ami rajtam kívül áll a színházi működésben, vezetésben, mert már csak az idegeskedés, ami ezzel jár, annyi energiát elvenne, amennyit én nem akarok ilyesmire áldozni. Minden figyelmemet a feladatomra akarom fordítani, mert abból sikerülhet valami jó.

 

– És (társadalmi szinten) milyen jelentősége van most egy előadásnak, egyáltalán mit jelent ma a színház?

 

Takács Géza: Van, akinek mindent. A nézőknek pedig egy esti program. És ez mindig rizikó. Akivel egyszer megtörténik, hogy tíz perc után ki nem állhatja az egészet, pláne direkt rosszul érzi magát, ám a kialakult szokások miatt megvárja a felvonás végét másfél órát átvészelve, az legközelebb már alaposan meggondolja, hogy eljöjjön-e. Persze mindez fordítva is megtörténhet, hogy egyszer olyan élményt él át valaki nézőként, ami a színház felé fordíthatja.

 

panpeter

 

– Hogy látod, a fiatal közönség is így van ezzel?

 

Takács Géza: Nem tudom, nekik lehet, hogy nehezebb: a fiatalok közt már nincs meg az a fajta áhítat, ami korábban talán volt, hogy a színház érték. Sőt, vannak, akik jóformán alig sejtik, mi ez az egész. Előfordult velem, hogy valahol megkérdezett valaki, mivel foglalkozom, mondtam, színész vagyok, amire az illető azt kérdezte, oké, és mit dolgozol. Nem vagyok persze elkeseredve, ugyanakkor muszáj figyelni a világot, amiben élünk – hiszen a színház éppen ehhez viszonyul. És azt lehet észrevenni, ha kitekintek a színházból, hogy szinte mindenki le akarja nyomni a másikat. Düh van, keménység, úrhatnámság, ijesztően vágyott győzelem. A gyerekeknek, akik kénytelenek ebben a közegben felnőni, nehéz jó befogadókká válniuk.

 

– Játszol ifjúsági előadásban is. Milyen a fogadtatása?


Takács Géza: Eddig inkább fiatalabbak előtt játszottuk A Pál utcai fiúkat, és a kiskamaszok elég jól vették. Egyébként hálás helyzet, hogy szabad kezet kaptam: egy intrikus kikiáltó, moderátor figurát alakítok verseket mondva és a közönséggel ténylegesen kommunikálva. Kíváncsi vagyok, hogy a gimnazisták, akik ezután fogják nézni, hogyan veszik majd.

 

– Azt mondtad, szereted a színpadi csöndeket – nem jellemző, hogy az ember erre fiatalon találjon rá.

 

Takács Géza: Tudok csöndben lenni az életben is.

 

Szerző: Proics Lilla