Ki törte el a korsót? - Forgách András mesélt

Ki törte el a korsót? Hogyan terelheti el magáról a gyanút az igazi tettes? Meddig tart a bizalom? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Heinrich von Kleist Az eltört korsó című műve. De nem csupán egy pert láthat a néző, hanem egy igazi, kacagtató bohózatot. A kecskeméti Katona József Színházban február 24-én mutatják be a darabot, Forgách András rendezésében.

- Miért időszerű ez a vígjáték?

Forgách András: 2011-ben volt Kleist halálának kétszázadik évfordulója, így jelenleg az egész világon, és főleg Németországban rengeteg helyen játszották és játsszák a műveit. Még Franciaországban is kedveltté vált az utóbbi időben – annyira, hogy az ő Amphitryonját ma már többször állítják színre, mint ugyanennek a darabnak Moliére által írt változatát (pedig Kleisté az utóbbi fordításának indult). Kleist kétszáz évvel a halála után vált klasszikus, nagy szerzővé, akit Goethével és Schillerrel együtt emlegetnek, a sorsa sok tekintetben József Attiláéhoz hasonlított. Az eltört korsónak, amely a kevés sikeres német vigjáték egyike, már több bemutatója volt nálunk is, Kaposváron, Szolnokon, vagy a budapesti Katona József Színházban, ahol Haumann Péter volt a főszereplő. Nagyon örültem a színház és Cseke Péter igazgató felkérésének, már csak azért is, mert Kleist a kedvenc szerzőm. Hogy miért? Úgy érzem, őt hasonló ellentmondások feszítik, mint engem. Szenvedélyes igazságkereső volt, mindennek maga járt utána, nem fogadott el kész igazságokat, csak a személyes tudásban hitt. Színházi víziója jóval a kora előtt járt, és ezt ő maga is tudta-érezte. Ugyanakkor nagy különbség köztünk, hogy Kleist 34 éves korában öngyilkos lett, én pedig nem szándékozom ilyet tenni.

- A történet középpontjában egy korsó áll, a kérdés pedig az, hogy ki törte el. Mitől válik izgalmassá az az egyszerűnek tűnő szituáció az Ön értelmezésében?

Forgách András: Ennek a frenetikus vígjátéknak a történetéhez hozzátartozik, hogy Kleist fogadásból írta a művet. Egyik barátjánál a falon lógott egy rézmetszet, amelyen egy bíró ítélkezett egy eltört korsó ügyében. A barátok fogadást kötöttek, hogy ki tud a kép nyomán érdekesebb történetet írni. Annyi volt a kikötés, hogy a bíró legyen a tettes. Egyik barátja verset írt, a másik novellát, Kleist pedig ezt a színdarabot írta, három évig dolgozott rajta, más műveivel párhuzamosan, és végül, az anekdota szerint, megnyerte a fogadást. A darab egyfelől vaskos bohózat, hiszen Ádám bírónak úgy kell levezetnie a pert, hogy ki ne derüljön a bűnössége, és lehetőleg másra terelje a gyanút. Kleist azt írja a műhöz irt előszavában, hogy ebben benne van egy kis Oidipusz-történet is, hiszen a hős ott is egy olyan gyilkosság ügyében nyomoz, amelyről kiderül, hogy ő követte el, igaz, ő ennek kezdetben nincs tudatában. Ami Kleist művét jóval a szokványos vígjátékok fölé emeli, az nem csupán az, hogy minden poénlehetőséget kiaknáz, aprólékosan építi fel hőse Ádám bíró védekezését, megmutatja, hogyan vágja ki magát szinte lehetetlen helyzetekből, hanem ábrázolja azt is, hogy az emberi kapcsolatokban, a barátságban, a szerelemben mennyire fontos a bizalom. A főhősnő, Éva csak azt kéri a vőlegényétől, Ruprechttől, hogy bízzon benne. „Akármit láthattál volna a saját szemeddel, hinned kellett volna a szívednek és nekem” – valami ilyesmit mond a darabban szemrehányóan Ruprechtnek. Ádám és Éva, a bíró és a fiatal lány története ugyanakkor a bibliai bűnbeesést is felidézi: a megkísértést, az elbukást: itt Ádám bíró bukik el, de Éva sem marad teljesen sértetlen. De még ezen túl is van egy fontos rétege a történetnek: ugyanis a korsó-per napján megérkezik a revizor a fővárosból – tette hozzá a rendező –, tehát Ádám bírónak duplán pechje van, mert nem csak az a feladata, hogy mást ítéljen el önmaga helyett, hanem még Walter törvényszéki tanácsos úrral is vigyáznia kell, mivel az elszámolások, papírok nyilván nincsenek rendben, és Walter, aki a környék falvait járja, mert a kormányzat meg akarja reformálni a bíróságokat, úgy tűnik, megvesztegethetetlen. Az eltört korsó ezáltal egy kicsit arról is szól, hogy mi történik akkor, amikor egy helyi vezető korrupt? Milyen viszonyok uralkodnak egy faluban, ahol egy bíró afféle helyi kiskirályként működik? A darab történetéhez a korábban elmondottak mellett az is hozzátartozik, hogy maga a költőfejedelem Goethe rendezte meg Az eltört korsó ősbemutatóját 1807-ben, Weimar-ban, ami az akkor 30 éves Kleistnek hatalmas kitörési lehetőséget jelenthetett volna, ám Kleist nem született szerencsés csillagzat alatt, a darab megbukott, és ezt Kleist soha nem bocsátotta meg Goethének – az volt a szent meggyőződése, hogy a weimari költőfejedelem szándékosan buktatta meg a darabját, féltékenységből. A korabeli tudósításokból kiderül, hogy nem is volt olyan nagy a bukás, ám a weimari hercegi udvarban megfogalmazott vélemény utólag megváltoztatta a közhangulatot, de tény, hogy a hosszúra nyúló előadás végefelé igencsak ásítoztak és füttyögtek a nézők. Goethe – mint színházigazgató – elkövette azt a hibát, hogy Az eltört korsó előtt ugyanazon az estén egy zenés darabot adott, és magát a művet, amelybe Kleist nem írt szünetet, két szünettel játszotta. Ennek következményeképp Kleist utólag kihúzta a legutolsó jelenet nagy részét, ám ezt az utóbbi évtizedekben már újra eredeti formájában játsszák, fontos mondanivalója miatt. Ez az utolsó, erősen társadalomkritikus és nagy pszichológiai éleslátással megírt, nem föltétlenül vígjátékba való jelenet a lakosság és a kormányzat bonyolult kapcsolatát mutatja meg. Éva ugyanis attól retteg, hogy elviszik a vőlegényét Ázsiába katonának (Hollandia, ahol a darab játszódik, akkoriban lett gyarmatosító világhatalom) – Ádám bíró azzal a trükkel lopta be magát az írástudatlan lány hálókamrájában, hogy meg tudja ezt akadályozni, mert orvosi igazolást szerzett Ruprechtnak. Walter törvényszéki tanácsosnak arról kell meggyőznie Évát, hogy nem a németalföldi állam, hanem a már elmenekült korrupt bíró csapta be. A nézőben, és talán egynémely szereplőkben is megmarad a kétely, vajon ki mondott igazat…

- A kecskeméti előadásban benne lesz ez az utolsó jelenet?

Forgách András: Igen, természetesen. Fontosnak éreztem, hogy ez a zseniálisan megírt jelenet is színpadra kerüljön. Ebben a jelenetben ugyanis Évának el kell játszania, hogy mi hogyan történt az éjjel, de úgy, hogy ő játssza a nagydarab, mohó, korrupt bírót, és önmagát: az ártatlan, szűzies lányt is. Színészileg hatalmas kihívás, de dramaturgiailag is nagyon érdekes. Manapság a számítógépek és videolejátszók korában már előre-hátra tekergethetjük a filmeket, és a moziban is gyakoriak azok az alkotások, amelyekben össze-vissza váltakoznak az idősíkok. Kleist egyik nagy trükkje az, hogy egy olyan történetben, amelyik egy esemény rekonstrukciójáról szól, dramaturgiailag is képes hátrafelé menetelni. Kleist bizonyos darabjairól, éppen saját dramaturgiája, álomszerű szerkesztése, extrém, gyakran elvakultan szenvedélyes alakjai miatt, sokáig azt hitték, hogy játszhatatlanok. Ezt a fajta bonyolultságot felidézni és ábrázolni valóban nem könnyű, még egy vígjátékban sem. De a szereposztás nagyon jó, remek színészeket kaptam, köztük Ádám bíró szerepében Kőszegi Ákost, aki képes a bohózati regiszteren megmutatni az állandó önellentmondásba keveredő bírót, azt, aki, mint Háry János vagy Münchausen báró, mindig kivágja magát, de el tudja játszani a karakter sötét oldalát is, meg tudja jeleníteni egy öregedő férfi tragikumát is. Nem tudhatjuk, hogy egészen pontosan mi történt a hálókamrában, mialatt a bíró és a lány egy rövid ideig kettesben voltak; értelmezés kérdése, hogy Ádám felsült-e, mint Falstaff, vagy mégis történt kettejük között valami, ami a lányt borzasztó helyzetbe hozza. Ennek szimboluma lenne az eltört korsó. Majd a próbák során kiderül, hogy a történet igazsága ma mit kíván meg. Ebben a tekintetben én nyitott vagyok, habár a mai világban már nem egészen ugyanazt gondoljuk az ártatlanságról, mint kétszáz évvel ezelőtt.

- Milyen díszletben játszódik majd a történet?

Forgách András: Több előadást is láttam, amely a 21. századba helyezte a történetet, Berlinben például Európa-zászló volt az előadás díszletében, egy bírósági tárgyalóteremben. Magam sem kosztümös előadást képzelek, hanem hozzávetőleg mai környezetet. Olyan korban játszódik, amelyik meglehetősen hasonlít napjainkéra, de még nincsenek benne számítógépek vagy mobiltelefonok, de a közönség azonnal ráismerhet a mai figurákra, a típusokra. Ha időben meg kellene határozni, az előadás világa hatvanas-hetvenes évekre hasonlít majd a leginkább. A jelmezeket Szakács Györgyi, a díszleteket Menczel Róbert tervezi, mind a ketten mesterei a szakmájuknak.

- Végezetül kecskeméti kötődéséről kérdezném? A felkérésen kívül mi hozta vissza ide, Kecskemétre?

Forgách András: Bölcsészkaron végeztem, történelem-filozófia szakon, és miután megkaptam a diplomámat, 1976 októberében nem máshol, mint itt, a kecskeméti Katona József Színházban kezdtem színházi pályafutásomat: Ruszt József dramaturgnak hívott ide. Előtte soha nem akartam színházban dolgozni, és úgy tekintettem erre a lehetőségre, mint egyfajta írói ösztöndíjra, ideiglenes állomásra, és az se nagyon tudtam, mi lesz a feladatom pontosan. Két évig dolgoztam akkor itt, életemnek egy különös, bonyolult és fontos időszaka volt. Azóta már több fordításomat játszották itt, sőt bemutatták A kulcs című darabomat is, valamint az Utas és holdvilágból írt adaptációmat. Ezúttal rendezőnek kértek fel, s többek között azért is mondtam igent, mert éppen ide, mintegy az indulásom helyszínére térhettem vissza. Ha az utcát járom, egyben az emlékeimet is járom, ha a színház épületében bolyongok, az emlékeim között is bolyongok. Izgalmas, különleges helyzet, nagyon élvezem.

Szerző: Bera Linda / Kecskeméti Katona József Színház