Gerincsérülteken segít a Centrál Színház

A gerincsérültek szociális helyzetének és társadalmi rehabilitációjának javítására ajánlja fel a CentrálSzínház a március 11-i Mégis, kinek az élete? című előadás teljes bevételét.

Egy autóbalesetben nyaktól lefelé megbénult szobrász azért küzd, hogy joga legyen dönteni saját életének minőségéről, és ehhez szorosan kapcsolódóan saját halálának időpontjáról is. Vajon lehetősége nyílik arra, hogy önmaga rendelkezzen sorsáról? Egyáltalán van-e valaki másnak joga beleszólni ebbe a kérdésbe?

Jótékonyság a Centrálban

A teátrum az Ave-Reha Alapítvány segítségével szervezi meg a jótékonysági estet - adta hírül közleményben a színház.
A Mégis, kinek az élete? című előadás premierjét 2008-ban tartották, a darab főszereplője Rudolf Péter, aki egy nyaktól lefelé mozgásképtelenné vált szobrászművészt alakít. A karakter megformálásában a színészt Antal Zsuzsa segítette, aki baleset következtében 13 éve nyaktól lefelé mozgásképtelen, azóta otthonában él és dolgozik. A színház most azzal viszonozza a segítséget, hogy a gyűjtést Antal Zsuzsának és sorstársainak ajánlják fel.
"Egy színháznak fontos feladata a társadalmi felelősségvállalás. Színházunk szórakoztató előadásokat visz színre, ám a szórakoztatás sohasem lehet öncélú, a társadalmi párbeszédhez hozzá kell járulnia. Antal Zsuzsa barátunk, akitől felbecsülhetetlen segítséget kaptunk, most nehéz helyzetbe került. Zsuzsa és sorstársai erőt, energiát nem kímélve sok áldozatot hoztak azért, hogy teljes életet élhessenek, ezért ha bajban vannak, közös ügyünk a szolidaritás vállalása és a segítségnyújtás nemcsak a művészet, a színház, hanem a valódi, tevőleges összefogás erejével is. Büszke vagyok arra, hogy társulatunk nemes cél érdekében áll ki a nyilvánosság elé, köszönöm nekik és mindazoknak, akik eljönnek, és részvételükkel támogatják a kezdeményezést" - fejtette ki Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója, az előadás rendezője.
A Centrál Színház várja az érdeklődőket Rudolf Péter és Antal Zsuzsa beszélgetésére is, amely a március 11-i előadás után negyed órával kezdődik a nagyszínpadon.

Egy korábbi beszélgetésről

Hatalmas érdeklődés mellett zajlott le a 2011. december 7-i esti Mégis, kinek az élete? előadásunkat követő beszélgetés, amelyet a Semmelweis Egyetem hallgatóiból álló HuMánia Pályaszocializációs Műhely kezdeményezésére szerveztünk meg. A beszélgetésen részt vettek az előadás szereplői: Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Bálint András, Borbás Gabi, Nyertes Zsuzsa, Kovács Vanda, Schmied Zoltán, Mészáros András, Vári-Kovács Péter, Simon Kornél, illetve Puskás Tamás, az előadás rendezője. Az eutanázia kérdése láthatóan nagyon foglalkoztatja a közönséget: nemcsak a zsöllyében, az erkélyen is sokan követték a beszélgetést, amely először főleg a színészek és a szerepek viszonyáról szólt, arról, hogyan viszonyulnak a színészek személyesen a darab témájához, aztán az előadás keletkezéséről, a felkészülés különböző szakaszairól folyt a beszélgetés, de felmerültek komoly orvosetikai, szabadság- és emberi jogi, valamint színházszakmai kérdések is. Folytatás a Centrál honlapján.

Rudolf Péter a Mégis kinek az élete? című előadásról

A darab elsősorban nem arra próbál választ adni, hogy az általam alakított Ken Harrisonnak igaza van, vagy nincs, így igazából az sem mérvadó, hogy a néző egyetért-e a döntésével, vagy sem. Itt voltaképpen az a kérdés kerül terítékre, hogy dönthet-e úgy Ken Harrison, hogy nem akar ilyen körülmények között élni. Ilyen értelemben tehát úgy is fogalmazhatnék, hogy az öngyilkossághoz való jogról szól, de szerencsére ennél azért jóval több kérdés érintve van a műben. Ez a darab az emberi méltóságról szól, és ennek kapcsán Ken Harrison a bírósági tárgyalásán meg is fogalmazza, hogy miért gondolja úgy, hogy számára ez az élet már nem egy lehetséges perspektíva. Velem ellentétben, akinek van ezer kötődése a családján keresztül az élethez, ő egyedül van. Gyermeke nincs és a barátnőjét is megkéri, hogy ne látogassa, mert nem akarja magához kötni, nem akarja lehetetlen helyzetbe hozni őt. Azt sem szabad persze elfelejtenünk, hogy ő egy szobrász. Tehát a működési területe, egész élete a kézügyességhez, az elképzelt dolgok megvalósításához kötődik, ezért különösen nehéz helyzetben van. Stephen Hawkingnak huszonegy éves korában azt mondták az orvosok, hogy egy-két éve van hátra, de szerencsére ez nem így lett, és teheti mind a mai napig a dolgát. Mikor reggelente kinyitja a szemét, tudja, hogy feladatai vannak, ezáltal pedig van értelme a mindennapjainak, még akkor is, ha szenvedésekkel teli életet él. Az iszonyatos lehet, hogyha az ember nem tudja, hogy mihez kezdjen az ideje hátralévő részében. Nemrégiben megismertem valakit, akinek segítségével többet megtudtam erről az állapotról, így tisztában vagyok vele, hogy nem ér véget az ember szenvedése azzal, hogy megtörténik a baj, hanem utána számtalan megalázó, kellemetlen pillanat, és kínos szituáció övezi a mindennapjait. A folytatást itt olvashatják.