Sztankay Orsolya: Apám, a Nemzet Színésze

Sztankay Orsolya édesapjáról írt, miután Sztankay István megkapta a Nemzet Színésze kitüntetést.

Nem látta biztosan, de kutatott komoly szemmel apám kilenc éves tenyerében a jósnő: – Vasutas lesz vagy katona, tán pap, de civil ember semmi esetre sem – mondta. A görög katolikus kanonokné, Smóling Sarolta megköszönte szépen és vitte a kisfiút. Ugye, miséről nem lehet késni. A jövendölés nem hagyta nyugodni – pogányság persze –, de mi van, ha csak a papi csuha nem látszott egészen? Érthető, akkoriban jobb volt nem látni ilyesmit, 1945-öt írtak.

Sztankay András görög katolikus plébános tisztesen nevelte gyermekeit, bár nem túlzott papi szigorral. A Kacsa utcai rendőrőrsön többször tett előzetes bejelentést esetleges hangoskodásért. Kérdezték is:

– Főtisztelendő úr, miféle parókia az, ahol örökké házibuliznak?

Derűs nyugalommal felelt:

– Kérem szépen, nekem három gyerekem van.

Zene, tánc, ének, szavalások színhelye volt a parókia tágas lakása. Papa, a legkisebb akkor még csak szemlélődött. Később verseket tanult, moziba járt, csak úgy kedvére. Még nem tudta, hogy ami sokaknak csak kikapcsolódás marad, neki hivatás lesz. Bizony, a mozivászon előtt dőlt el a sorsa. Laurence Olivier Hamlet című filmje úgy hatott rá, mint semmi előtte: már tudta, színész lesz. Furcsa véletlen, hogy a szenvedélyesen rajongott Olivier is pap szülők gyermeke. Lám a reverenda mégsem ítéltetett teljes feledésre, hisz ő is, apám is Tháliának szenteltek szolgálatot.

– A mezítlábas utcai ítész jóslata bevált – csóválta hitetlenkedve fejét nagyanyám. S mosolygott: – Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Évtizedekkel később már több mint egy sikeres színész. Fogalom. Drámai ereje vitathatatlan, humora kincs lett. Lehetséges sikerek záloga. Rivaldafény, siker, taps. Irigylésre méltó. Bár nekünk, gyerekeknek – én és bátyám Ádám – kevesebb jutott belőle… Hát igen, az elhivatottságának ára volt. Persze közös ebédjeink elmaradhatatlan témája volt a színház. Ő bohóckodott, mesélt s mi többet szívtunk magunkba színházi ízlésről, morálról, gondolkodásról, mintha könyvek tucatjait bifláztuk volna be.

Ám nem tagadom, akadtak parázs vitáink is. A korszak, amiben éltünk bekúszott olykor a húsleves mellé. A közélet igen csak ingoványos talaj volt (és ma is az) Apa és gyerekek között. Jó húsz év előtt, s később is vitáink végén gyakorta kértük számon, miért nem 240 kilométerre, a Burgtheaterben színész? Vagy tán messzebb a Szajna partján? Akkor nem lenne téma hol, s hogyan élünk, milyen szisztéma részei vagyunk.

Ő csendesen leintett ennyivel: – Itt volt dolgom.

A családi legendárium régóta őriz egy történetet Apámról, ami most mintha lehűteni látszana minket, dacoskodókat. 1956 telén egy mokány, fekete fiú is ott szorongott többedmagával a szebb jövő felé tartó teherautó platóján. Nem sokkal a határ előtt megálltak. Valaki leszállt.

– Nem mehetek. Én magyar színész akarok lenni. – mondta minden sallang nélkül az akkor húsz éves Apám.

Az lett. Magyar színész. A Nemzet Színésze.

Tartalmi partner és forrás: Magyar Teátrum