MOBIL-Krétakörös turné Felvidéken

MOBIL címmel középiskolás diákok számára készített színházi játékot a Krétakör. A program rendezője Schilling Árpád, szereplői-foglalkozás vezetői Sárosdi Lilla, Terhes Sándor és Romankovics Edit, aki egyben a program színházpedagógiai szakértője is volt. 2012. február 5-9. között Felvidéken turnéztak, így Királyhelmecen, Füleken, Komáromban, és Gútán is tartottak foglalkozást, összesen 7 alkalommal, 5 középiskolában. A következőkben közöljük Romankovics Edit és Sárosdi Lilla turné során szerzett tapasztalatait, illetve a demo-foglalkozásból összevágott 12 perces videót.


kreta400

 

ROMANKOVICS EDIT [SZÍNÉSZ-DRÁMATANÁR] Mivel az öt középiskola szemléletmódja és pedagógiai háttere sok szempontból eltért egymástól, ezért minden egyes alkalom kihívás volt: hogyan működik játékunk a különféle iskolai közösségek esetében. Kivételes megmérettetés volt szakmailag, amikor egy alkalommal tanárok voltak a játék résztvevői, akik három különböző tantestületből érkeztek.

A MOBIL története egy képzeletbeli iskolában játszódik: egy diák telefonjával titokban felvételt készít a magyar tanárnőjéről, s annak tudta és hozzájárulása nélkül felteszi azt egy közösségi megosztó oldalra. A játék a tett következményeit vizsgálja: mit jelent az a tettes, az áldozat, az osztálytársak, a tanárok, valamint az iskola számára.

 

A színházi forma működése

A Mobil egy interaktív színházi játék, ami ebben az esetben röviden és leegyszerűsítve annyit jelent, hogy a színészek és a résztvevők együtt játszanak el egy történetet. A történet előre kitalált, pontosan körülhatárolható helyzetekből áll, melyeket a színészek indítanak el: szerepbe lépnek, és az adott szereplőnek valamint helyzetnek megfelelően beszélnek és cselekednek, a diákoknak a színészek játékából kell rájönniük arra, az adott helyzetben, milyen szerepet kínál nekik a játék. Amikor felismerték a szituációt, s az abban betöltött saját szerepüket, lehetőségük van arra, hogy beszálljanak a történetbe és együtt játszanak a színészekkel.

A Mobil egy iskolában játszódó történet, szereplői diákok és tanárok, ezért a résztvevők számára a helyzetek ismerősek, s így villámgyorsan dekódolhatóak voltak. A diákok a legkülönfélébb szituációk váltakozását is követni tudták, egyetlen alkalommal sem tévedtek el a történetben, a játékot nem kellett megszakítani. Az sem okozott számukra problémát, hogy szerepeiket, s így nézőpontjukat folyamatosan változtatniuk kellett. A játék dramaturgiai szerkezetét is gond nélkül átlátták: tisztában voltak azzal, hogy melyik szerepükben, milyen tudással rendelkeznek a történet szerint.

A Mobil létrehozásakor természetesen célunk volt, hogy fordulatokban és meglepetésekben gazdag történetet hozzunk létre, amivel a résztvevők érdeklődést, figyelmét fenntarthatjuk. Ugyanakkor a turné során az is nyilvánvalóvá vált, hogy a színházi forma önmagában is jelentős feszültségteremtő erő: a diákoknak saját elmondásuk alapján külön izgalmat adott, hogy váratlanul és hirtelen kellett szerepet váltaniuk, s a változó szituációkban szerepeik szerint újabb és újabb kérdésekkel, kihívásokkal szembesültek.

Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a résztvevők számára a játék minden esetben lehetőség és nem kötelezően elvárt szereplés volt. A diákok saját maguk szabályozhatták, hogy milyen aktivitással és milyen szinteken kívánnak beszállni a közös gondolkodásba. A játék folyamán mindvégig lehetőségük volt arra, hogy nézőként, szemlélőként legyenek jelen, sőt arra is, hogy a játszó és a néző pozícióját akár egy helyzeten belül is váltogassák.

A színházi formának ez a látszólag egyszerű és természetes hajlékonyága egyben a játék sikeres működésének egyik alapvető feltétele, hiszen a résztvevővel szemben megengedő: nem elvár, hanem lehetőséget nyújt. A feszültség ebben a formában nem külső kényszerítő erőként nehezedik a diákokra, hanem a szituációban megjelenő problémás emberi helyzetek belső feszültsége motiválja a részvételt, ez ad muníciót a megszólalásra és a cselekvésre. A MOBIL esetében azt tapasztaltuk, hogy a kezdeti bizalmatlanság és visszahúzódás a játék folyamán valamennyi csoport esetében feloldódott, mivel a játék minden közösségnek megadta a lehetőséget, hogy saját tempója és ritmusa szerint kapcsolódjon be a történésekbe. A legtöbb interaktív színház akkor követ el hibát, amikor iskolás módon tesz fel kérdéseket és vár el válaszokat – mi ezeket a hibákat sikerrel kerültük el.

Találkoztunk visszahúzódóbb osztállyal, akik lassan melegedtek be, és olyan ipari tanulókból álló fiú osztállyal, akik kezdetben a játék kifejezést szórakoztató bohóckodásnak értelmezték, de végül minden esetben eljött az a pont, ahol a történet beszippantotta őket és komolyan gondolkodni kezdtek a helyzetekben felmerülő emberi dilemmákról.

 

A közös gondolkodás fóruma

A különleges színházi forma működése mellett a turné során a MOBIL, mint a közös gondolkodás színtere is vizsgázott. Folyamatosan figyeltük, milyen tapasztalatokat, tudást, miféle felismeréseket szerezhetnek a játékban résztvevők. A történet eljátszását minden esetben beszélgetés követte, amely alkalmat adott a résztvevőknek arra, hogy immár szerepen kívül reflektáljanak az eseményekre.

A diákok felismerték, hogy a történetben olyan dilemmák elé kerültek, amelyeknek nincs egyértelműen jó megoldása, a szereplők és élethelyzeteik igazsága folyamatosan szembe kerül egymással. Így, amikor dönteniük vagy választaniuk kellett, próbára tehették értékrendjüket, megtapasztalhatták, mennyire képesek kiállni egy ügy, egy szereplő mellett, vagy képesek e szembeszállni az igazságtalansággal.

A diákok arról is beszámoltak, izgalmas volt, hogy noha egyértelműen tudták, nem a valóságban, hanem egy fikcióban vesznek részt, mégis nagyon valósnak tűnt minden, és ez segítette őket abban, hogy komolyan vegyék a játékot, és valóban belehelyezkedjenek a felkínált helyzetekbe. Nyilvánvalóan az iskolai kontextus nagyon átélhetővé tette a szereplők helyzetét, és a résztvevők valós tapasztalatainak beemelést a játékba.

Természetesen a tanárokhoz is nagyon közel állt az iskolai téma, velük a játékot követő beszélgetés olyan volt, mintha a fikcióban elkezdett diskurzust folytatnánk tovább a valóságban: pedagógiáról, értékrendekről, gondolkodásmódokról folyt a szó. A felnőtt résztvevők erős közösségi élményként élték meg a játékot, ami különleges pedagógus-tréningként is értelmezhetővé vált.

Az elképzelt világ védelmet nyújt a diákok és a tanárok számára is, így a MOBIL résztvevői jóval szabadabban mertek gondolkodni, nyíltabban fogalmazni a mindennapi dilemmáikról a fikció oltalma alatt. A MOBIL megnyitott egy teret és adott egy kis időt, hogy a nehezen kimondható, vagy idő hiányában elhallgatott problémákról is szó essen. A játékban hártyavékony lepel választja el a valóságot és a fikciót (iskolában vagyunk, padokban ülünk, előttünk a tábla, kicsöngetnek-becsöngetnek), mégis éppen ez az átlátszó anyag segít abban, hogy leleplezzük, hogyan működik ma az iskola és benne az ember.

SÁROSDI LILLA [SZÍNÉSZ] Sűrű volt ez a négy nap és fárasztó a legjobb értelemben. Kis csapatunk (Editke, Sanyi bácsi és jómagam) egy bérelt autóval (aminek otthon hagytam a forgalmiját) nekiindultunk a Felvidéknek. Jó tempóban haladtunk, egészen az első hóátfúvásig ami egyébként nagyon szép volt: úgy folyt át a hó az úton mint a tej. Este gördültünk be a Királyhelmectől öt kilométerre lévő szállásunkra, ami egy kastélyban volt. Ott gyorsan bekuckósodtunk a meleg szobába és átrágtuk a foglalkozás menetét.

Másnap fél hétkor már talpon kellett lenni, mert elég korán volt az első találkozó. Királyhelmec egy kicsi falu: az ottani gimnázium most lett felújitva. A gyerekek némelyike benti papucsban császkált, mert ez ott így szokás. Váltócipő. A mi időnkben is, persze. A harmincfős osztályból, akikhez jöttünk, aznap csak nyolcan jöttek el az iskolába a hóakadályok miatt. A vészhelyzetre való tekintette – mivel 10 fő alatt nem érdemes megtartani a foglalkozást – összehívtak még tíz 15 éves, és kilenc 18 éves diákot akik az iskolában rekedtek. Úgyérzem nem bánták meg, hogy be kellett ülniük a programra. A foglalkozás után aztán őket is hazaküldték, és az iskola bezárt. Nagy élmény volt, és nagyon más tapasztalat mint Pesten a Telekyben. A diákok nem voltak magabiztosak, nagy és hosszú csöndek voltak amiben megdolgoztak a véleményükért. Jó, hogy mertünk várni, időt hagyni nekik. Fontos tapasztalás volt, hogy az ő ritmusukban mertük játszani és nem a miénkben. Elsőre furcsa volt, de szépen megtaláltuk egymást. Törékeny, szép emberek.

Irány Fülek! 300 km, a zárni készülő iskola udvarán még megvitatjuk melyik útvonal hóátfúvásait válasszuk. Egy hatalmas pocakú testnevelőtanár tanácsára elindulunk az "A" útvonalon. Röpke öt óra alatt célba is érünk. Egy csodálatos nő, SzvorákZsuzsa lát minket vendégül a Magyarok Házában. Éppen ropog a tűz a kályhában, Sanyi bácsi játszik az Új iFonján: nem érti, a wifit miért nem tudja használni. Edit a szobájában lapozgatja a szlovákiai magyarokról szóló statisztikákat.

Magyar vendégmunkásokat várunk a szállásunkra. Éjjel egy körül érkeznek meg végül, a társalgóban alszanak, ahol – bár ropog a tűz – de mégis valahogy irtó hideg van. Talán a szigetelés. Kicsit aggódtam, hogy a munkások most miattunk alszanak itt a közös térben de Zsuzsi megnyugtatott, hogy ők ezt is imádják hiszen csak 7 euro és felrakhatják a lábukat meg böfögni is szabad, nem így a melletünk lévő Hotelban ahol 30 euroért nem tehetik föl a lábukat és nem is böföghetnek.

Reggel átsétálunk a gimibe két diák vár minket a gyönyörű kastélyépület bejáratánál. Bekísérnek a jó meleg, piruló-hagyma szagú konyhába, ahol finom reggeli vár minket. Mindent megettünk. Aztán előkészítettük a termet, és jöttek a diákok, úgy 30-an. Magabiztosan, tele energiával vettek részt a játékban: sokat és sokan mondták el a véleményüket, bátran képviselték az állásponjukat, sok szempontot hoztak be egy-egy problémával kapcsolatban. Nagy élmény volt!! Ez is. Irány Komárom ahol most délután tanároknak fogunk játszani.

Nagyon felkavaró volt a tanárokkal való találkozás és méginkább megerösitette bennem, hogy milyen fontos ezeket a kérdéseket föltennünk felnőtteknek is. Tulajdonképpen bármi lehetne az előadás vagy a foglalkozás témája, a lényeg számukra a tematika volt. Az, hogy hányféleképpen lehet egy problémához viszonyulni, és az is, hogy volt idejük szempontokat vizsgálni közösen: hogy nem kell megfelelniük a maguk elé állított tanárképnek, aki mindig minden problémás helyzetre tudja vagy el kell játszania, hogy tudja a választ. Mind a diák, mind a tanár kész válaszokat vár el magátol, ezért érthető az erős vágyódás arra, hogy valami teljesen új szempontrendszer szerint értelmezhesse magát és a másikat is. Ez volt a benyomásom. Érdekes volt, hogy a helyi Regnum Mariánumból is jöttek hárman, akik közül az egyik tanár mindenképp várt valami konkrét üzenetet: látszott, hogy felzaklatja, hogy ezt itt nem kapja meg, és nem is érte be a beszélgetésen, mikor mi azt mondtuk neki, hogy magának kell megválaszolnia ezeket a kérdéseket. Azt is jó volt hallani, ahogy aztán a számomra irtó szimpatikus műszaki szakközépiskola igazgatója (Vetter János) azt mondta, hogy ennyire külömbözö gondolkodású tanárok közös fórumon még talán sosem cseréltek itt eszmét. Azt javasolta, hogy játszhatnánk a MOBIL-t plenáris ülések előtt is. Gyönyörű volt, hogy játék közben nem volt különbség a tanárok és a diákok reakciója között.

Reggel ugyanitt, vagyis a műszaki szakközépben játszottunk egy szín-fiú osztálynak, ahová egyetlen lány jár. Szépek voltak ezek a kamasz férfiak: nem egyszerű kamasz férfinak lenni. Olyan nagy dolog, hogy engedik, hogy játszunk velük, hogy beengednek, hogy figyelhetjük őket ez olyan megható. Vagyis ez nagyon rossz szó, hanem megrázó – nem ez mégrosszabb. Csodálatos – mondjuk így.

A foglalkozáson részt vett a magyartanáruk is, aki szégyenkezve jött utána elibénk, mondván: szégyenli ahogy a fiúk viselkedtek. Azt várta volna, hogy. Huszonöt 17 éves férfi hogy is viselkedhetne? Igen zavarban voltak (tegnap egyébként – amikor a tanároknak játszottunk – leginkább ez a tanár viselkedett hasonlóképpen; milyen érdekes). Azt tanácsoltam ennek a tanárnak, hogy máskor, ha van egy ilyen alkalom, hogy figyelheti az osztályát, akkor ne engedjen annak a kísértésnek, hogy elvár valamit, hanem próbáljon meg tényleg csak figyelni.