Gáspárik: Romániában ezt a szakma soha nem engedte volna

Színész, rendező, egyetemi docens; rektorsága idején lett népszerűvé a marosvásárhelyi egyetem a magyarországiak körében: Gáspárik Attila a Magyar Narancsnak nyilatkozott szakmáról, magyarságról, a romániai színházi életről.

A Magyar Narancs interjújából:

"Romániában a szakma soha nem engedte volna"

Arról, hogy a marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem rektori székét cserélte föl a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházigazgatói székére Gáspárik Attila így nyilatkozott: “Nem hiszek abban, hogy bármely intézménynek jót tesz, ha a munkája, színvonala egy embertől függ. Olyan korszakban voltam ott, amikor meg kellett erősíteni az egyetem jogi, szociális, infrastrukturális hátterét. Most egy olyan rektorra van szükség, aki a szakmai alapokat mélyíti el”.

A Magyar Narancs arról is kérdezte a rendező-igazgatót van-e jelentősége a nemrégiben létrejött az erdélyi magyar színházak kamarájának. “Még nincs. Kelet-Európában nem úgy működik az érdekvédelem, hogy ha létrejön egy szervezet, akkor azzal szóba is állnak. A "szóba állás" kapcsolatokon keresztül alakul ki - ezt most kell kialakítani.
(…) Mondok valamit. Azt, ami most a színházakban Magyarországon folyik, Romániában a szakma soha nem engedte volna. Mármint azt, hogy valakit politikai alapon nevezzenek ki vagy rúgjanak ki” – fogalmazott Gáspárik, aki szerint meg sem fordult a politikusok fejében, hogy ehhez hozzányúljanak. “A bukaresti Nemzeti Színház igazgatója, Ion Caramitru tizenhét éve igazgató, Tompa Gábor Kolozsváron huszonkét éve. Soha nem próbálták kitenni őket” – tette hozzá Gáspárik, aki nem hiszi, hogy bármelyik politikai oldal ártatlan, mindegyik megcsinálta a maga svindlijét.

Úgy véli a romániai színházi szakma a diktatúrában tanulta meg, hogy össze kell fogni. “Megtanultunk egy színházi metanyelvet is, amit a közönség értett, de a politika, ha értette is, nem tudott belekötni. A színház viszont nem politikai vagy színházi deklarációkat vitt színre. Mi a diktatúrában megtanultunk nem direktben beszélni. Ehhez kapcsolódik talán, hogy a szakma szolidáris egymással. Romániában nagyon sok, túl sok színház van. George Banu mondta, hogy Romániában a színház nagyon jó, csak többen akarják csinálni, mint nézni. Romániában kevesebben járnak színházba, mint Magyarországon - de nem emlékszem, hogy valaha valaki politikai okból került volna egy színház élére” - magyarázta.

gasparik

“Mostanában látok magyarországi előadásokat, és némelyiküket színháznak is alig nevezném, annyira hamisak, annyira a szórakoztatóipari célokat szolgálják. És láttam a Szent Johannát a Nemzetiben (Bernard Shaw darabja Alföldi Róbert rendezésében - a szerk.). A közönség szerintem még nem érti - az egydimenziós plakátszínházat várja, ahol minden jelentés tálcán érkezik. Szerintem két-három év múlva fogja elérni a közönséget; akkor lesz világos, hogy arról szól, amiben mi itt most élünk” – fejtette ki Gáspárik Attila.

"A megosztottság sem most kezdődött"

"A megosztottság sem most kezdődött - emlékszem én "90-re is. Csurkáról nem mondok semmit. Pont. De már akkor elkezdődött a politikai és kulturális árokásás, a negyvenes évekből fölelevenített vitákkal. Népi-urbánus vita, később Csoóri vagy Konrád - ez vagy az. A színpadon nem lehet ezekben a dichotómiákban megszólalni, sőt: nem lehet valami ellen direktben megszólalni. A minap véletlenül rákattintottam egy tévécsatornára, az Echo tévé volt: Romániában ezt a tévét rögtön bezárnák. Uszító beszédet láttam és hallottam, idegenszívű magyarokról - még egyszer mondom: Romániában, ami nem a demokrácia fellegvára, ezt a tévét bezárnák. Cigányozásért, zsidózásért, magyarozásért. Közben pedig nem tudunk nyelveket; a magyar turistát messziről megismerni akár az osztrák Alpok sípályáján, akár a görög tengerparton; a neki kitalált magyar nyelvű menükből válogat, közben bizalmatlan, és úgy beszél Európáról, mint annak idején a Szovjetunióról” – nyilatkozta Gáspárik Attila.

"Magyar gondolkodás, hogy mindenkiről tudnom kell, ki fia-borja"

Csáki Judit felvetésére, miszerint immár "erdélyi maffiát" is emlegetnek, úgy felelt: “Tudom, persze. Bár mondják a másik oldalról is, csak másokról. De ha arra gondol, amire én: szerintem egy normális társaság kapott színházvezetőilehetőséget Miskolcon (az igazgatóválasztásról lásd cikkünket: "Mint a német-magyar 54-ben", február 9. - a szerk.). Amúgy pedig: Kriza Ákos polgármester úr osztálytársam volt Nagyváradon, és mi még tudunk vitatkozni. Úgy vannak óriási vitáink, hogy közben barátok vagyunk. És igen: Kiss Csaba marosvásárhelyi, Béres Attila ugyancsak, Szőcs Artúrt szovátainak mondhatnám, a bábszínház igazgatója kolozsvári - szóval a maffia összefog? Akik meg nem erdélyiek, azokat most nem említjük? Amúgy pedig: az erdélyiekről tudni kell, hogy mi egy órával hamarabb kelünk. Amikor Magyarországon még a reggeli fogmosás zajlik, mi már az utcán vagyunk - erre tanított bennünket a történelem. Vagy a földrajz. Már gyerekkoromban úgy mentem iskolába, hogy nekem kétszer jobbnak kell lennem, kétszer többet kell tudnom - egyfolytában bizonyítani kell. És ez a bizonyítási kényszer szül ellenérzéseket; biztos ismeri a forgóajtós viccet: mögötted megyek be, és előtted jövök ki. Szeretnénk, ha szeretnének bennünket, ezért néha többet csinálunk a kelleténél, intenzívebben vagyunk jelen, és ennek a megítélése kontraproduktív. Miközben sokan nem is ismerjük egymást. Szőcs Gézával kezet sem fogtam életemben, Tamás Gáspár Miklóssal egyetlen szót sem beszéltem. De ha valahová belépek, nemcsak erdélyiként, hanem egy nagy háló részeként néznek rám. Magyar gondolkodás, hogy mindenkiről tudnom kell, ki fia-borja - én ezért érzem magam Berlinben a legjobban, ahol semmi ilyesmi nem számít. Bemész a kutyáddal a könyvesboltba, leveszel a polcról egy könyvet, végigfekszel a padlón, olvasol, alszol, aztán elmész - és senkit nem érdekel, ki vagy” – mondta Gáspárik Attila.

A Marosvásárhelyi igazgatóval készült interjút teljes terjedelmében a Magyar Narancs nyomtatott számában olvashatják.