Péterfy Bori visszatér

Az alternatív színházi világból a Nemzeti Színház felé vitte az útja, s közben slágerlistás popénekesnő is volt. És lesz is, ha minden igaz, féléves szünet után visszatérésre készül. Édesanya lett, s mint mondja, erre a gyönyörű élményre maga sem számított. Péterfy Bori mesélt.

A Nők Lapja Café cikkéből:

– Ő a Nagy Szívbűvölő, ahogy a dalban énekled?

– Igen, ő az. Szerelmes anyuka vagyok. Mindig tudtam, hogy ezt egyszer ki kell próbálnom, de erre nem számítottam. Szerintem akinek nincs gyereke, az nem is tudja, mi az igazi szeretet.

– Könnyen szültél?

– Egy frászt. Azon csodálkoztam, hogy lehet az, hogy még nem halt ki az emberiség. Hogy lehet ezt kibírni? De amikor végre világra jött Doma, óriási katarzist éltem át. Utólag gyönyörű emlék, és meglepően jól érzem magam itthon a gyerekkel.

– Nem is hiányzik a színház?

– De, januártól már játszom a Három nővérben Irinát, és áprilistól kezdődnek a koncertjeim. Úgy tervezem, lépésről lépésre térek majd vissza. Egyelőre a férjem (Merényi Dávid fotóművész – a szerk.) és az anyósom vigyáz a gyerekre, de már elkezdtem bébiszittert keresni.

– Jelentkezhetek?

– Gyere! Úgy látom, bejössz a fiamnak…

bori2

– Mondd, miben fogható meg a te underground léted? A Nemzeti tagja vagy, kiegyensúlyozott házasságban élsz, és itthon neveled a kisbabádat...

– Attól függ, mit értünk undergroundon. Ha azt, hogy kísérletező, mindig előremutató, tehát semmiképpen nem a tömegízlést tükröző, akkor valóban illik rám a jelző. Egész életemben alternatív színházakban játszottam, elég csak az Arvisurát, a Pintér Béla Társulatot vagy a Krétakört említenem. De szerintem most a Nemzeti Színházban is hasonló újító munka folyik. Ugyanakkor vannak zenész ismerőseim, akik azt mondják, hogy hozzájuk képest én túl populáris vagyok. Nem szeretem ezeket a skatulyákat. A határok könnyen összemosódhatnak, erre a Nemzeti Színház a legjobb példa. Szerintem van jó színház, meg rossz. Az ízlésen meg nem érdemes vitatkozni.

– Azért vannak határok. Például még soha nem láttalak a kereskedelmi televíziókban, sem a bulvárlapokban. Pedig biztosan hívnak.

– Ez tudatos döntés. Nem így szeretnék népszerű lenni, fontos számomra a minőség.

– Vajon az terelt annak idején az alternatív színházak felé, hogy nem vettek fel a Színművészeti Főiskolára?

– Eleinte biztosan így volt. Elég nagy pofonnak éltem meg. Talán azért is, mert addig olyan könnyen ment minden. Már tízévesen volt egy rakás aranyérmem, ugyanis ritmikus sportgimnasztikára jártam. De verset is szavaltam, zongoráztam, jártam színjátszókörbe is, egyszóval alapos polgári neveltetésem volt. Igaz, hogy mindig én voltam a lázadó, a dacoló, de hát ilyen a természetem. Utólag azt mondom, jó, hogy nem vettek fel. Mennyivel izgalmasabb kísérletezni, próbálgatni a saját határaidat, mint szabályosnak lenni, és folyton megfelelni.(...)

bori

– A számaidban mindig más-más nőalakot formálsz meg. Hol diszkókirálynőt, hol rockerlányt, hol szédítő dívát, hol áldozatot...

– Ez mind én vagyok. Az az izgalmas az életben, hogy ezt a sok női karaktert, ha akarod, mind kipróbálhatod. Engem színésznőként is ez izgat. A jég című darabban egy született áldozatot játszom, egy prostituáltat, akit ütnek-vernek, a Niebelung lakóparkban pedig egy kemény, bőrszerkós leszbikus nőt. A Macskanő című számommal pont azt szeretném elmondani, hogy a nők elnyűhetetlenek. Kidobják őket az ablakon, és a talpukra esnek. Komolyan csodálom, mennyi szereppel, feladattal elbírnak. Dolgoznak, karriert építenek, gyereket nevelnek, és emellett még megpróbálnak jó nők is maradni. És akkor még a házimunkákról, mosásról, takarításról nem beszéltem. Néha elnevetgélünk a barátnőimmel azon, hogy mire egy férfi kiissza a kávéját, a nő már elmosogatott, beágyazott, kisminkelt, és megkente a gyerek vajas kenyerét. Nem abszurd?

Folytatás itt.