'Nem lehet elmenni a téma mellett' - Színésznő meglepő szerepben

Bende Ildikó 35 éve játszik a Győri Nemzeti Színházban. Az idei évadban számára szokatlan szerep megformálására kérte fel Forgács Péter igazgató. 

Háy János A Gézagyerek című drámája egy autista fiú történetét meséli el, aki a beilleszkedés, elfogadás nehézségeivel küzd, a hétköznapok örömeivel és szomorúságaival találja szembe magát. Faluban, ahol él a magyar valóság emblematikus figurái veszik körül, munkanélküli emberek, elégedetlen asszonyok, filozofikus kocsmai férfiak és Vízike, akit Bende Ildikó formál meg Forgács Péter rendezésében. Háy János megjelölése szerint ez a figura „elöregedett kocsmai asszony”.

– Hogyan fogadta a felkérést?

– Kétségbeeséssel és pánikkal. Nem ismertem a darabot, és mikor megtudtam, ki is a Vízike, akkor kicsit meg is döbbentem. Gondolatban az ember sok szerepet „magára oszt”, de ez a figura soha nem jutott volna eszembe magammal kapcsolatban. Persze azonnal gondolkodni kezdtem: „Vajon miért osztotta rám?” 68 éves vagyok, és soha életemben nem volt kihívó külsőm. A pályám elején egyszer kellett volna könnyűvérűt játszanom, igazából az se sikerült. Aztán persze sok olvasás után, rájöttem, hogy miért én. Ha Vízikét egy fiatal, csinos színésznő alakítja, akkor a figura messze nem olyan érdekes, mint velem lehet.  Megértettem, hogy ez egy olyan nő, akit elviselnek, mert a falu többi tagjával együtt öregedett meg. Magamban kiegészítettem a történetét, és úgy gondolom, hogy mikor fiatal volt, akkor is Vízikéhez küldték beavatásra az ifjú legényeket. Biztos, hogy ő sem teljesen egészséges, talán valami olyan sérültsége lehet, mint a darab főhősének, Gézának. Ettől aztán megnyugodtam.

fotó: Fehér Alexandra

– Honnan merített a figura megformálásához?

– Rengeteg segítséget kaptam a rendezőtől, Forgács Péter a kérésemre többször is előjátszott. Ez engem soha sem zavart, főként, ha amit mutatnak nekem, az tetszik, belülről is elfogadom. Itt nagyon nagy összhang volt köztünk. Érdekes módon pont azok a momentumok adtak lendületet a karakter megformálásában, mikor kollégák – így például a színpadmester – csodálkozásukat fejezték ki, hogy micsoda nőszemélyt kell játszanom. Az ilyen reakciók miatt nyugodtam meg, hogy amit csinálok, az bizonyára érdekes lesz.

– Előfordult már a pályája során, hogy meglepő szerepet kellett alakítania?

– Amikor Győrbe kerültem, a Pincebuli című musicalt játszottuk. Harmincnégy évesen egy háromgyerekes családanyát kellett játszanom. Szép voltam, fiatal, karcsú. A szerephez meg kellett szürkülnöm, le kellett rokkannom.  Érdekes elégtétel volt akkor számomra, hogy a bemutatót követően, amikor a férjemmel vacsoráztunk a színháztól nem messze, a szomszéd asztaltól meghallottunk egy beszélgetést. Az asztaltársaság a Pincebulit értékelte és az egyik hölgy értetlenségét fejezte ki, miért játszik „az a szép kis Bende Ildikó” egy ilyen lerobbant nőt. Engem boldoggá tett ez a kihallgatott kis titok.

– Mennyire fontos, hogy mások mit gondolnak a játékáról?

– Szeretem, ha sokáig emlegetik egy-egy alakításomat. Nagyon jól esik például, hogy a műszaki kollégák a mai napig felemlegetik, mikor két idősebb színésznő mellett játszottam a gonosz mostohát a János vitézben. Most Vízike esetében is ebben bízom, hogy emlékezetes lesz az alakításom.  Egyelőre azért nem akarok róla véleményeket hallani, persze a rendező véleményén kívül. Nagy ajándéknak tartom, hogy eljátszhatom ezt a szerepet, a legnagyobb öröm a külső véleményeken túl, ha én magam érzem azt, mikor lejövök a színpadról, hogy a játék jól sikerült.

– Az autizmus nagyon nehéz téma, mit gondol, hogyan fogadja majd a közönség?

– Általában megérzem, milyen lesz egy darab fogadtatása. Azt gondolom, akik most eljönnek megnézni minket, hasonló érzéssel fognak távozni, mint mi az olvasó próbáról. Nem lehet elmenni a téma mellett. Amióta próbáljuk észrevettem, hogy milyen sok ponton jelen van az életünkben a kérdés, vajon el tudjuk-e fogadni, vagy elfordítjuk a fejünket a sérült emberek nehézségeit látva. Azt fogják majd mérlegelni a nézők, hogy milyen sok szeretet van a sérült emberek körül, és, hogy vajon teszünk-e értük eleget, teszünk-e értük bármit.

– Azt gondolja, megviseli majd a nézőket Gézagyerek története?

– Abban bízom, hogy mikor kimennek a színházból, egy picit talán még sírnak, de aztán eszükbe jut majd, hogy mennyi szépség van az életükben, és milyen jó, hogy nekik csak a hétköznapi dolgokkal kell küszködni.

szerző: Pottyondy Nóra, tartalmi partner: magyarteatrum.hu