Újra összejön a Nemzeti nyitóelőadásának stábja

Az ember tragédiájával nyílt meg tíz évvel ezelőtt a Nemzeti Színház. Szikora János rendezése, amelyben Pap Vera, Alföldi Róbert és Szarvas József játszották a főszerepet hatalmas sajtóvisszhangot kapott. Most újra találkoznak az alkotók.

"Feketeseggűnek számítottam, aki lefeküdt a hatalomnak, feladta művészi önállóságát, progresszivitását. Életemben akkor kaptam a legtöbb támadást. De én nem így éltem meg, sőt ma sem gondolom másképp. Szerintem helyes volt elvállalni, helyes volt ezt a darabot választani, és most sem rendezném meg másképp". (Szikora János, a Művész-világnak)

A találkozóról

Tiz évvel ezelőtt a sajtó és a média példátlan érdeklődéssel kisérte figyelemmel az új Nemzeti Színház nyitó előadásának „ Az ember tragédiájának” megszületését a szereplők kiválasztásától kezdve az Alsósztregován megtartott olvasópróbán át az ország nagy nyilvánossága előtt tartott bemutatóig. Most 2012. március 13-án délután 3 és 6 óra között a Bajor Gizi Színészmúzeumban ( Bp.12.kerület Stromfeld Aurél u.16. ) újra találkoznak mindazok, akik e színháztörténeti jelentőségű produkciót létrehozták, hogy fotók, dokumentumfilm részletek, kiállított rekvizitumok és kötetlen beszélgetés segítségével felelevenítsék a színházteremtés e viharos, politikai és művészi szenvedélyekben és izgalmakban bővelkedő epizódjait.

Részlet Szikora János köszöntőjéből - Elhangzott 2002. március 15.-én az előadást követően a színpadon:

„…hála nektek, drága színész barátaim ! A tehetségetekért, a szivetekért. Ma este, benneteket látva, jelenthetem: az épület építése befejeződött és a színház építése elkezdődött. A tehetségetek az a láthatatlan tégla, amelyből majd egy színház felépülhet. Most ebben a pillanatban szeretnék emlékezetekbe idézni egy szép őszi délelőttöt, amikor a nógrádi hegyek közt kanyarogva Alsósztregovára utaztunk, az olvasópróbára. Október 5.-e volt. Azon a napon halt meg Madách Imre. És a halálának napján egy kis színészcsapat elkezdte a Tragédiát. „ Egy század, egy nap, egyremegy”

Elmúlás és születés, mennyire viszonylagos dolgok ! Azt hiszem ezt mi tudjuk leginkább színházi emberek, akik egész életünket az elmúlás és újjászületés vékony mezsgyéjén egyensúlyozzuk végig.

Ezért arra kérlek Benneteket, hogy most, ezekben az ünnepélyes pillanatokban mi is a jövőre gondoljunk. Emeljük poharunkat mindazon kollégáink egészségére, akik majd utánunk erre a színpadra lépnek. Emeljük poharunkat az utánunk következő előadások sikerére és arra, hogy mi ennek a nagy folyamatnak csupán szerény nyitánya voltunk."

A Színház című lapban Imre Zoltán így írt a Tragédia-előadásról:

Mádl Ferenc köztársasági elnök 2002. március 15-én nyitotta meg a Nemzeti Színház első állandó épületét. Az épületavatón Madách Imre Az ember tragédiájának felújítását mutatták be, amelyet a Magyar Televíziónak és a Duna TV-nek köszönhetően nemcsak a helyszínen jelen lévők, hanem a tévékészülékek előtt ülők is láthattak határon innen és túl. A Nemzeti Színház épülete és a Tragédia színrevitele kapcsán a színházi szakmában, politikai körökben és a médiában lezajlott vitába számos olyan valós, szimbolikus és virtuális terület kapcsolódott, amely a (nemzeti) színház, a (nemzeti) kultúr(politik)a és a (nemzeti) identitás elképzelését érintette. Jelen tanulmány a 2002-es épületmegnyitásra és Szikora János Tragédia-rendezésére koncentrálva, a rekapitalizálódó és redemokratizálódó harmadik Magyar Köztársaság keretein belül vizsgálja a Nemzeti Színház szerepét és funkcióját.

Nemzeti Színház mint performansz - a nyitó előadás

Mádl és Törőcsik Mari beszéde után, épületavató előadásként a nézők a Tragédia felújítását tekinthették meg, Szarvas Józseffel (Ádám), Pap Verával (Éva) és Alföldi Róberttel (Lucifer) a főbb szerepekben. A Szikora János rendezte előadás fél nyolckor kezdődött, s a római és a londoni színek utáni szünetekkel, tizenegy óra után ért véget. Természetesen a Tragédia már nem számított kényes ügynek, mint az 1950-es években. A színháznyitó előadás viszont annál inkább. Mint azt Kovács Dezső kritikája megfogalmazta: „egy új színház bemutatójáról kellene kritikát írnom, ám a »kontextus« erősebbnek bizonyul, s szétrobbantja a bírálat kereteit. [...] A politika, mint annyiszor, »felülírja« az esztétikai fejtegetéseket, mert a Nemzeti Színház politikai küzdőtérré, harci tereppé vált az elmúlt években." Ennek következtében, a kortárs kritikák tanúsága szerint, az előadás értelmezését elsősorban a politikai-ideológia keretek befolyásolták. 

Bár Szikora és stábja szakmai és művészeti kérdésként igyekezett a színpadra állítást megközelíteni, a szűkebb (2002. március 15.) és a tágabb (Magyar Millennium) keretek, valamint az építkezés anomáliái átpolitizálták az előadás recepcióját. A felújítás így nem csupán esztétikai kérdésként és színháztörténeti eseményként jelent meg, hanem politikai tettként is olvashatóvá vált. Ennek következtében az előadás (hivatalos) recepciója is elsősorban politikai válaszokat generált. Folytatás itt.

Részlet egy 2002-es interjúból Szikora Jánossal:

Ebben az ügyben pillanatnyilag hírétéke annak a ténynek van, hogy egy olyan kaliberű rendező, amilyen Te vagy, végülis kötélnek állt.. Lehetséges-e a művészi kihívást, amelyet a Te pályádon a Tragédia első - ráadásul egy vadonatúj színpadra való megrendezése jelent, függetleníteni a megbízás körülményeitől, a Nemzeti Színház körül dúló politikai harcok kontextusától?

A színház a politikától semmiféleképpen sem függetleníthető: de vannak helyzetek, amelyekben függetlenítenünk kell, különben a politika megbénítja az alkotókészséget. Ebben a szituációban én nem politikusként, politikailag elkötelezett kultúrfunkcionáriusként vagy ilyen funkcióval megkínált szakemberként, hanem független színházi alkotóművészként veszek részt.

Függetlenül attól, hogy magad miként deklarálod a saját szerepedet, módod van-e arra, hogy kontrolláld a színjátékot?

Ez a magyarázat persze az én motívumaimról és ambícióimról szól, kifelé a helyzetet nem oldja meg és nem is magyarázza: engem nem véd meg attól, hogy akár a személyem, akár a tevékenységem politikailag kihasználható legyen. De aki azt képzeli, hogy ez a produkció bármilyen értelemben a direkt politizálás eszköze, szimpla kampányfogás lesz, az egyrészt nem ismeri Az ember tragédiáját, másrészt nem ismer engem. A darabot sem a kultúrpolitika jelölte ki, hanem én választottam. Sem a darab, sem a személyem nem alkalmas arra, hogy politikai demonstráció eszközévé tegyék.

Sokan úgy vélik: a mai kultúrpolitika az első pillanattól fogva jól tudta, hogy nem szólhat bele abba, hogy Te művészileg miként rendezed meg az előadást - és erre nincs is szüksége. Fontosabb a művészi üzenetnél, hogy találtak olyan elsőrangú rendezőt, aki megtöri a szakmai ellenállást és az előzmények ellenére hajlandó e történetbe belépni.

Én egyáltalán nem vagyok hajlandó ebbe a történetbe belelépni. Új történetet szeretnék kezdeni - azzal a naivitással, ahogy ez lehetséges. Önmagában az első előadás eszmei-esztétikai felütése persze ezt nem oldhatja meg, az a további előadások sorozatán, a színház majdani művészeti vezetésén múlik. Ha két év után igazolódik majd, hogy a színház nem lett protokolláris intézmény, egy politikai akarat szócsöve, hanem kulturális közkics lesz akkor büszkén azt fogom mondani, hogy megérte. Ha nem így lesz, szomorúan fogom beismerni a kudarcomat: nem fogok szégyenkezni, de nem leszek annyira hiú sem, hogy ne valljam be: tévedtem. Folytatás az Indexen.