'Csapongó az én világom' - Lukáts Andort köszöntjük

Ma ünnepli születésnapját Lukáts Andor színész, rendező, színházigazgató. Saját szavaival idézzük meg pályáját, gondolatait.

Csapongó az én világom, sokféle dolog jut eszembe. Nem szeretném elkötelezni magam valamilyen konkrétum, vagy egyfajta megközelítés mellett. Ez így számomra sokkal érdekesebb.

Kezdet: Azt sem döntöttem el határozottan, hogy színész leszek. Azt hiszem, ez tudatalatti út volt. Három évig a Pinceszínházban dolgoztam, mert vonzott a "bohóckodás". Egy kolléganőm játszott ott és megkértem, hogy vigyen el engem is. Huszonhat éves voltam és nagyon szerettem a színház közelében lenni. Aztán három hónap után befogadtak a társulatba. Három évvel később pedig lementem a kaposvári színházba. Amikor onnan eljöttem, egy pillanatra felmerült, hogy az Új Színházhoz szerződöm, de végül a Katona József Színház mellett döntöttem, akik szintén hívtak. (…)Az egész izgatott mindig, nem csak a színészet. Az utolsó díszletelemig minden érdekelt - hogy hogyan készül el valami. Kijártam a műhelybe díszletet festeni, néztem, hogy csinálják. A Pinceszínházban színpadmester is voltam, miközben játszottam - abból éltem és közben ott laktam a színházban. Ott aludtam a széksorokon, hónapokig szinte ki se mentem az utcára. Lekötött, ami odabent volt. Máig is így van ez, minden érdekel, ami a szakmához tartozik.

Kaposvár: Úgy hozta jósorsom, hogy kaposváriként Kaposváron tölthettem el 22 esztendőt, előbb segédszínészként, majd egyre komolyabb feladatokat megvalósító, ha úgy tetszik országosan is elismert színészként. Csodálatos korszak volt, amolyan nagy családként emlékszem vissza a társulatra. A művészi munka mellett gya- korta összeültünk esténként, éttermekbe is beültünk, sokszor hajnalig beszélgetve az élet nagy és kis dolgairól. Eszembe jut például, hogy Pogány Judittal és Koltay Róberttel sokszor pirkadatig diskuráltunk - tea mellett. Valahogy a gasztronómia később sem volt mindenható számomra, de mégis értek különleges élmények e tekintetben.

eltortAz eltört korsóban Pogány judittal és Koltai Róberttel

Próbálkozás: Rengeteget próbálkoztam, pályázatokat is írtam. Sokat dühöngtem, és megmondtam a magamét. Például amikor a Thália Stúdióra pályáztam, és kiderült, hogy noha én voltam az egyedüli pályázó, indok nélkül elutasítottak. Ilyenkor azt gondolom, sokunk helyett teszek föl kérdéseket, és sokunk helyett veszekszem.

Szolnoki pályázat: „Tőlem egy fiatal öltönyös "zsonglőr" azt kérdezte, hogy miért van a pályázatom első négy oldala más betűvel szedve, mint a továbbiak. Mi az oka? Válaszom - hogy kevésbé a formára, inkább a tartalomra összpontosítottam - finom, megbocsátó mosolyt csalt arcára. Még egy kedves mosolygós azt kérdezte, hogy miért mondtam a televízióban, hogy dühömben pályáztam. Azt válaszoltam, azért, mert dühös voltam. Megmondtam, hogy nehezen viselem, ha a politika akar dönteni olyan dolgokban, melyek kizárólag szakmai átgondoltság alapján dőlhetnek el. (Ekkor már nem tudtam féken tartani a számat.) Gondoltam, legalább nekik elmondom, hogy gyalázatos dolgot művelnek, amikor pártfegyelem alapján döntenek, amikor semmibe veszik a szakmai kuratórium véleményét, amikor nem tesznek elénk, "bohócok" elé erkölcsi bizonyítványt, ahogy tőlünk elvárják. Hogy nem vallják be, olyan dologban hoznak döntést, amihez egyáltalán nem értenek. Hogy szégyelljék magukat mindezekért. Hogy mondják meg a "porondmesternek", hogy ő még inkább szégyellje magát, s a "legfőbb porondmesternek", hogy ő szégyellje magát a legjobban! A matricám még négy napig érvényes - akár messzire mehetnék -, a tank félig üzemanyaggal. Hazafelé letekerem a kocsi ablakát, és messzire hajítom bohócsipkámat”.

Halász: Már Kaposvárról eljöttömben megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék valahol egy saját pici színházat. Jóval korábban, minthogy játszottuk volna Halász Péterrel a Sanyi és Aranka című produkciót a Kamrában. Aztán a Katonában eltöltött kilenc év alatt mindez kiesett a fejemből, de amikor néhány évvel ezelőtt elhagytam ezt a színházat is, újra tudtam, hogy kell egy hely, ahol csinálhatok valamit. Péternek egyébként nagyon sok köze van ahhoz, hogy az elmúlt évben belevágtam a színházalapításba. Nem közvetlenül, hanem azáltal, hogy láttam, hogyan vezette a Városi Színházat. Bár nagy küzdelme volt benne, a derűje és a jövőbe látása sok erőt adott. Péter sok tekintetben abszurd alkatú és gondolkodású ember volt. Nagyon jó barátok voltunk, vagyis vagyunk. Egyszerűen nem fogadom el azt a tényt, hogy ő már nincs. Van, és kész."

kegyA Kegyencben

Sanyi és Aranka Színháza: Hát, a társulat én magam vagyok, én igazgatom saját magamat. Ez egy társulat nélküli, szinte magánszínház, amit próbálok fenntartani a nem létező fizetésemből. (…) Ezt én tudom bezárni, ha elfogy a pénzem.

Részletek: Olyan az agyműködésem, hogy mindig kész helyzetek elé állít. Vagyis nem valami szerint gondolkodom a világ dolgairól, hanem meglátok vagy hallok valamit, és az elkezd foglalkoztatni, aztán elfelejtem, majd pár év múlva jelentkezik valami, amit utólag megfejtve jövök rá, hogy onnan van. Anélkül, hogy gondolkodnék rajta, egyszer csak megjelenik valami egészben. Nem tudom magam korlátok közé szorítani se stílusban, se gondolkodásban, a szolgája vagyok annak, ami váratlanul eszembe jut. Nem részletekben jut eszembe, hanem egészben.

Abszurditás: Az abszurd csak egy bizonyos igényszint fölött értékelhető. A legtöbben, ha azt látják, hogy egy előadás abszurd, mélyet sóhajtanak és a világért sem vesznek rá jegyet. Pedig minden attól függ, hogy az ember mennyire nyitott és mennyire vesz tudomás a világról, ami körülveszi. Ha elég nyitott, elég érzékeny, elég jók az "antennái", fölfedezheti az abszurditás élményét. Ez nincs életkorhoz kötve. Van két fiam, a kisebbik, aki most tizenhárom éves, nagyon érzékeny azokra a furcsaságokra, amelyek megjelennek például a beszédben. Amikor fölfedezi a szavak mögött elszabadult irracionális, önjáró jelentéseket, felragyog az arca. Mintha kinyílna egy ablak, amelyen át rálát a tudatalattira, ahol azok a dolgok történnek, melyeket a cselekvő, beszélő ember nem lát, nem érzékel, mert elvonja a figyelmét saját aktivitása és cselekvési szándéka. Pedig ebben a "félárnyékban" van a lényeg. Itt érhető tetten kiszolgáltatottságunk és aszinkronitásunk saját megnyilvánulásainkban. Ez az 'elmozdulás' egyszerre rendkívül mulatságos és drámai. Talán ez az abszurditás fészke."

prima

A Prima Primaverában

A színészet: A színészet, mint kifejezési forma, ha valahol érdekes és hasznos lehet, talán pont ezen a területen: az ember önmagát képes annyira kinyitni vagy feltárni, hogy megmutassa, igenis ott vannak bennünk a dolgok, hogy akitől irtózunk, az ott lakik bennünk, potenciálisan mi vagyunk. Hiszen majdnem minden bennem van potenciálisan, az is hogy bankot raboljak. Azt gondolom, hogy minden színészi alakítás abból áll, hogy az adott színész mindenféle gátlás nélkül megpróbálja feltárni a saját belsejét. Önmaga szembesül vele és szembesíti a nézőket azzal, hogy ilyenek vagyunk vagy ez is bennünk van. Ez a lényeg a színészetben. Csak ürügy, csak eszköz, csak anyag a fölhasznált dráma.

Film: Színészként soha nem érzem, hogy a jelenetet jobban meg tudnám csinálni a rendezőnél. Inkább azt érzem, hogy hogyan kell csinálnom. A rendező valahogy a tudatalattimban működik akkor, amikor egy filmben játszom. (…)Ezt úgy kell csinálni, ahogy egy asztalos elvállalja, hogy egy lakásnak el kell készítenie a bútorait. Én elvállalom, hogy ebben a filmben ezt a szerepet eljátszom, és fölöslegesen nem fogom túlgondolni azt, hogy az én jelenlétem, helyzetem, vagy hozzáállásom milyen lehet mindebben. Megpróbálom teljesíteni azt, ami a feladatom. Egy filmben való játék esetében – mert nagyon kevés forgatási nap van, kevés a pénz, föl kell venni háromszor-négyszer egy jelenetet –, nem lehet filozofálni és nem lehet az embernek a saját igényei szerint ezt vagy azt gondolni és csinálni, meg kell felelni valahogy.

Rendezés: A színházi rendezéseimben megpróbálom elkerülni a díszletet, megpróbálok egy olyan teret elképzelni, ahol a színész a legfontosabb. Nem a díszletekkel próbálom megmagyarázni a történetet, hanem a színészek viselkedésével, karakterével, jelenlétével.

lukats

Hatalom: A hatalom azért elvárná, hogy elismerje őt a művészet, de ezt az igazi művészet nem teszi, mert tudja, hogy a hatalom álságos. A művész lenézi a hatalmat, nem tartja elég fontosnak, amit csinál. Már kibogozhatatlan, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Az irritálja a hatalmat, hogy a művészet átlát rajta. (…) Most a hatalom fölé került a pénz, amelyik diktál, és a hatalom végrehajt, a szerint alakítja az ország sorsát, ahogy a multi kívánja. Bábu lett a hatalom is.

Ugyanaz: Nagyjából ugyanazok a kérdések merülnek fel egész életünkben, csak hol így fogalmazunk, hol úgy. Lényegében mindig ugyanazt kérdezzük; hogy miért úgy élünk, ahogy élünk, miért vagyunk egymással olyanok, amilyenek? Mindig ugyanarról beszélünk, csak más-más szemszögből és más-más formában. A tengeralattjárós történetemben sincs más, mint a ringlispíles történetben és az Übüben. Ugyanarról beszélek, a világról, melyben élek, hogy miért ilyen, és miért nem olyan.

Forrás: OSZMI, Színház.hu, film.hu