'A művészetben az anarchia érvényesül' - Hargitai Iván mesélt

Hargitai Iván rendezővel a Jászai Mari Színházban bemutatott Portugál premierje előtt készült beszélgetés pályájáról, arról, hogy lett a jogból hivatalosan is színház, milyen hatások alakították szemléletmódját.

Úgy tudom, Debrecenben születtél. Mit jelentett számodra gyerekként, fiatalként ez a város?

Hargitai Iván: Igen, Debrecenben születtem és a középiskolai éveim végéig éltem ott. Hogy mit jelentett Debrecen? Jól éreztem magamat abban a városban, de egy idő után jó volt eljönni is onnan. Valószínűleg bármely városban éltem volna, ugyan így éreztem volna magamat. Azt gondolom, ez a város önmagában nem adott nekem semmi pluszt. Gyerekként egyébként statisztáltam a Csokonai Színházban, volt egy gyerek színjátszókör, annak is tagja voltam. Ez az élmény alapvetően meghatározta a színházzal való viszonyomat. Szívesen mondtam verseket, volt bennem valamiféle exibíció. Abban az időben még színésznek készültem.

Aztán Szegedre kerültél, ráadásul a jogi karra. Akkor már nem a színészet érdekelt?

Hargitai Iván: Ilyen „színházi előélet” után úgy döntöttem, mégsem a színészettel akarok foglalkozni és beiratkoztam a jogi karra Szegeden. Sok olyan évfolyamtársam volt az egyetemen, aki azért jelentkezett oda, mert alapvetően a humán tárgyak, a humán műveltség érdekelte. Rögtön az első félévben kiderült azonban, hogy komoly hiányérzetünk van és nem csak a joggal szeretnénk foglalkozni. Így aztán újságot szerkesztettünk, darabot írtunk, zenéltünk. Nagyon sokat jelentett nekem ez a „kemény mag”, ráadásul újra annyira felerősítette bennem a színház iránti vágyat, hogy elmentem a zalaszentgróti nyári táborba, ami akkoriban elég híres volt. Itt találkoztam Ascher Tamással, akinek egyszerűen lenyűgözött a személyisége. Olyan izgalmas volt a munka, amit vele folytattunk, hogy elmentem a táborba a következő nyáron is. Annyira a színházzal akartam egyébként foglalkozni, hogy még Budapestre is eljöttem egy dramaturg tanfolyamra, ami különösebben nem érdekelt, egyszerűen csak műveltebb akartam lenni a színházzal kapcsolatban. Közben persze csináltam Szegeden a jogot.

És hogy lett a jogból hivatalosan is színház és rendezés, nem pedig színészet?

Hargitai Iván: A zalaszentgróti táborozások alkalmával folyton rendeztük a jeleneteket, egymást és nyilván kellett valaki, aki inkább irányított. Engem pedig egyszer csak elkezdett érdekelni ez a része a dolognak inkább, mint a játszás. Aztán a negyedéves szigorlataim közben felvételiztem a Színművészeti Főiskola színházrendező szakára, ahová nagy meglepetésemre felvettek. A szüleim kérése csak annyi volt, hogy államvizsgázzak le a jogon. Ezt meg is tettem. Első éves voltam a színművészetin, amikor a jogi karon decemberben államvizsgáztam.

Petrik Andrea, aki vendégművészként játszott az Új Színház Bethlen című előadásában és Hargitai Iván rendező

Mit jelent számodra egyébként a jog? Tekintve, hogy hivatásként végül is soha nem foglalkoztál vele.

Hargitai Iván: Azt gondolom, hogy a jog hozzátesz valamit a napi élethez, valamiféle keretet biztosít. Konkrétan a színházhoz vagy az én színházi létemhez nincs sok köze, ehhez nem kötődik. A jog alapvetően arra való, hogy – ha sokszor nem is tűnik úgy – de rendet tegyen a világban, ahol alapvetően rendnek kell lennie az emberek közötti viszonyokban. A jog nem egy rideg és ostoba dolog, hanem egy logikusan kitermelődött rendszer. A legszembetűnőbb ez talán a római jog esetében, ami hallatlan logikus és emberközpontú formában teszi helyre azokat a viszonyokat, amik az emberek között léteznek. Tisztességes mederben tart sok mindent, amin keresztül az egymás iránti gesztusok számon kérhetővé válnak. Nem tudom, talán felnőttebbé teszi az embert ez a fajta gondolkodás.

És a művészet? A színház? Ott mennyire érvényesíthető ez a fajta szemléletmód?

Hargitai Iván: Azt hiszem, a művészetben ez a gondolkodásmód kevésbé használható fel. A művészetben az anarchia érvényesül. Arról szól, mennyi minden dúl bennünk egyszerre és hogy ebben, ezekben a szenvedélyekben mennyire nehéz rendet tenni. Egy két kamarás rendszerben élünk, persze azért ez ennél sokkal bonyolultabb, de ahhoz, hogy tudjunk egymás mellett élni, létezni, hogy az emberek ne gyilkolják le egymást a szó szoros és átvitt értelmében, ehhez kell a jog, az állam, valamifajta minimális keret, amiben működni lehet. A művészet az egyáltalán nem erről szól, az éppen az ezen kívüli területeket érinti. Talán szélsőséges a példa – az emberölés büntetendő cselekmény, mégsem véletlen, hogy Dosztojevszkij hatszáz oldalt írt róla. Vagy a Karamazov testvérek története. Hol van mindennek az eredője, mik az okok? Miközben a jog számára ez csupán egy eset, amit természetesen keményen kell megítélni. A művészet mégis tudomásul veszi, hogy az ember a racionális mellett csinál irracionális dolgokat is, hogy az isteni mellett ott van az állati, az ész mellett az érzelem és hogy ezek folyamatosan harcolnak bennünk. Ostobaság nem elfogadni ezt a tényt!

Érdekes ez a kettősség, amit a jog és a művészet kapcsán említesz. De mit gondolsz, létezik valamilyen hasonló különbség a színházon belül is?

Hargitai Iván: Bizonyára. Talán hasonló különbség fedezhető fel a jó és a rossz színház között. A rossz színház nagyon pontos képet ad arról, milyennek kellene lenni, ezen keresztül nevel, lényegében a közhely szerű jóra nevel. Azt akarja bizonyítani, hogy van jó törvény és rossz törvény, jó ember és rossz ember. Megoldást ad. Kész formákat ad. Ha úgy akarom, ebben hasonlít a jog felfogásához. A jó színház ezzel szemben elgondolkodtat, mert neked kell elvégezni a feladatot, hogy mi az adott helyzetben a jó döntés, nem rág a szádba kész feleleteket. Szokták mondani, a színháznak az a dolga, hogy kielégítse a néző igényeit. Nekem erről a prostituált jut az eszembe. A jó színház társként kezel, soha nem alattvalóként, olyan, mint a szerelem. Soha nem adhat válaszként kész megoldásokat. A jó színház egyébként azért remek dolog, mert sokszor érzi magát az ember nagyon egyedül. Egyedül a problémáival, a magánéletével, a világ nyomasztó dolgaival. És hallatlan jó érzés rádöbbenni arra, hogy ez nincs így, hogy ugyan ilyen tétovaság és tehetetlenség jellemzi Hamletet, Júliát vagy Vizynét. Ezek az emberek is hasonló problémákkal küzdenek, általában nem is nagyon tudják rájuk a választ, de nagyon jó érzés rádöbbenni erre a nézőtéren vagy utána. Azonosulni velük. Felismerni, hogy nem vagyunk egyedül.

Mennyire van szerinted a jelenlegi „fáradt” világban igény az ilyen jellegű színházra?

Hargitai Iván: Azt nem lehet nem tudomásul venni, hogy az ilyen, gondolkodásra késztető színházhoz kicsit nyugodtabb élet kellene. Nyilvánvaló, hogy a napi családi konfliktusokat nem lehet megúszni, de amikor a megélhetési problémáknak azon a fokán vannak már az emberek, amikor azon gyötrődnek, hogy a következő napot hogyan éljék túl, akkor ott nem feltétlenül az ilyen jellegű színház áll a középpontban. Jól ismerjük a történelemből, amikor a legendás görög kultúra sorra nevelte ki a tudósait, szobrászait, művészeit, akkor volt mondjuk 40.000 polgár és 400.000 rabszolga - és nem az utóbbiak gondolkodtak. Ez éppen lehet persze riasztó kép is. A kultúra és a művészet valahogy mindig a nagyvároshoz kötődött, ahol viszonylagos gazdagság és polgárosodás volt. Nyilván, mert volt olyan közönségréteg, aki vevő volt erre, akinek volt ideje gondolkodni. Ha ezt az időt elveszik az embertől, az katasztrófa, összeomlik az ember és vele együtt előbb utóbb a társadalom. Az ember nem gép, ha a végtelenségig ki van szipolyozva, akkor tönkremegy, elpusztul. Nagyon bonyolultak és nagyon primitívek vagyunk egyszerre. Ha az ember nem kap enni, ha nem tud aludni, akkor ingerlékeny lesz, vannak dolgok, amiket kötelezően meg kell adni a testnek, mert az különben nem működik. És vannak dolgok, amiket meg kell adni a léleknek és a szellemnek, mert különben megint csak nem működik. Többek között erre való a kultúra és a színház.

Abban, hogy az a fajta színházi ízlés és gondolkodásmód jellemez, ami, ki volt még nagy hatással rád? Ascher Tamást már említetted.

Hargitai Iván: A főiskolán Székely Gábor osztályába jártam, aki fantasztikusan nagy tudású szakember. Hatalmas szerencsém van, hogy ő tanított. Eszméletlenül maximalista és következetes volt azzal szemben, hogy az ember hogyan ne hazudjon magának, hogyan gondolkodjon és legyen felkészült. Ő hívott az Újszínházba, ami akkor a legizgalmasabb társulat volt az országban. És ezzel elindult a pályám. De mindenképp el kell mondanom még, hogy a feleségemtől, Szilágyi Eszter Annától is rengeteget tanultam. Ő költőként kezdte, aztán esztétika szakot végzett Pécsen, majd filmrendező szakot Pesten. A filmcsinálás azonban nagyon nyűgös dolog, jelentős része inkább a pénzszerzésről szól és ez nem feküdt igazán Eszternek. Amikor pedig Pécsre költöztünk a színház felé fordult. Dolgozott az egyetemi színpadon, ketten csináltunk egy alternatív színházat, gyerekekkel is foglalkozott. Abból a friss, szabad színházi gondolkodásból, ami Esztert jellemzi, nagyon sokat tanultam, loptam.

A rendezők és a feleséged mellett melyek voltak azok a színházak, színházi közösségek, ahol jól érezted magadat? Egyáltalán fontos számodra, hogy egy társulathoz tartozz, hogy hosszabb ideig dolgozz ugyan azokkal az emberekkel?

Hargitai Iván: A legjobb dolog természetesen mindig az, ha érik az embert új helyzetek, ugyanakkor hatalmas biztonságot ad, ha ismeri egymást a rendező és a csapat, ha tisztában vannak egymás kvalitásaival, képességeivel. A rendszeres együtt dolgozás, gondolkodás nagyon lényeges. Egy idő után persze, mint minden kapcsolat, elfáradhat ez is és akkor valamilyen formában meg kell újulni. A hat pécsi évemből az első két – három év remek volt. De mondhatnám Nyíregyházát, Szegedet, Székesfehérvárt. Ezekre a helyekre azért hívnak és megyek vissza, mert elindult a többi alkotó, a színészek és én közöttem valami. Annál nincs inspirálóbb, mint amikor egy – két munka már van a hátunk mögött és utána kezdünk el valami újat.

Említetted Szegedet. Úgy tudom, ez a város köt össze Egressy Zoltánnal?

Hargitai Iván: Igen, Szegeden ajánlották fel, hogy rendezzem meg Egressy Reviczky című színművét, ami Zoltán első darabja volt. Nagyon örült neki, hogy bemutatja a színház a darabot.

És most a Portugál?

Hargitai Iván: A Portugál kezd egy legenda lenni, ami nem feltétlenül jó dolog, de azt hiszem, ettől el kell tudni vonatkoztatni. Shakespeare egyrészt azért él 500 éve, mert tehetséges volt, másrészt, mert folyamatosan hozzá mernek nyúlni. Remek alapanyag ahhoz, hogy tovább lehessen gondolni. Egy szerzővel nem tehetünk rosszabbat, minthogy feltétel nélkül tiszteljük. Az rettenetes dolog, nagyon rosszat tesz. Ezt csak azért tartom fontosnak elmondani, mert nem várható el, hogy a Portugált ugyan úgy játszuk el Tatabányán, mint máshol. Más a színház, más a tér, mások a színészek, a művészek, akik részt vesznek ebben. Minden máshogyan cseng itt, mint a többi bemutató helyszínén. Ez a hatalmas tér, amiben itt megszületik az előadás számomra nagyon inspiráló, mert nem arra késztet, hogy az a kisrealista felfogás kerüljön a nézők elé, ahol egy kis krimóban elmondják ezeket a vicceket és sorsokat. Egy, a viccen túli, jóval grandiózusabb világképet lehet így megmutatni. Mert ezek a figurák örökérvényűek, semmi nincs bennük, ami csak kitalálásuk korához kötné őket. Ennek a történetnek nem csak a humora, hanem az archetipikus figurák miatt van ekkora sikere.

Mit gondolsz, a kortárs irodalom mennyire része mindennapi kultúránknak? Mi a szerepe a Portugálnak mindebben?

Hargitai Iván: Azt hiszem, a Portugál sikerének van egyfajta missziója, egyszerűen azért, mert behozza a kortárs irodalmat és az általa közvetített gondolatokat a színházba és ezen keresztül a köztudatba. Az remek dolog, hogy kortárs műveket mutatunk be, biztos vagyok benne, hogy ennek jótékony hatása van. Leginkább egyébként azért, mert az nagyon fontos feladata a színháznak, hogy a napi dolgokra tudjon reagálni. Nincs ebben semmi patetikus, egyszerűen a színháznak ez is feladata, mai darabokkal szólni a mai problémákról.

Szerző: -GyB-

Forrás: Jászai Mari Színház