'Ez az élet életveszélyes' - Kaszás Attilára emlékezünk

1960-ban, ezen a napon született Kaszás Attila. A Nemzeti Színház művészére emlékezünk összeállításunkban.

Erdész: Erdész szerettem volna lenni.… Fák, növények, állatok, napfény, friss levegő, a természet a maga csodálatos szabadságával.… Na igen.,… Másként alakult. Egyszer busszal elhoztak minket a Vígszínházba. A Szent Johanna ment Kútvölgyi Erzsébettel. Úgy megbabonázott, hogy végigsírtam az előadást, és elhatároztam, és én is ezt akarom csinálni. Milyen különös, – úgy alakult, hogy a Vígszínházhoz kerültem, és többször is ért az a kitüntetés, hogy játszhattam együtt Zsikével! Nagyon furcsa volt egy ideig. Ki is csúszott a talaj a lábam alól. Szélsőséges voltam, szertelen, bizonytalan. Hol élveztem, hol rettegtem a felhajtástól, hol szétfeszített az önbizalom, hol magamba roskadtam, hol úgy éreztem, hogy én vagyok a helyzet ura, hol pedig, hogy csak egy báb vagyok, akit a sors összevissza rángat.… Szertelen életet éltem, és elég elviselhetetlen fráter voltam.

Nyuszi: Előfordult már hivatalban, valami ügyintézés közben, hogy szegény nő az asztal mögül visszakérdezett, én pedig olyasmit motyogtam, hogy valamit az autóban felejtettem, és elfutottam.… Igen a színpadon játszottam a nagy hősöket, az életben pedig olyan közegben, ahol nem ismertem ki magamat, ijedt nyuszi voltam.

Eljátszani: Az, akinek tapsoltak a színházban, akit vártak autogramért előadás után, akit esetleg megismertek az utcán, nem én voltam, hanem az a színész, akit a színpadon láttak. Nem én voltam a hódító, nem én voltam a hős, nem én voltam a kedvenc. Én csak eljátszottam ezeket.

Kép: Az embernek van egy képe arról, hogy hogyan szeretne színházat csinálni, vagy mit szeretne magáról elmesélni, ezért amikor estéről estére úgy érzi, hogy képtelen, akkor arról kezd el töprengeni, hogy talán alkalmatlan minderre. Olyan ez, mintha egy festő le akarna festeni valamit, és a festménye elmaszatolódna, vagy rajz közben elbicsaklana a ceruzája: marad egy vízió, amit képtelenség megjeleníteni.

kaszasattila

Kételkedés: Az emberben a kételyek nem szűnnek meg, csak átértékelődnek. Én a kételyeimből dolgozom, bennem azok energiákat szabadítanak föl. A mindennapi kételkedéseim inspirálnak arra, hogy újrafogalmazzak valamit, és arra is, hogy újra rávegyem magam arra, hogy fogalmazzak. Én egyébként lusta ember vagyok, éppen a kételkedés tesz munkamániássá.

Kimozdítani: Nagyon szigorú vagyok magamhoz, szigorúbb, mint a környezetem hozzám. És nem tetszettem magamnak. Egyszerűen azt gondoltam, nem vagyok elég tehetséges. Ha csak ennyit tudok felmutatni ebből a gyönyörű szakmából, az kevés. S az ember nem tud egyszer csak falakat áttörni. Segítség kell. A Leonce és Léna előadása volt az, az akkori feleségem, Eszenyi Enikő rendezte, amelyik elhitette velem, hogy képes vagyok új energiákat mozgósítani, amelyek ki is szabadítottak a depresszióból.

Vígszínház után: Harmincéves korom táján úgy láttam, vagy előbbre lépek, vagy a pályát abbahagyom. Mert hiába lelkesülne akár ötezer ember, ha énbennem nem történik semmi. Akkor talmi a siker. (…) Azért lettem szabadúszó, mert azt gondolom, hogy a létem egyik mozgatóeleme az, hogy én tervezhessem meg a sorsomat, hogy ne legyek külső körülményeknek kiszolgáltatva. Lélekölő állapotnak tartottam azt, hogy egy színházban csak úgy "kiírnak a falra", és szerződésében foglalt kutyakötelességem bármit eljátszani. (…) Megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy vidéken is játsszak, és kedvemre válogathatok a felkínált lehetőségek közül. Sok jó szereppel biztosan nem találkoztam volna másként. Például a Don Juannal sem, amit Kecskeméten játszom, hiszen a Vígben évtizedek óta nem volt Moliere-bemutató. Jobban érzem magam mostanában, mert hiába voltam az ország egyik legjobb társulatának a tagja, ha nem azt csinálhattam, amihez szívem szerint kedvem lett volna. A színészet borzasztóan önző szakma, csak a saját szempontjaira szabad az embernek figyelnie, mert ha folyton mérlegel, felőrlődik. Ma is hiszek a társulati létben, de abban nem, hogy a színház demokratikus intézmény. Azokban az illúziókban sem hiszek már, hogy egyik nap főszerepet játszom, másnap pedig beállok a hátsó sorba a többieknek statisztálni. A futballisták sem cserélgetik a posztjaikat. Az adottságai, a karizmája, a tehetsége mindenkit predesztinál bizonyos szerepkörökre. Aki ezzel szembeszegül, az a színház egyik fontos alappillérével szegül szembe. (...). Ez az élet hosszabb távon életveszélyes.

Optimális: Sokáig képtelen voltam bemutatóra optimális formát hozni. Megközelítőleg sem. Mert nem értem a munkám végére. Kevés volt nekem az az idő. Nemcsak máshogyan olvasok egy szerepet. De az ember megtanulja önmagát is. Hogyan kell magam átsegíteni. Régente, ha rossz állapotban jöttem be a színházba, akkor kínkeservvel tudtam magam felpörgetni. Ha begörcsöltem, az napokig eltartott. Most meg egy óra alatt tudok oda-vissza váltani. Már könnyebb.

Vidék, főváros: És szeretem ezekben a vidéki kirándulásokban, hogy nulláról indít az ember. Nincsenek előítéletek se pró, se kontra. Legföljebb annyi, hogy "jött a fővárosi művész". Ennyi jogos. Érdekes, ahogy próbáról próbára közelednek az emberhez. Harmadik hét táján van az első közös berúgás. S akkor eldől, örök ellenség maradok vagy a bizalmukba fogadnak. Egészen soha nem fogadnak be. De remélhetőleg, a munkámat respektálják, és barátként kezelnek. Ennél többet nem is akarok. Mert pontosan tudom, hogy én össze fogok csomagolni és el fogok menni. Budapesten körbenézek, és jobbnál jobb kollégákat látok az Új Színházban. Van feszültség is, de azt megoldani nem az én tisztem. A Magyar Színházban az nekem bőven elég, hogy olyasmit tudok elmondani Csongorról, ami nekem régóta mániám. S Az ifjúság édes madarában szeretek Béres Ilonával játszani. A Téli rege pedig összehozott Vidnyánszky Attilával, akit nem érdekelt semmilyen erőszakolt forma vagy belemagyarázás, csak a helyzetek igazsága. Ez a mi kicsit felületes, kicsit cinikus, kicsit divatozó színházi közéletünkben ritka egészséges magatartás.

Nemzeti: Le is fogjuk győzni az épület sugallta előítéleteket. Hiszek benne, hogy le tudjuk venni róla a ráaggatott súlyokat és valós hibáit is. Abban van igazság, hogy kissé távol vagyunk a belvárosról. De a londoni Nemzetit is kirakták a prérire, aztán a londoniak megszokták, megszerették. Amikor a Vígszínházat emelték, mocsáron állt, az emberek pallókon közlekedtek. Azt írták akkoriban, oda ember nem fog kimenni. Ma már a központban áll, pedig senki nem mozdította el eredeti helyéről. Ez a Nemzeti is be fog kerülni oda.

Sztárkultusz: Padlás után ott állt húsz-harminc gyerek, de ez elmúlik. Ami bánt, hogy ezzel a nem létező sztárkultusszal egy ország szellemi színvonalát határozzák meg. Ránk kényszerítenek egyfajta ízlést, mást pedig nem is igen kínálnak. Hiszek abban, hogy ez elmúlik. És amíg mások valóságshowt néznek, addig a színház tele van.

Világszínvonal: Azt gondolom, hogy a magyar színházi élet egészen kitűnő helyzetben van. Világszínvonalú, –nem elsősorban a minőségét tekintve, inkább azért, mert rendkívül széles skálán mozog, sokszínű. Ha a világban bárhol, bárki felüt egy helyi programfüzetet, akkor – Londont kivéve – nem találkozik a produkciók ennyire színes skálájával. Nagyon meg kellene ezt becsülni. Hogy mennyire minőségiek az előadások, az a szakma belügye. Dolgozni kell azon, hogy egy jó színházi morál legyen.

Politika: Döbbentem figyelem, hogy emberek – akiket nagyra tartottam – hogyan vetkőznek ki méltóságukból mindkét oldalon. (…)Tizennyolc évet úgy éltem le Révkomáromban – mai nevén Komarnóban –, hogy nem kerültem összetűzésbe a többségi szlováksággal. De abban a pillanatban, amint valakinek érdeke, hogy valamilyen politikai célból összekovácsoljon egy csoportot, akkor jól kijátszható a nemzetiségi kártya. Ha a politika által mesterségesen felkorbácsolt hullámok elcsitulnak, mindig kiderül, ugyanúgy együtt tudnak élni az emberek, mint korábban. A kisközösségeken belül nincs demarkációs vonal. Az emberek évszázadok alatt megtanultak együtt élni. A téves információkkal persze pánikot lehet kelteni, amit a politika ügyesen ki is használ.

Kötődés: Én inkább emberekhez kötődöm. A színházban is, az életben is. Meg-megszokták kérdeni tőlem: nincs honvágyad? Nincs. Mert nem veszítettem el semmit. Azokat, akiket szeretek, úgyis megtalálom. Kéthavonta hazamegyek Komáromba. A szüleim pedig minden premieremre eljönnek.

Párkapcsolat: Egy párkapcsolatban az ellenpólusok inkább erősbítik egymást, nem csiszolódnak össze.

Múlt: A múlt nem is érdekel. Amennyi beépült a lelkembe, az az enyém, azt egy életen keresztül hordozom, boldogan vállalom, szeretem. Különben nem vagyok hajlandó fölös súlyokat, ballasztokat cipelni. Már nem ad hozzám semmit, nem is vesz el. Az a fontos, ami ma van. S ami holnap lesz, hátha jó lesz. Hátha kicsit szebb lesz, gömbölyűbb, fájdalommentesebb.

Forrás: Nők Lapja, Népszabadság, bookline.hu, Heti Válasz, OSZMI, Színház.hu