'Mintha két Magyarországon laknánk' - Interjú Szikora Jánossal

Cikkünkben egy monológot és egy párbeszédet olvashatnak Szikora Jánossal, az Új Színház volt főrendezőjével, aki a napokban ünnepelte a Nemzeti Színház nyitóelőadásának stábjával a bemutató tíz éves jubileumát. Az ember tragédiájának tapasztalatairól és az azóta eltelt idő színházi fejleményeiről beszélgettünk.

Monológ

Tiz évvel ezelőtt a politikailag megosztott sajtó lelkesedése és undora közt evickélve,

a trendi kritikusok megvetéstől és gyűlölettől fűtött légkörében egy lelkes és tehetséges alkotó csapattal létrehoztuk a Tragédiát, az új Nemzeti Színház nyitó előadását. Az előadást később levették műsorról, a vitákat elfelejtették, a színész, aki korábban még úgy nyilatkozott : „nem értettem volna, hogy mit keresek ott”, mára már megértette, hiszen vezető színésze lett a társulatnak és ma már azzal sem sikk poénkodni, hogy „én azt se tudom hol van a Nemzeti, de erre a kis időre nem is fogom megtanulni”.

Tíz év alatt gyakran tettem föl magamnak a kérdést : megérte? Megérte így, ilyen körülmények között megcsinálni? Tudom, kevesen hitték – és hiszik a mai napig - el nekem, hogy amikor a fölkérést elvállaltam, meg voltam győződve arról, hogy a régi Nemzeti fölrobbantásától az új Nemzeti megnyitásáig tartó időszakot a politikusok írták mostantól azonban olyan történet kezdődik, amit majd a művészek írnak. A cezúra én vagyok. Morálisan ezzel igazoltam azt, ami a Koltai vezényelte kritikusi kórus szerint morálisan igazolhatatlan : részt vállalni egy olyan épület megnyitásában, amit „a politikai klientúra hozott létre és tartja fönn épp a politika számára. „Ha most ezekre a félelmekre és az elmúlt tíz évre gondolok, jóleső elégedttség fog el. Ki meri ma azt állítani, hogy az új Nemzeti a politikai klientúra szinháza lett? Ki meri ma azt állítani, hogy az új Nemzeti a politika kézivezérlésű kultúr-kirakata? Az számomra a legnagyobb elégtétel, hogy ez ma nem így van. Van azonban ennek a vállalásnak egy keserű kudarca is. Nem megrendelésre, nem kiagyalt PR fogásként döntöttem úgy, hogy a szereposztás valamiképpen tükrözze a magyar színészet stiláris gazdagságát is. Az a tény, hogy ezek a színészek Budapestről és Beregszászról, Kecskemétről és Komáromból, Temesvárról és Marosvásárhelyről jöttek, olyan gesztus volt ami azt üzente, hogy mi együtt, ebben a sokszínűségben és sokfajtaságban vagyunk szépek és gazdagok. Ebben a gesztusban az az alsósztregovai olvasópróbán elhangzott óhajom testesült meg: „bárha soha ne lehetne minket, sokfélének született művészeket ideológiákkal egyformára gyúrni vagy elválasztani egymástól„. Nos, ha erre a naiv óhajomra gondolok, túlzás nélkül bevallhatom teljes kudarcát. Ki meri ma azt állítani, hogy a mai magyar színház nem megosztott? Ki meri ma azt állítani, hogy nem birka módra csoportosulunk két színházi szervezetbe, mintha nem egy hanem két (vagy ki tudja hány?) Magyaroszágon laknánk? Nem lehetünk többé naivak és nem érdemes egymás szemébe hazudnunk. Hallgathatunk vagy tüntethetünk: kultúránk jövője nem alakulhat egymás kirekesztésén, hanem csakis az egymás iránti végtelen tolerancia és a másság elfogadásának elvén. De másságot, toleranciát

hirdetni és ugyanakkor kirekesztőnek lenni – ahogy ez a korábbi kultúrpolitikában történt, farizeusság. Amikor a Tragédiát elvállaltam sok mindent naivan gondoltam és sok mindenben

nem lett igazam. Mégis kénytelen vagyok ugyanazzal a naivsággal azt képzelni, hogy egyszer majd a politikai kultúrának is eljön az az időszaka amikor a hatalom megtartásának nem a másik kinyírása lesz az eszköze. Amikor az emberek egyszerűen rájönnek arra, hogy a hatalmat hosszú távon az képes megtartani, aki a másikkal való legkultúráltabb párbeszéd készségét el tudta sajátítani.

Párbeszéd

Még a katolikus rádión honlapján is találni rólad információt...

Szikora János: Általában megtalálnak, ha vallással kapcsolatos darabot rendezek, például akkor is megkerestek, amikor az Assisi Szent Ferencet csináltam.

Egyszer II. János Pál darabját is rendezted Pécsett...

Szikora János: A mi urunk festője volt a címe, még önképzőköri diákként írta. A premier után került sor az első pápalátogatásra Magyarországon, és úgy tudtuk II. János Pál az előadást is megnézi. Ez végül nem jött össze, mert a hivatalos programmal ellentétben nem aludt Pécsett, hanem leszállt Pogányon, tartott egy misét és elment. Viszont a város küldöttsége mindenféle ajándékokat adott át neki, ezek között szerepelt egy fehér kecskebőrbe kötött album, ami a produkció fotóit tartalmazza. Úgyhogy ez ma a Vatikán könyvtárában fellelhető! Közismert tény, hogy II. János Pál, akkori nevén Karol Wojtyla nemcsak szindarabokat irt, hanem színészkedett is és engem rendkivül foglalkoztatott, hogyan tekint vissza fiatalkori önmagára és mi volt az a nagy lelki fordulat, ami őt végleg az egyházhoz kötötte.

A te életedben mikor történt lelki fordulat?

Szikora János: Amikor visszatértem a kómából 6 évvel ezelőtt. Ezt kegyelmi gesztusként éltem meg, hiszen kevés esélye volt annak, hogy életben maradok és az orvosoktól tulajdonképpen teljesen függetlenül kezdett javulni az állapotom. A betegség alatt teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam és rájöttem, hogy mennyire nem természetes a létezés. Megrendített ez a felismerés. Akkoriban Szolnokon dolgoztam, a Bánk bán előtt, közvetlenül A rózsa neve után jártam. A darab végén leég a könyvtár, ami körül a történet forog. Ezt igen nehéz színpadon bemutatni. Úgy oldottuk meg, hogy Szolnok határában felépítettük a könyvtár kupoláját teljes életnagyságban majd komoly biztonsági intézkedések mellett felgyújtottuk. Hatalmas tűz keletkezett: akkora hő termelődöttt, hogy a stábnak a végén el kellett menekülnie. Ráadásul a vizes rét, ahol az akció zajlott tele volt szúnyoggal, mindannyian szenvedtünk emiatt, másodpercenként csapkodtunk. Utólag belémfészkelte magát a gondolat, hogy ott, azon az istenverte éjszakán, valamelyik szúnyogtól kaptam a fertőzést.

Mely előadásaidhoz kötődik még hasonlóan meghatározó fordulat?

Szikora János: Talán A kétfejű fenevadhoz, és A varázshegyhez. (Előbbit 2011-ben Pécsett, utóbbit az Új Színházban rendezte Szikora János, a szerk). Mindkét darabot átértelmezte a politikai és a kulturális közeg, amelyben élünk, és ami többek között egy új Új Színház kialakulásához és az én távozásomhoz vezetett. A magyar kulturális életben – ahogy azt A varázshegyben mondják – most minden megváltozik, a következményekre fel kell készülni.

Legutóbb azt nyilatkoztad nekem, e két alkotásban „nem fogod be pörös szádat”...

Szikora János: Amikor A kétfejű fenevadat október végén elkezdtem rendezni Pécsett, sejthető volt, hogy változás fog történni az Új Színházban, hogy az átjátszására jó ürügy, hogy a magyar drámák terepévé kívánják tenni. Weöres Sándor, ez a politikától, pártoktól kikezdhetetlen szellemóriás A kétfejűben lehetőséget ad arra, hogy az alkotó hitet tegyen arról, hogy a magyar kultúra és drámairodalom nem privatizálható, és életben marad akkor is, ha a környezetében mindent tűzzel-vassal kiírtanak.

Tehát nem tartod valós igénynek, hogy kell egy színház, jelen esetben az Új Színház, amelyet kifejezetten a magyar drámának szentelnek.

Szikora János: Miért ne lehetne Budapesten egy színház csak a magyar drámák színháza? De könyörgöm, akkor egyfelől úgy kell kiírni a pályázatot, hogy mi kifejezetten egy ilyen színházat akarunk. Másfelől kapjunk már a fejünkhöz: tényleg a Dörnerék színháza fogja a legjobbat tenni a magyar dráma ügyének? Vegyük már észre, itt Dörnernek volt szüksége a magyar drámára hogy színházat kapjon, nem a magyar drámának őrá. És pont. Nem akarok erről többet büfögni.

Szerinted A kétfejűben mit sikerült elérned ?

Szikora János: Figyeltem néhány előadást a bemutató után: nem csak szórakoztatta az embereket, hanem – és erre a mély csendek utaltak -, sikerült kiváltani az együttgondolkodás figyelmét. Szerencsére ebben az embernek szüntelen segítségére siet az író játékos szelleme. Weöres soraiban mindig ott kucorog egy vásott kölyök. Úgy képzelem, hogy ezt az erősen az áthallásokra építő darabját is úgy írta, hogy időnként jókat kuncogott magában. Persze ma már nem az oroszokra gondolunk, amikor törököket mondunk, viszont aktuális a darab által felvetett kérdés: mit jelent egy olyan országban magyarnak lenni, amelyet folyamatosan megtizedeltek, ahol szerbek, tótok, bosnyákok, svábok, törökök házasodtak egymással, ahol ez a hihetetlen népi, faji keveredés évszázadokon át zajlott.

Szerinted ennek mi a jelentősége?

Szikora János: Azt gondolom, magyar identitásról nem lehet anélkül beszélni, hogy tisztában lennénk ezekkel a történelmi tényekkel, hogy megpróbálnánk értelmezni nemzeti karakterünket, amelynek minden bizonnyal része van abban, hogy ma milyen acsarkodásnak lehetünk tanúi az élet számos területén. Weöres a rá jellemző bölcsességgel boncolgatja a múltat. Véleményét egy ideális államról a cigány bakó szájába adja: „Mindenki egyformán ember, mindenki dolgozzsék á mágá mestersége serint, astán ast tes, ámit ákár, á tisztességes békességen bévül. Íme a recept egy boldog társadalmi léthez. Választási kampányt vajon lehetne rá építeni?

A Varázshegy feldolgozása után azt az egyszerű következtetést vontad le: „jónak kell lenni”. Ez összegezheti azt a tapasztalatot, amit az Új Színháztól való búcsú jelentett?

Szikora János: Igen. Minél gátlástalanabb körülöttem a hazugság, bennem annál jobban növekszik a késztetés, hogy a remény felé navigáljak. A kétfejű végén a főhős kisgyermeke váratlanul, telt hangon elkezd nevetni, mintha a történelem összes nyomorúságán kacagna ilyen jó ízűen. És ez maga köré gyűjti az elcsigázott embereket, akik megejtve hallgatják. Milyen jó lenne, ha az életben, amikor a legnagyobb összeomlások közepén állunk, egyszercsak felhangzana egy ilyen életet igenlő kacagás.

Mik azok a hazugságok, amikre utaltál?

Szikora János: A hazugságok közé sorolom többek közt azt, amikor valaki a képességéhez képest méltatlanul kerül hatalmi helyzetbe, és kiszorít alkotó embereket. A pályám során magam is többször voltam tanúja ilyen helyzetnek, még a kommunista érában Győrben, aztán Szegeden, Szolnokon. Nem csak a saját példám gyötör, hiszen mostanában a magyar színházak jelentős hányada került szerény képességű emberek kezébe miközben egy csomó tehetség kallódik a magyar színházi életben. Ez ciki! Nem kéne hallgatni róla! Hol vannak a tökös fiatalok? Hadd emlékeztessek mindenkit Bubik Pista barátunk pofonjára, amit egyszer nagy nyilvánosság előtt lekevert egy éppen aktuális kultúrpolitikusnak. Azt hiszem itt volna az ideje annak, hogy egy-két hólyagnak hatalmas pofont lekeverjen valaki, duma nélkül. Több vér kéne legyen a pucánkban.

Amikor legutóbb interjút adtál nekem az Új Színház-ügy kapcsán, te is elég megfontolt voltál…

Szikora János: Naná, mert félek, hogy visszakapom… Nézd, én már annyit ugattam mások helyett. Pedig most igazán volna miért ugatni. Ehelyett fehér glaszékesztyűben járunk, mintha egy nemzetközi négyhatalmi egyezmény keretében tárgyalnánk meg a dolgokat, miközben...

Boxkesztyűben kéne?

Szikora János: (Nevet.) Csak azt mondom, hogy lehetne egyszerűbben és radikálisabban fogalmazni egymás közt a szakmában, ugyanakkor nem tudom elképzelni, hogy magam pofozó emberré váljak.

A legtöbben így vélekednek saját magukról és óvatosságra törekszenek, részben félelemből.

Szikora János: Igen, mert a nagy megosztottságban mindenki robbanásra kész, viszont ezt leplezni szeretné. Az ellentétek annyira élesek, hogy egyre nehezebben verbalizálhatók. A hosszútávú túlélésre megy a játék és a területszerzésre, mint az oroszlánoknál. De az oroszlán sem beszélgetni akar, hanem meg akar enni.

A két színházi társaság úgy tűnik közeledni akar egymáshoz. Ezt jelezheti például, hogy a POSZT Kft-ben a Színházi Társaságéval megegyező tulajdonrészt szerzett a korábbi tulajdonosok egyetértésével a Teátrumi Társaság, hogy megszervezik a második szakmai konferenciát.

Szikora János: Gratulálok! Micsoda eredmények! Hol is élünk? Mekkora országban? Miért nem szólal már meg valaki, hogy ez a két társaságosdi egy agyrém! Félünk kimondani? Meddig nézzük még hülyének egymást?

Te nem félsz?

Szikora János: Nincs pozícióm, nincs állásom, nincs színházam. Mit féltsek? Munkám valószínűleg mindig lesz. Önmagamat félthetném a legjobban, de azt gondolom ezt a „belső várkastélyt” még nem sikerült elfoglalni.

Úgy tűnik, hogy eléggé felháborított az, ami az Új Színház körül történt. Korábban azt mesélted, hogy a társulaton belül meghasonlást tapasztaltál. Hogy búcsúztatok el?

Szikora János: A társulat meghasonlottsága nem fajult a nyílt ellenségeskedésig, veszekedésig, tehát nem durvult el. A búcsú tulajdonképpen csendesen zajlott, valamiképpen mindenki eltemette a múltat. Elég szomorú volt az is, ahogy hirtelen divatba jött az Új Színház. Milyen érdekes! Eddig ha a fejünk tetejére álltunk, akkor sem tudtunk elég jók, tehetségesek, érdekesek lenni. Mindegy.

Te mennyiben érzed magad vagy Márta Istvánt felelősnek a kialakult helyzetért? Mennyiben tudod kritikával illetni az Új Színházban végzett munkádat?

Szikora János: Pistát régóta ismerem, nagyra értékelem, azt hiszem sok hibát vétett a színházban, de ha megnyerte volna a pályázatot, sok változtatást tett volna, mert ezt ő is tudta. Az a felvetés ostobaság, miszerint ha én a győri igazgatói pályázatnál Eperjes mellett szavaztam volna, nincs Új Színház-ügy, mert ez egy rég lejátszott zsuga volt. Azt elismerem, hogy lehettem volna jobb gazdája a társulatnak. Ennél többet azért nem tudok mondani, mert még nem történt meg bennem a számadás arról, hogy mennyi pozitívum és negatívum jellemzi ezt a két és fél évet, amit eltöltöttem az Új Színházban. Nem futamodom meg a szembenézéstől, de most nagyon erősen a jövőre kell koncentrálnom és nem azon töprengeni mi és hogy esett.

Egyszer úgy fogalmaztál, „ha az ember elkezd sablonokból élni, és nincs merészsége az új gondolatokhoz, akkor eljön az ősz”. Mennyire tartod magad merésznek?

Szikora János: Bizonyos szempontból hálát kell adnom a sorsnak, mert nem engedi meg, hogy elkényelmesedjek, hiszen állandóan kihúzza alólam a széket úgy, hogy leessek a földre. A folyamatos padlózások mindig frissen és éberen tartják az embert, amíg képes felállni. Ismét minden szellemi erőmet mozgósítanom kell ahhoz, hogy dolgozni tudjak.

Nem szeretnél megnyugodni valahol?

Szikora János: De.

Csapatban?

Szikora János: Talán. Azt nagyon sajnálom, hogy pont abban a pillanatban robbant fel az Új Színház, amikor összejött egy alkotói csapat – Bagó Berci, Hargitai Iván és jómagam és a hosszútávú jövőt együtt gondoltuk ki. Azzal a jövővel bármikor azonosulnék. A pályám egy magányos farkas ámokfutását rajzolja ki, akinek időről-időre sikerül kisebb csordát maga köré gyűjteni, aztán elűzik el, és megy tovább. Őszintén szólva Szegeden éreztem magam a legjobban, négy évig áldott állapotot élt az ottani csapat: Telihay Péter, Zsótér Sándor, Kovalik Balázs, Juronics Tamás. Ez nem azt jelentette, hogy puszipajtásokként imádtuk a másikat a büfében, természetesen utáltuk egymást, meg veszekedtünk a próbaterem, a színpad, az aktuális költségvetés miatt, de ettől függetlenül óriási respektussal figyeltük egymást egy olyan szellemi közegben, ahol az „ellenfelek” munkája inspiráló volt. A bandát felrobbantották mondván, adjunk esélyt a fiataloknak, nevesül Koroknai Károlynak. Borzasztóan sablonos leszek: úgy jó együtt lenni, hogy közben mindenki lehet másmilyen. Erre vágynék, az ellenkezőjébe nem kívánok mégegyszer beleugrani.

Mire utalsz?

Szikora János: Például Győrre, ahol Markó Iván ki akarta nyírni a prózai tagozatot. Volt az európai hírű balettegyüttes, minket pedig úgy hívtak a „Szikora bandája”. Szerinted ki nyert?

Valamikor azt is mondtad, hogy arra műsortervre, koncepcióra, ami benned megfogalmazódik, nincs színház.

Szikora János: Nézd. Ez kétségtelen. Arra, ami engem érdekel nem feltétlenül mozdulnak hatalmas tömegek, de boldog és büszke vagyok, hogy megcsinálhattam például egy Proust-regény feldolgozást Szolnokon, mert én voltam az igazgató. Harminc előadás után félházakkal ment, le kellett venni. Valószínűleg a Varázshegy sem futott volna nagy szériát, de muszáj a lécet magasra tenni magamnak és megszólítani azokat az embereket, akiknek a szellemi igénye hasonló irányokban mozog.

Nem gyötört az, hogy a Proust csak 30 előadást ért meg?

Szikora János: Ez egy ilyen ország, ahol a Proust csak harmincat tud menni. Egyszerűen tudomásul veszem. Hadd tegyem hozzá, a Proust-darabot egy angol rendezőnő Londonban a National Theatre stúdiószínpadán mutatta be, és amikor eljött Magyarországra végtelenül jól esett, hogy azt mondta, az enyém jobb. Hozzátette, hogy Londonban, egy nagyszínházban náluk sem lehetett volna sikerrel bemutatni. Hamburgban nagy színházban játszák két éve a négy és fél órás Varázshegyet, ami egy mérhetetlenül elvont, rengeteg szimbólummal dolgozó, megkockáztatom: misztikus mű. Ehhez mi nem vagyunk elég németek.

Sikerült megragadni ezt a misztikumot? A Varázshegy kapcsán nem születtek igazán méltató kritikák.

Szikora János: A Varázshegyet és a Proustot is sikerült azon a színházi nyelven megszólaltatnom, amit én tudok a legjobban. Ezt a kritikusok általában nem szokták észrevenni, mert más mátrixot mostak az agyukba…. Van nyelv, amin nem tudok beszélni és van nyelv amin beszélek, de gyengén. Például mindig is irigyeltem Mohácsi hiperrealizmusát, vagy Zsótér egy-egy sikerültebb munkájának metafizikáját. Hidd el nem vagyok túlságosan elszállva magamtól, ismerem a képességeim határát, tudom mikor csinálok jót és mikor nem. A Varázshegyben jót csináltam, egyébként meg azt írnak, amit akarnak.

Mire vágysz?

Szikora János: Szeretnék elutazni egy tengerpartra, két hétig kikapcsolni a telefont, és magamat, kimosni azt a sok mocskot, ami rámzúdult az utóbbi hónapokban. De hát nincs tengerpart,viszont van telefonálgatás , bejelentkezés és kuncsorgás, vagyis építgetem a jövőmet. Szerencsére tele vagyok tervekkel és energiával, sikerült megszabadulnom minden pitiáner rosszindulattól. Tudod olyan vagyok mint a macska: mindig a talpára esik. Ha nem így volna már nem élnék.

Tóth Berta/ Színház.hu