A hang közepe - Berger Gyuláék premierre készülnek

Március 21-én kerül bemutatásra a Bakelitben Berger Gyula társulatának felújított darabja, A hang közepe. A Zéró Balett előadását másnap, 22-én is megtekinthetik 20 órai kezdéssel.

„Fürödj a hang közepében úgy, mint egy zúgó vízesés örök hangjában” (Siva)

A darabról:

A darab belső tájaink világába kalauzol. A táncosok hosszú, piros rudakkal táncolnak, amelyek összekapcsolják, ill. elválasztják őket egymástól, és a teret is változatosan alakítják. Metszéspontok bonyolult hálózata jön létre, mindenki saját történetének főszereplője, egyszersmind társa jelenetének mellékszereplője. A jelenetek úgy követik egymást, ahogy egy naplóban a személyes bejegyzések, intim vallomások. A kitárulkozó megmutatkozások központi témája a szabadság, pontosabban az a szükségletünk, hogy folyamatosan definiáljuk saját határainkat és meghatározzuk mozgásterünket. A rudak azokat a mindenkori kereteket jelképezik, amelyekben értelmezni tudjuk életünket. A történet mindig ugyanaz. Néha falakat építünk, néha pedig lebontjuk őket. Olykor, villanásnyi időre, rátalálunk egymásban az egy közös középpont varázslatára.

„A hang közepe” című előadásotokkal március 21.-én mutatkoztok be először a Bakelit M. A. C. színpadán, majd másnap este ugyanebben az időpontban ismét láthatunk titeket. Kortárs tánc produkciótok a test nyelvén keresztül a legbelsőnkig visz el, számotokra mit jelent ez, hogyan készültök egy-egy ehhez hasonlóan mély önismeretet és komoly fizikai felkészülést igénylő darabra?

Ami a fizikai részét illeti, rendszeresen tréningezünk, és sokat gyakorlunk – nincs más, jobb módszer a formába lendüléshez. Ami az önismeretet illeti, nagyon sokat tanulunk egymástól, hiszen mindenki más egyéniség, mindenkinek másban van az erőssége. Míg az egyik feladat – például a hangadás – az egyikünk számára természetes megnyilvánulási mód a színpadon is, addig a másikunk számára ez komoly kihívást jelent. Az ilyen és hasonló kihívásokkal való találkozások során, szembesülve saját magunk és a többiek reakcióival, mindig egy kicsit többet tudunk meg önmagunkról.

Így írtok magatokról: „A társulat nevében a ZÉRÓ kifejezés a misztikus középpontból való kiindulás szándékát jelzi… ilyenformán számunkra az alkotási folyamat jelképe is, hiszen ebben a folyamatban megpróbálunk felfedni valami addig rejtetten maradót, megkísérelünk hidat építeni a spirituális és a materiális létezés között.” Mennyire tartjátok spirituális térnek a színpadot? Milyen kapcsolatot építetek ki így a közönségetekkel?

Úgy gondolok a színpadra, mint egy olyan térre, amely a feltölthető energiával, és ezáltal maga is sugárzóvá válik. Az előadókból rezgések, hullámok indulnak, amelyek jó esetben annyira kiterjednek, hogy a közönség is bekerül a mezőbe, illetve valahogyan visszatükrözi ezt az energiát – így létre jöhet a körforgás, az összekapcsolódás. Úgy vélem, hogy ez a folyamat akkor a legeredményesebb, amikor az előadóknak sikerül tökéletesen eggyé válni az adott tevékenységgel, és kiiktatni saját személyes, kicsi „énjüket”.

Az előadásotokban piros rudakkal táncolnak a művészek, hogyan született meg ez az ötlet?

A mostani bemutatónk egy felújítás. A rudak még az eredeti verzióból maradtak ránk. Annak idején ösztönös döntés volt részemről használatba vételük. Úgy emlékszem, hogy volt néhány hosszabb rúd a próbateremben, és valamilyen homályos megérzéstől vezérelve megkértem a táncosokat, hogy kezdjenek velük valamit. Aztán, ahogy játszottak, improvizáltak a rudakkal, kiderült, hogy nagyon sok lehetőséget rejtenek magukban, felnagyítják a mozdulatokat, láthatóvá teszik az egyensúly legkisebb változásait, és rengeteg asszociációs képet ébresztenek.

Kortárs tánc társulatként mennyire követitek a kortárs illetve a klasszikus balett mozgás hagyományait, és mennyiben számítotok újítónak?

Én mindig törekszem az egyediségre, de ez nem azt jelenti, hogy öncélúan próbálok „más” lenni, mint mások. Ma már nem akarok mindenáron olyan nagyon különbözni másoktól, de beolvadni sem szeretnék a tömegbe. Nyilván senki, tehát mi sem tudunk teljesen elszakadni a hagyományoktól. Mindennek van előzménye, kár lenne tagadni, hogy a környezet hat ránk, és ebben semmi rossz nincs – ezért ma már nem félek attól, hogy olykor ilyen, vagy olyan, már ismert nyelven szólaljak meg. Ami számit, az az alkotás egészének hitelessége. Ügyelek rá, hogy amit a színpadon a nézők elé tárunk, az ne valaminek a lemásolása, utánzása legyen, továbbra sem akarok kliséket gyártani. Az a tapasztalatom, hogy ha sikerül igazán elmélyülni a választott témában, akkor mindig valami eredeti és friss dolog születik.

Előadásátok címét (A hang közepe) egy Siva idézetből merítettétek, s táncosként minden bizonnyal sokat jelent számotokra a zene, melyben feloldódva mozogtok. Magánemberként is ezt a zenei stílust kedvelitek?

Magánemberként és koreográfusként is nagyon sokféle zenét szeretek, nem mondhatnám, hogy emez vagy amaz a stílus a kedvencem. Mindazonáltal nem jellemző, hogy a darabjaim zenéit hallgatnám otthon a CD lejátszón éjjel-nappal. Amikor egy zenére elkezdünk dolgozni, akkor olyan, szinte fizikális kapcsolatba kerülünk vele, amilyenbe az átlagos zenehallgatás során nemigen. Ha ily módon, azaz aktívan hallgatunk egy zenét, akkor sokkal többet mutat nekünk magából, feltárulnak rejtettebb minőségei is. Így volt ez ennek a darabnak a zenéjével is, amelyet Sőrés Zsoltnak köszönhetünk. A felszínen ez egy olykor már-már brutális hangzású zene, de a munkafolyamat során felfedeztük a líraiságát is.

Három női alak, három kivételes táncos (Nemcsók Nóra, Sarlós Flóra Eszter, Szabó Ágnes Réka) mozog együtt produkciótokban, munkátokat profi díszlet-, és zeneszerző, illetve koreográfus segítette. Hogyan alakult a közös munka, miből indult ki a darab ötlete?

Ahogy említettem már, a darab képét talán legerőteljesebben meghatározó piros rudak használata egy intuitív döntés eredménye volt. Ez gyakran történik velem az alkotás során. Rendszerint nem kézenfekvő, nem a már a tudatosságom felszínére emelkedett témákhoz nyúlok. Jobban szeretek magam is sötétben tapogatózva kezdeni, és aztán rácsodálkozni arra, amit közösen találunk. Közösen, mert ebben a folyamatban meghatározó szerepet játszanak az alkotótársak (a zeneszerző, a kosztümtervező, stb.) valamint a táncosok is, akiket szintén egyenrangú alkotótársakként kezelek. Bár a döntő szót végül nekem kell kimondani, igyekszem mindenkinek elég nagy szabadságot adni az alkotási folyamatban.