"A mozdulatlanság is nagyon beszédes" - Interjú Duda Évával

A MU Színházban egy év elteltével ismét látható a Duda Éva Társulat Lábán Rudolf-díjas előadása, a Lunatika. Ennek apropóján készült az alábbi – kissé rendhagyó – interjú, melynek szerzője Koltai Viktória.

MU: Az utcán közlekedve szoktad figyelni az emberek mozgását? Mire vagy kihegyezve? Mi az, amiből esetleg még ötletek is születhetnek egy későbbi előadásodhoz?

Duda Éva: Rengeteg dolgot lehet meríteni csupán megfigyelésből. Vannak állapotok, amikor kíváncsian és ráérősen szívom be az érkező pillanatokat, de vannak teljesen “kizárós” időszakaim is, főleg akkor, amikor már nagyon benne vagyunk egy sűrű munkafolyamatban. Alapvetően nyitott szemmel járok, sőt vizsgálom a világot. Az ember a jó pillanatokat lefotózza magában és elraktározza, ezek valóban inspirálóak lehetnek. Elsősorban a gesztusok, érintések vagy különös reakciók fognak meg, de olykor a mozdulatlanság is nagyon beszédes. Azért egy teljes előadás létrejötte jóval komplikáltabb, és nem csak megfigyeléseken alapul, de fontos a kémlelés.

Duda Éva, fotó: Dömölky Dániel

MU: Milyen formában jegyzed le egy készülő darab koreográfiáját? Hogyan képzeljük ezt el? Írsz, rajzolsz...?

Duda Éva: Hosszas előzmények után egyszer csak előtör sok-sok ötlet, gondolat, és mindez rajzok, kriksz-krakszok és látványtervek formájában ölt testet egy füzetben. A koreográfia viszont már a teremben készül.


MU: Egy előadás megszületésének melyik fázisát élvezed a legjobban?

Duda Éva: Talán a bemutató előtti két hetet, mert ekkor rengeteget tud változni a dolog pár nap alatt. Ebben az utolsó fázisban elkezd megérni a darab, önálló életre kel, megmutatja végső formáját. Nagyon izgalmas! Felgyorsulnak az események és mindenki felpörög. Jó esetben egy furcsa mágikus erő lengi körbe a készülő művet, szinte eksztatikus állapotba lehet kerülni. Eleve az, hogy a próbatermi hangulatból átkerülünk a valódi színházi térbe, ad egy erős löketet. Ráadásul itt már bejön a képbe a világítás, a díszlet és a jelmez, ami az egész látványvilágot kibontja.


MU: Van-e kedvenc kelléked a táncban?

Duda Éva: Mindig olyan tárgyakkal dolgozunk, amik az adott műhöz szervesen kapcsolódnak. Az egyik előadásban trapézok vannak. A táncosok fekszenek rajta, mintha a levegőben lebegnének. A másikban rudakat használunk több funkcióban: hol támadóeszköz, hol pedig a kapcsolatteremtés eszköze, de a legutolsó jelenetben például “reptetünk” vele egy táncosnőt.
A kellék lehet teljesen hétköznapi, de nagyon artisztikus is, a lényeg, hogy használható és kifejező legyen, ne csupán egy díszítő elem.


MU: Budapesten hol tudnál még elképzelni olyan táncelőadást, amelynek te lennél a koreográfusa?

Duda Éva: Szerencsés vagyok, mert nagyok sok színházban megfordultam már. Ami kimaradt még és bizonyára kihívást jelentene, az a MÜPA és az Opera. Ugyanakkor kedvelem a nem egzakt színházi tereket is. Játszottunk már a korábbi Gödör teraszán is, nem éppen színházi közönségnek, és nagyon jól sült el.
 MU: Mikor perdültél utoljára táncra “civilben”, és milyen zene szólt aláfestésként?

Duda Éva: Ritkán engedem el magam annyira, hogy táncolni kezdjek publikus helyeken. Zavarba jövök, többek közt mert mégis csak ezt csináljuk nap mint nap. Legutóbb a Szilvási Gipsy egyik koncertjén roptuk felszabadultan.


MU: Legnagyobb álmod?

Duda Éva: Nincs legnagyobb, csak sok nagy és sok kicsi. Jelenleg egy önálló próbaterem és iroda megteremtése foglalkoztat leginkább. Civilben pedig egyszerűen szeretnék több időt tölteni a barátaimmal.

MU: Mi az a helyszín, ahol nagyon szeretnéd, hogy egyszer eltáncolják valamelyik darabodat?

Duda Éva: Például a Saddlers Wells Theaterben, Londonban.

Forrás: MU Színház