Jubilál a színházi világnap - Ma van az 50.

Ötvenedik alkalommal, 1962 óta ünnepeljük a színházi világnapot abból az alkalomból, hogy 1957. március 27-én volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója. Összeállításunkban felidézzük John Malkovich üzenetét, szó esik a színház elengedhetetlen tartozékáról a tapsról és egy világnapi fotót is megosztunk.

A világnapról és az idei üzenetről

A világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét.

1978-tól a világ valamennyi országában üzenettel köszöntik e napot. Idén a népszerű amerikai színész, John Malkovich fogalmazta meg gondolatait  a  színházakban dolgozó társainak, barátainak.

"Kívánom, hogy munkátok legyen nagyszerű és eredeti. Mély, megindító, elgondolkodtató és egyedi. Segítsen elgondolkodni, mit jelent embernek lenni, és mindezt szívvel-lélekkel, őszintén, nyíltan és méltósággal tegyétek. Azt kívánom, győzzétek le a viszontagságokat, a cenzúrát, a szegénységet és a nihilizmust, melyekkel sokaknak meg kell küzdeni. Tehetséggel és kérlelhetetlenül tanítsatok arra, hogy a maguk összetettségében értsük meg az emberi érzelmeket. Ez a színház igazi feladata. Nemcsak az, hogy pár órára elfelejtesse velünk gondjainkat,  hanem hogy az előadások elgondolkoztassanak és egyben választ is adjanak arra: Kik vagyunk? Merre tartunk? Milyenek a kapcsolataink? Hogyan éljünk?  Ezért van a színház: hogy őszintén, bátran  szembenézhessünk önmagunkkal. Az ünnepi napon köszönetet mondunk a  színháznak, színészeknek és  színházi dolgozóknak" - írta John Malkovich.

Világnapi fotót választottunk:

A Színházi Világnapon, a hídon...

Ódry Árpád és Kosztolány Dezső a tapsról - Világnapi múltidézés

Kosztolányi Dezső: (Ódry Árpáddal, ki gazdag pályáján annyi tapsot kapott már, a színészbejáró előtt a tapsról beszélgettünk.) A bécsi színészek tiltakoznak a taps ellen.

Ódry Árpád: Sokallják?

Kosztolányi Dezső: Vagy talán keveslik. De a Burgtheater művészei kikérik maguknak, hogy őket ezentúl megtapsolják. Hamlet mielőtt megölné mostohaapját nem hajlandó közszemlére tenni arcát a rivalda fényében.

Ódry Árpád: Nyilván az oroszok hatása alatt.

Kosztolányi Dezső: Sztanyiszlavszkijék nem ellenségei a tapsnak. Ők az előadás végén akár fél óráig is készek hajlongani, csak a felvonások között nem. Vagyis nem fogadják el az elismerést részletfizetésben, azt a sok kis tapsot, mely bizonyos megszakítással elcsattogna, összegyűjtik, takarékpénztárba rakják, a végén veszik ki. A közönség a bankárjuk, hitelez nekik.

Ódry Árpád: Amennyiben közben nem devalválódik a taps.

Kosztolányi Dezső: Ez eldől addig, míg a függöny utolszor le nem gördül. Különben Amerikában is hasonló mozgalom indult a taps ellen. Most az ottani színészek nem mingyárt sietnek ki a színfalak közül. Megvárják, míg a taps viharrá erősödik. Ekkor a függöny föllebben, de a szereplőket a dráma legutolsó jelenetében látjuk. Ha a taps tovább dörög a függönyt megint felhúzzák, a szinen ismét a szereplők állanak, megmerevedve, de úgy, hogy a jelenet valamit előre haladt_ az például, ki pisztolyát ráfogta egy gentlemanre, már a ravaszt is fehúzta és céloz, az áldozat pedig, ki imént még csak megtántorult, térdreesik stb. Igazi amerikai újítás.

Ódry Árpád: Mi ennek az értelme?

Kosztolányi Dezső: A színészek szégyellik, hogy színészek. Egyenesen a színházat szégyellik.

Kosztolányi Dezső és Ódry Árpád

Ódry Árpád: Azt hiszem, az egész csak eredetieskedés. Múló divat. Évekkel ezelőtt egyszer magam is szóba hoztam, hogy fölvonások között ne köszönjük meg a tapsot. Egy és más szempont mellette szól. Néha csakugyan kényelmetlen megjelenni. Zavar művészi munkánkban.

Kosztolányi Dezső: De a közönséget nem zavarja. Végre a függöny leereszkedett, a dráma áhítata megszűnt, a nézők felébredtek a költészet hipnózisából. Színlapot csörgetnek, cukorkát szopogatnak. Maga a költő, ki művét felvonásokra tagolta pihenőt adott nekik. Miért lenne kegyeletsértés, hogy pár pillanatra a színész is civil mivoltában mutatkozzék meg?

Ódry Árpád: Én is ezt vallom. A taps mindenekelőtt sokezer éves hagyomány, összeforrott a színházzal. Csip-csup reformokkal nem tüntethetjük el. Először is a közönségnek kell. Ösztönös, őszinte, ősi kielégülés. Lélektani szükség. A tömeg a színházban élni akar, maga is részt venni, drámában játszani. Nietzsche írja, hogy a képnek nem tapsolunk, de a dionysosi művészetnek, a zenének, a drámának igen. Mit csináljanak azok, kiknek ezt megtiltják? Verekedjenek?

Kosztolányi Dezső: Veszedelmes tilalom lenne. Ha az emberek a tapsot a zsebükbe dugnák, s hazavinnék otthon okvetlenül felrobbanna, mint a dinamit. A tömegmámorban van valami démoni. Azonnal ki kell élni.

Ódry Árpád: Másodszor nekünk is kell a taps. Sokszor fárasztó azonnal nyugtázni, de még többször mennyire biztat, bátorít. Nem az ünneplés. Inkább az a tudat, hogy összeolvadunk a tömeggel és amit a színpad kisugároztatott, delejesen visszasugároztatja ránk. Tőlem akár fütyölhetnek is. Mert ez is egyik megnyilatkozási formája a hatásnak. Nyissuk ki a szelepet baloldalon is. Igaz, nálunk van egyfajta taps, lagymatag, udvarias, kelletlen. Fölér a füttyel. Ismerjük. Erre a tapsra nincs szüksége sem nekünk, sem a szerzőknek. Az igazi tapsot azonban, mely úgy szakad föl, mint valami jótékony mennydörgés, elodázni, halálra ítélni céltalan is, lehetetlen is. Nem tudok elképzelni néma színházat, melyben a nézők úgy ülnek, mint illedelmes iskolásfiuk. A színház ezután is csak legyen színház.

Este egy "alternatív" világnapi üzenetet osztunk meg!

Forrás: OSZMI, Színház.hu