A játék ára - Vári Évát megérintette Sarah Bernhardt

A legutóbbi beszélgetés alkalmával Vári Éva azt mondta, hogy ha Az isteni Sarah után nem vállalna több szerepet akkor is teljes lenne a színházi karrierje. A bemutató után arról mesélt az Orlai Produkciónak, hogy látja most...

Vári Éva: A helyzet változatlan. Iszonyatos erőpróba volt ez a szerep. Sok nehéz szerepet játszottam már, de közben ez nagyon mélyen is érintett, hiszen egy színésznő sorsáról szól. Ilyenkor eszébe jut az embernek, hogy a világon semmi nem változik. Mindig mindenki elmondhatja ugyanazokat a problémákat az elfogadással kapcsolatban, a kétségeit azt illetően, hogy mennyire érdekli ő az embereket, a magánéleti válságok is hasonlóak, meg az áldozatok is, amiket hoz az ember ezért a pályáért. El lehet jutni innen odáig, hogy nincs és nem volt értelme. Ezt persze sokszor mondjuk is – de azért mégis mindenki felkel a padlóról, és újrakezdi.

Mi a legnehezebb benne?

Vári Éva: Az irdatlan mennyiségű szöveg. Amit azon túl, hogy megtanul az ember, kell tudnia kezelni is. Nehéz az is, hogy Sarah egy eléggé szélsőséges hangulatú nő volt, még idős korában is. Ezeket a váltásokat egyik pillanatról a másikra megcsinálni – azt, hogy sokszor úgy reagál, mintha ollóval elvágnák, és a következő pillanatban már egy teljesen másik hangulatban van – nagyon nehéz. Nincs benne átmeneti idő, hanem szinte mondatonként váltogat. Vibráló, és a környezete számára iszonyú fárasztó nő lehetett, és ezt meg kell tudnom csinálni.

Mit szeretne ez a nő: játszani vagy élni?

Vári Éva: Mindent. Például amikor 78 évesen írja a memoárját, és visszaemlékezik Oscar Wilde-ra, akkor eszébe jut Salome, egy fiatallány-szerep, és a fejébe veszi, hogy meg akarja csinálni. Úgy érzi, hogy most tudná igazán eljátszani – amikor régebben megkapta ezt a szerepet, akkor még nem tudta teljes gazdagságában megcsinálni. Azóta, úgy érzi, emberileg szenvedett annyit, hogy most képes lenne rá. Mindig ez van: amikor vége van egy próbafolyamatnak, akkor jövünk rá, hogy ezt lehetett volna jobban is – sőt akárhányszor elmondja az ember a szöveget, mindig felfedez benne új színeket, új érzelmeket. Ez a nő 78 évesen akarja eljátszani Salomét – már nincs meg az egyik lába, de még mindig menni akar, mert nem szeretne úgy meghalni, hogy nem volt dolga. Az emberben mindig ott van a feleslegesség érzése. Lehetek rossz, lehetek jó, sikeres is, sikertelen is, de egy nem: felesleges. Sarah úgy érzi, hogy neki még dolga van. Ez az egyetlen, ami életben tart valamennyiünket – minden szakmában. A színpadon pedig hatványozottan.

Miközben Sarah Bernhardt az egyik szerepből a másikba ugrál, akkor őt látjuk, vagy az egyes szerepeket, amiket felvett ebben a szerepjátékban?

Vári Éva: Egy szerepjátékon keresztül látjuk, ahogy visszaidézi önmagát. Ennek is van egy nehézsége, hiszen ha én most úgy játszanék, ahogy játszottak a 19. században – felidézve az akkori kort –, akkor a közönség kinevetne, azt hívén, hogy ez paródia. Ugyanis akkoriban óriási érzelmek voltak kitéve a színpadon, ez volt a stílus – de azóta már eltelt majdnem 200 év. Nyilván nem lehet ugyanúgy játszani, hanem azt lehet megmutatni, hogy milyen volt ő, hogy őszinte, hogy odaadta magát a szerepeknek. És nem csak a színpadon játszott, hanem a magánéletében is – ezért a hangulatváltozások.

Ebből a szempontból a színésznőség nem nagyon változott, inkább csak a formája.

Vári Éva: Valóban, és ez benne az érdekes. Hogy egy emberben, aki bejárta a világot és mindenfelé ünnepelték, úgy érzi, valójában nem fogadták el.

Közben pedig még most is színdarabokat mutatnak be róla.

Vári Éva: Ez benne a csodálatos. Edith Piaf is, akit nagyon régóta játszom már, és aki egy kisember ehhez a nagyformátumú nőhöz képest, mindig úgy érezte, hogy elmegy mellette az élet. Ő is nagyon akart. Úgy látszik, hogy ők ilyen akarnok nők voltak, akik ki akarták fejezni magukat, úgy érezték, hogy nekik van mondandójuk, amit el is kell mondaniuk.

Volt olyan része a szerepnek, vagy a szövegnek, amikről nem gondolta volna, hogy ilyeneket is meg fog találni benne?

Vári Éva: Minden nap új. Az ember elkezd próbálni, aminek az elején igyekszik őszintén mondani a szöveget, majd rájön, hogy borzalmasan monoton, amit művel. Innen kellett eljutni a hangulatváltásokig, abba az állapotba, hogy kint vannak az embernek az idegei. A próbákon viszont a színészek roppant szemérmesek, rögtön mondjuk, hogy hamis, hogy nem jó. De erre van a próba, hogy például megkeressük az ideggócokat, amikor Sarah kibontakozik. Persze az ember szégyell rosszul próbálni, megpróbálja „biztonságiban” elmondani, aztán rájön, hogy ez kevés, semmi. Hogy igaziból miket érzett, és miken ment keresztül Sarah – ezeket megtalálni és merni megmutatni, az a feladat.

Sarah sorsa, azon túl, hogy színésznő és szélsőségek között mozog, mit jelenthet ma egy olyan ember számára, aki ezt nem éli át?

Vári Éva: A nézőtéren ülve az emberek azt hiszik, hogy milyen jó lehet a színésznőknek: kapnak szép ruhát, mindenki tapsol nekik, és így tovább, de azt nem tudják, hogy ez mennyi gyötrelem árán születik meg, hogy mennyi kialvatlan éjszaka után mer az ember kiállni és megmutatni magát... Persze minden szakmának megvan a maga árnyoldala. Ezt igazából senki nem gondolja végig, hogy ezek az emberek mennyit áldoznak fel az életükből. Nem véletlenül mondják, hogy pocsék a színészek vagy a művészek magánélete, mert nem figyelnek oda senkire – most ezt nem kell mindenkire érteni, de Sarah-nál ez feltétlenül így van. A nevelőnő nevelte a gyerekét, ő pedig menni akart, mert szerelmes volt, nem volt érdekes a gyereke. Mindent fanatikusan csinált, az életét is és a pályáját is.

Emellett a gyötrelem mellett megfér a humor?

Vári Éva: Természetesen, azt nem lehetne kibírni, hogy két órán keresztül csak a drámát nézi az ember. Ezt főleg Pitou – akit Gálffi László játszik – hozza. Ő Sarah írnoka, akit teljesen kiborít magából a nő, mond is rá mindenfélét. A szerepjátékokban is nagyon érdekes, hogy egy férfinak egyszerre kell eljátszania Sarah anyját, a zárdafőnöknőt, a szerelmeket és a színpadi partnereket – tehát sokféle lehetőség van arra, hogy egy alapvetően civil, nem színész ember is megnyilvánuljon. Rajta keresztül megmutatkozik, ahogy egy privát ember képzeli el Sarah-t. És ebben csillan fel humor.

A próbák ebből a szempontból jó hangulatban teltek, vagy inkább a keresésben?

Vári Éva: Imádtuk próbálni. Nem tudom, hogy miért. Talán mert sok személyesség van benne, miközben koncentráltan a szakmánkról szól. De az örökös vágy is ott van benne, hogy vajon érdekelni fogja-e az embereket, hogy mi mik voltunk-vagyunk. Sokan azt sem tudják, hogy volt a 19. században egy színésznő, akit Sarah Bernhardtnak hívtak.