"A színház nem egyistenhit" - Interjú Balázsovits Lajossal

Vasárnap bemutatót tart a Játékszín, Herczeg Ferenc Kék róka című művéből, amely meghozta a szerző számára a világsikert is. Balázsovits Lajossal, a színház igazgatójával és a darab rendezőjével arról beszélgettünk, hogy jöhetett létre a premier azután, hogy a minisztérium megvonta a teátrum teljes támogatását.

Milyen körülmények között született meg a Kék róka?

Balázsovits Lajos: Megpróbálok távirati stílusban összegezni. A Kék róka című Herczeg Ferenc darab szerepelt az évadtervben. Eredetileg decemberi bemutatót terveztünk, de a hónap elején megkaptuk a hivatalos levelet a minisztériumból, miszerint január 1.-től felbontják a közhasznú szerződésünket és megvonják a Játékszín támogatását. Akkor bejelentettem, hogy a színháznak van annyi pénztartaléka, hogy bő három hónapig ki tudja fizetni az embereket. A minisztériumban januárban úgy döntöttek, hogy az évad végéig 64 millió forinttal támogatják a színházat. Ez a pénz még nem érkezett meg, de már úton van. Bár a minisztérium adja a segítséget, a tulajdonosi jogokat a törvény értelmében a Vagyonkezelő Zrt. gyakorolja felettünk. Ezért a Vagyonkezelő munkatársaival, vezetőivel konstruktív tárgyalásba kezdtem miután átnézték a színház pénzügyi működéséről szóló dokumentumokat. Azt vizsgáltuk közösen, hogyan tudna a színház tovább működni. Lehet, hogy pár nap múlva bátrabban nyilatkozom a fejleményekről, de annyit elmondhatok, hogy van remény arra, hogy megmeneküljön a Játékszín egy újfajta konstrukcióban, ezért a tulajdonostól engedélyt kértem arra, hogy megtartsuk a Kék róka bemutatóját. Még a napokban is folynak a tárgyalások a jövőről, de remélem, hogy rövid időn belül bejelenthetjük, hogy a színház életben marad.

Balázsovits Lajos, fotó: 168 óra

Mit jelent az újfajta konstrukció?

Balázsovits Lajos: Azért beszélek rébuszokban, mert úgy döntöttünk, csak akkor hozzuk nyilvánosságra, hogy milyen megoldást találtunk, ha már pecsét került a papírokra. Egy biztos, sok változás következik, még a mostaninál is szigorúbban kell elszámolnunk a pénzzel, még nagyobb hangsúly fogunk fektetni a jegybevételekre. Ez nem teremt könnyű helyzetet, de ha sikerül megoldani, akkor egy nagy lépést teszünk. Tisztában vagyok azzal, hogy máshol sem egyszerű az élet most, hogy recesszió van, világszerte pénzügyi válság mutatkozik, de reménykedem, például abban, hogy az optimizmusom töretlen lesz.

Azt jól gondolom, hogy nem a Kamaraszínház, a Játékszín és a Magyar Színház összevonásának terve jelenti a megoldást, vagy az újfajta konstrukciót?

Balázsovits Lajos: Igen. Az összevonás lekerült a napirendről. Az ötlettől már minden hivatalos oldal visszakozott. Ebben az esetben a változás csak a Játékszínt érinti, én is csak ebben a színházban tudtam gondolkodni.

A Kék rókában szerepel Németh Kristóf, a pénzmegvonással sújtott Kamaraszínház színhésze, újonnan alakult Művészeti Tanácsuk egyik tagja. Beszéltek a két színház problémáiról?

Balázsovits Lajos: Nem mondom, hogy nem került szóba a téma, de nem folytattunk hosszas elmélkedést a gondokról Németh Kristóffal. Én nem tudnék érdemben hozzászólni a Kamaraszínház kérdéseihez, hiába kapjuk egy forrásból a támogatásunkat. Ennek nem a gyávaság az oka, hanem az, hogy valójában nem ismerem az ő pénzügyi helyzetüket, a lényeg pedig a részletekben rejlik. Rengeteg a különbözőség a két színház között: nálunk például egy játszóhely van, és nincs állandó társulat. Ráadásul még pletyka szintű információm sincs arról, mi a szándék a Kamaraszínházzal. Mindenesetre nagyon drukkolok az ottani kollegáknak.

Lovas Rozi és Balikó Tamás a Kék rókában

Ön szerint mit jelent most a Játékszín a színházi palettán? A változás, amit említett mennyiben befolyásolja majd a színház programját, művészi koncepcióját?

Balázsovits Lajos: Minden színház megpróbálja magát definiálni azokban az általunk ismert művész-, bulvár- vagy alternatív színház kategóriákban. A Játékszínnek ez nem esett nehezére, hiszen már korán eldőlt, hogy az úgynevezett bulvár irányába tartunk. Egyszerűen a hely, és a pénz meghatározta, hogy mit kell csinálnunk, nincs lehetőségünk a kísérletezésre. Ettől függetlenül azt szeretném, ha színvonalas színházat művelnénk, jó színészekkel. Ha annyira menni fog a színháznak, ha lesz több pénz, ha nagyon beindul a bulvár, akkor reményeim szerint időnként megengedhetjük magunknak, hogy ne a tutira akarjunk menni. A tutira menésről egyébként csak annyit mondanék: valójában nem létezik, mert a bulvárral is lehet nagyot bucskázni és egy kísérleti darabbal is lehet kasszasikert csinálni. Ugyanakkor ha kevés a pénz, akkor az ember járt utat próbál találni. Az hiszem, előbb vagy utóbb Magyarországon is előállhat egy olyan szituáció, hogy nincs bocsánat a folyamatos bukásokért. Mint minden igazgató én is abban reménykedem, hogy ennek nem én esek áldozatul, de erre nincs garancia. Azt is gondolom, hogy ha most a Játékszín abbahagyná a működést, az érdemtelenül történne. Azon pedig mindig lehet vitatkozni, hogy melyik közönségrétegnek dolgozzunk, kell-e  mindenkinek játszanunk. Már 1965-ben, amikor beléptem a főiskolára, örök vita ment arról, hogy mi milyen nézőrétegnek szól. Ugyanazokat a jelszavakat hallgatom 46 éve.

Ezek szerint a problémák, a vitás kérdések is megismétlődnek?

Balázsovits Lajos: Sajnos, vagy szerencsére, de igen. A hatvanas évek végén aránylag paradicsomi állapot köszöntött be a magyar színházakban, rengeteg néző, sok erős előadás született és külföldön is jó hírünk járta. Majd jött egy csomó fordulat, és azóta is mindig van, aki valamilyen újnak vélt jelszóval szeretné megreformálni a színházat. Szerintem a valódi probléma az, ha nem ismerjük fel, hogy a színház nem egyistenhit, hanem a színházban nagyon sok isten van, mint az ókori görögöknél. Én nem mernék arról nyilatkozni, melyik az üdvözítő. Az ember néhány tapasztalatot, praktikát szerez, de nem biztos, hogy amit én tudok az másnál is működik. Valószínűleg azt mindenki megtanulja, hogy pénz nélkül nehéz kísérletezni. Fiatalkoromban természetesen én is lázadó voltam, az avantgard színház foglalkoztatott, de az életem úgy hozta, hogy más jellegű közegben, a Madáchban és a Vígszínházban voltam fiatal színész, majd bekerültem a körútra. Itt hamar kiderült az előbb említett tanulság. Ha nincs annyi tartalék, hogy egy bukás után el lehessen kezdeni egy újabb produkciót, akkor tudomásul kell venni, hogy egy dobásom van.

Hirtling István a Kék rókában

A bulvár mennyiben jelent megalkuvást az Ön számára? Mi a siker és a jó előadás viszonya a Játékszínben?

Balázsovits Lajos: Erre nehéz válaszolni. Nem jár kart karba öltve a siker és a minőség. Egy időben sokat bogarásztam a Széchenyi Könyvtárban, ahol fellelhetők egy színháztörténeti legenda, Várkonyi Zoltán Művész Színházának dokumentumai. Borzasztó érdekes volt tanulmányozni a pénzügyi adatokat, azt, hogy miket játszottak, hányszor, mennyi bevétellel, megtudni, hogy a hentes hozzájárult-e az előadáshoz. A híres Eurydike-előadás Sulyok Máriával, Darvas Ivánnal körülbelül tizenötször vagy hússzor ment, a Csókos asszony pedig százszor. Az Ádám Ottó féle híres Madách Színház, ahol elég hosszan jelen lehettem többek között Füst Milán IV. Henrikjével nyert rangot, de ha utánanézne hányszor játszották, leesne a székről. Szerintem Gábor Miklós Henrikként zsenialitásának javát nyújtotta. A Hamletben is sikert aratott, ami 300 fölött ment, de küzdött a szereppel. Előfordult, hogy vacak előadások baromi nagy számot értek meg. Ezek a furcsaságok is azt mutatják nincs szabály a színházban. Ezért is tudom nehezen előrevetíteni a Játékszín jövőjét. Csak leegyszerűsíteni tudok: a bulvár vonalon vagyunk, de ettől még erős a vágy, hogy minőséget, értelmes dolgot rakjunk le az asztalra.

Mennyire csinál presztizskérdést abból, hogy a szakma miként gondol az Ön munkásságára, és a Játékszínre?

Balázsovits Lajos: A szakmának az ember szeret megfelelni, mert vágyik a kollégák elismerésére, de az üres nézőtér szomorú nézőtér, a színész pedig tragikomikus lénnyé válik, amint elveszti a közönség érdeklődését. Ezért az a fő, hogy a néző szeresse azt, amit lát. Igyekszem, sem a bukásba, sem a sikerbe nem belemerevedni. Én kínos helyzetbe kerülök, amikor valamilyen oknál fogva régi színházi fényképeket kérnek tőlem, mert nem tudom hol vannak. Nem gyűjtöm, nem számolom a múltamat. A tegnapi napból igyekszem megőrizni a jót, a rossz élményeket pedig megpróbálom feldolgozni. Azt is tudom, hogy ez védekezés a részemről, egy életmechanizmus. Többfajta ember van. Nem vagyok tipikus színházi ember ilyen szempontból. Soha nem akartam kívül hordani, hogy színész vagyok. Jól esett, ha kedvesek voltak hozzám az emberek, de ez nem jelentett extra örömöt. Ifjúkoromban azt tanultuk, hogy a shownak mennie kell, akkor is ha haláleset történik. Amikor először megbetegedtem, olyan magas lázam volt, hogy felhívtam az igazgatómat, Ádám Ottót, és megmondtam neki, hogy képtelen vagyok felmenni a színpadra, mert ott ájulnék el. Ő teljes nyugalommal azt felelte: akkor elmarad az előadás. Amikor talpra álltam és bementem beszélgetni, azt mondta: a színház nagyon fontos, de az élet sokkal fontosabb. Ezt akkor értettem meg. Tudom, hogy nem szokás így gondolni ebben a szakmában. De ez nem azt jelenti, hogy a színház nem szerves része az életemnek, viszont ha mondjuk nem akarnának engem és a színházam, akkor el tudnám engedni.

Balázsovits Edit a Kék rókában

Most mégis megküzd érte.

Balázsovits Lajos: Hazudnék, ha azt mondanám csak mások miatt teszem, de ha most beosztott színész lennék, nem pedáloznék ennyire. Rajtam kívül egy csomó ember dolgozik itt, akinek a Játékszín a munkahelye, az élete, és ha ez nincs, akkor semmi sincs. Ennek a felelőssége egyszerre nyomasztott és segített abban, hogy keressem a megoldást a helyzetünkre. Lehet, hogy ez nagyképűen hangzik, de ez az igazság.

Ha szabad ezt mondanom, a decemberi sajtótájékoztatón, a teljes információhiány idején is józannak, megfontoltnak, szinte könnyednek tűnt… Mi ad tartást Önnek?

Balázsovits Lajos: Nem tudok az alkatommal ellentétesen viselkedni. Akkor például a remény segített. Utána persze kilátástalan időszak következett, bő egy hónapig tartott, egyszerűen nem találtam tárgyalópartnert, csak azt éreztem, hogy sürgősen változtatni kell, mert egy szomorú hangulatú színházban nem lehet dolgozni. Aztán, hogy mit veszek könnyedén, és mit nem?.... Lehet, hogy hibám volt színészként, rendezőként és igazgatóként is, hogy egyszerűen képtelen vagyok magamba döfni a kardot és élveboncolást végezni, mert az élet annál sokkal szebb… Ezek nagyon fellengzős dumának hangzanak… Ilyesmiről nem szoktam beszélni. Csak fogalmazgatom magának azt, amit talán még magamnak sem fogalmaztam meg.

Balikó Tamás és Balázsovits Edit a Kék rókában

A Kék rókáról még nem is ejtettünk szót…

Balázsovits Lajos: Még főiskolás koromból egy ködös, poros darabra emlékeztem, egy szerelmi történetre egy asszonyról, aki nem tudja, hogy a férjével maradjon, vagy a férje barátjával, akit talán megcsalt egy harmadikkal. Ezenkívül azt tudtam, hogy az elmúlt 30-40 évben jópárszor már játszották a Kék rókát, és hogy Herczeg Ferencet ez a műve tette ismertté a világban, sok követője akadt, sorra írták utána a szalondarabokat. Aztán újraolvastam. A korabeli kritika azt kérte számon a szerzőn, miért ír szerelmi történetet, miközben dübörög a háború, a Tanácsköztársaság. Ez szinte vádként fogalmazódott meg…

De Ön nem tüntető gesztusnak szánja, hogy vidám darabot mutat be…

Balázsovits Lajos: (Nevet.) Nem, nem…

Hogy állt össze a szereplőgárda?

Balázsovits Lajos: A szereposztás mindig furán alakul. Háromnegyed éve összefutottam az utcán Balikó Tamással, elhívtam, Hirtling istvánnal még soha nem dolgoztam, Lovas Rozit videón láttam. Tudom, hogy nem úgy nézek ki, mint aki figyeli az eseményeket, de figyelem, tudtam róla, hogy Kaposvárra jár, jó figura, ügyes, tehetséges. Eszembe jutott milyen jó lenne az Editnek egy echte női szerep. Miután az ember felkéri a színészeket, csak imádkozni tud, hogy stimmeljenek a dolgok. Ha őszinte akarok lenni azt kell mondjam, ez az egész lutri…

Tóth Berta / Színház.hu

címlapfotó: Stiller Ákos