'Én magamat csinálom' - Mácsai Pált köszöntjük

Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója ma ünnepli 51. születésnapját. Összeállításunkkal köszöntjük, melyben színészetről, ízlésről, változásról is esik szó. Aki személyesen kívánna boldog születésnapot ma éjszaka megteheti, hiszen az Örkény is programmal várja az érdeklődőket a Színházak Éjszakáján.

Választás: Orvos akartam lenni, s a mai napig nem tudom, miért döntöttem végül másként. Sokszor, sokmindent mondtam már erről, de az az igazság, hogy egyszerűen érzéki választás volt. Szerelmes lettem a színészetbe.

Pályakezdés, József Attila, Madách Színház, „technikás”: Színházi technikám valóban van. Hogy Koltai pejorálóan értette-e azt, amit mondott, elvileg nem tudhatom – gyakorlatilag tudom, hogy igen. De talán azt gondolhatta: „Szegény, Pali, miért ezeken a helyeken fogyasztja a tehetségét?" A kérdésnek nincs értelme. Hiszen azért ott fogyasztom a tehetségemet, mert máshol nem kellek. Ezt ő éppúgy tudta, mint én. Mivel nem találkozhattam azokkal a rendezőkkel, akikre nekem szükségem volt, sokkal hosszabb, és néha sáros utat kellett megtennem, mégpedig az önmagammal kapcsolatos könyörtelenség irányába. Máté Gábort is ezért kerestem meg, hogy rendezzen meg a Szindbádban. Finoman szólva katartikus esték voltak, amíg engem gyötört. Magamat kellett kirángatnom a saját képességeim alatti működésből. Én magamat csinálom. (…) A legtöbbet azzal kellett vacakolni, hogy őszinte legyek magamhoz. Hogy ne a bennem, magamról vágyott képet lássam, hanem azt lássam, aki vagyok. Ezek fájdalmas dolgok. Mert az ember nem az igazságot szereti látni magáról – vagy a szeretteiről. Itt a hiúságról van szó.

Színész: Az élet mindenkire életszerepeket oszt. E szerepek hagyományai nagyon erősek s az emberek javarészt valóban eszerint viselkednek. Nagyon kevés az olyan szuverén ember, aki ezeken tágítani tud. A társadalomba beilleszkedő ember többé nem szabad, hanem e szerepek szerint éli az életét. Csak a gyerek szabad igazán. Bizony, a pincér pincért, az orvos orvost játszik. Átitatódnak ezzel a szereppel s azzá válnak. A színész meg azt játssza, hogy színész. (…) Azt tapasztalom, hogy a színészet magányos feladat, gondolkodást ugyan lehet tanulni, de minden egyebet magának kell megértenie, megtanulnia az embernek.

Min múlik?: Minden azon múlik, hogy a művész hajlandó-e azonosulni az eljátszandó figurával, vagy csak külsőségekkel operál. (…) A színházi előadás szerződés a néző és a játszók között: „én hajlandó vagyok neked elhinni, ha te képes vagy velem elhitetni”. A gyermekkori játékösztön egyik felnőttkori terepe.

Lopás: A színház egy sajátos lelki jelenség jegyében jött létre évezredekkel ezelőtt, és a jelenséget átvette tőle a film is. Ez a katarzis. Ha vége a történetnek, a néző ezt a csak itt átélhető lelkiállapotot érzi, ami egyfajta beteljesedés, kielégülés. Nos, az egyik kereskedelmi csatorna rendszeresen levágja a filmek végét, hogy néhány reklámmásodperchez jusson. Magyarán: eladja a néző katarzisát. Undorító. Aki kitalálta, az tolvaj, és ennek megfelelően büntetést érdemel. Ez az igazi züllés, s nem az, ha egy színház kétségbeesésében túl sok vígjátékot tűz műsorára.

Egyensúly: A színészeknél lényeges a kielégült narcizmusból táplálkozó önbizalom, ez egy önbizalmi pálya. Önbizalom nélkül nem lehet kimenni a színpadra. És hallatlanul nagy szükség van arra, hogy ez néha összetörjön, vagy ha nem megy magától, valaki összetörje. A narcizmus persze lehet túlzott is. Nekem ezt sikerült kiismernem magamban. Azt hiszem, reálisan látom magamat. Ezért nem sérülök meg, ha valaki tehetségesebb, mint én. Jólesik, örülök neki. Akkor sem sérülök, ha valaki figyelmeztet, hogy nem én csináltam a passzátszelet, mert tudom, hogy tényleg nem én. És attól sem esem kétségbe, ha alulértékelnek, mert azt gondolom, tévednek. Nem volt mindig így, sok fájdalomba, görcsbe, sérülésbe került ez az egyensúly.

Amit az élet mond: Sokáig nem akartam színházat vezetni. Három dolog összejátszása mozdított meg, hogy benyújtsam a pályázatom. Az egyik az a szimpla tény, hogy sehol sem voltam boldog, ahol színészként dolgoztam. A másik dolog néhány kollégám biztatása - Madáchos és nem Madáchos színészeké -, hogy kezdjünk valamibe együtt. Ez a két, félig-meddig magándolog ért össze azzal, hogy a főváros leválásra jelölte ki a Madách Kamara Színházat a Madách Színházról. Úgy képzelték, hogy bulvárszínházként fog működni, azaz idővel nem kerül majd pénzébe a fenntartónak. Számomra viszont döntő lökést adott az, hogy meg kell tartani művészszínházként egy jeles múlttal rendelkező játszóhelyet. Az emlékezetes Pünkösti Andor vagy Ádám Ottó-féle Madách Kamarát nagy hiba lett volna véglegesen, manifeszt módon elengedni a szórakoztatóipar terepére. (…) Egyébként központilag úgysem lehet eldönteni, hány művészszínháznak van létjogosultsága. Még öt évre előre sem lehet gondolkodni, mert ennyi időn belül már jelentkezhetnek új, megkerülhetetlen tehetségek, másokból pedig kifogyhat a szufla. Ezt az élet intézi. Az élet pedig azt mondja, hogy minden úgynevezett művészszínház tele van.

Duma: Egy-két dolgot könnyű ebből kimondani: elutasítom a színpadi hazugságot, az előadásoknak könnyebbik oldalról való megközelítését, elutasítom a kevés munkát, a felszínes gondolkodást. De mindez evidencia, és még nem rajzolja ki tisztán egy színház művészi karakterét. Azt az előadásaink fogják kirajzolni, a színház előadásokkal fogalmaz. A többi érzet, ösztön - majdnem puszta duma.

Rossz színház: Terét és akusztikáját tekintve ez a legrosszabb színház Magyarországon. Ez egy rettenetesen elrontott épület, ami eredetileg mozinak készült; a szélekről nem látni be a színpadot, az első sorokban ülők pedig a játszók lábára látnak rá. Ahhoz, hogy a széksorokat megemelhessük, a karzatot le kellene bontani. Teljes átépítésre lenne szükség. Az akusztikáról nem is beszélve; hozzánk járnak a Műegyetemről az akusztika iránt érdeklődők, hogy hogyan nem szabad színházat tervezni.

Jó színház: Ez kis színház, épp akkora, ahol megtárgyalhatók azok a problémák, amelyek érdekelnek. Az is segített a döntésben, hogy évek óta érzékelem, épp az Örkény- és a Villon-elôadás fogadtatásából – az Örkényt kétszáznál többször játszottam –, hogy erôs igény van az érzelmekre és az értelmes emberi gondolatokra. Vagyis arra, amit én tudok. Az én színházam nem avantgárd színház. Remélem, szenvedélyes és érdekes, de hagyományos: történeteket játszunk el, ha úgy tetszik, mesélünk el benne, érzelmekkel és gondolatokkal átszôtt történeteket. Ez az, amit én nagyjából tudok

Bulvár: Hiszek abban, hogy szükség van arra, amit csinálok. A szórakoztatóiparról pedig az a véleményem, hogy a XXI. századtól nincs helye a színházban, az üzleti célú mulattatás nem színházi funkció többé, ahogy nem is volt mindig az. A bulvárszínház a bulvárokon jelent meg. A bulvár: nagy, magas házak egymásutánja, fasor, osztott kocsiút, gázlámpák. Az a polgári világ, ahol sokaknak lett üres ideje és tele pánztárcája. A színház mint tehetséges mûfaj erre reagált, mikor elkezdte mûvelni a szórakoztatóipart. De ma már ennek a televízióban a helye. Aki otthonról elmegy, jegyet vált, az elôadásra felöltözik, ennek rendeli alá a napját, az ne szakipari bóvlit kapjon, hanem valami mást. Ami többet ér.

Színésznő: Tudod, Molnáron még csak kiismerem magam, de egy színésznőn…

Ízlés: A nézőterek érzékenysége mindenütt romlik, figyelme lazul, így ma már nemigen lehet egy óránál hosszabb felvonásokban gondolkodni. De általában az ízlés maga is hevesen változik. Például tíz éve egyértelmű volt, hogy az utcán kínos mobilozni, ma már én is állandóan megteszem. Most akkor vajon megtanultam használni a modern technikát, vagy inkább elromlottam?

Mit vár a színházi törvénytől?: Hogy teremtse meg azt az anyagi bázist, ami a színházaknak kell. Vegye figyelembe, hogy a művészet olyan speciális tevékenység, amelyre nem mindenben alkalmazható a Munka törvénykönyve. Az igazgatói pályázatoknál érvényesítse a szakmai kuratórium véleményét. Mondja ki, hogy a színház a magyar kultúra kiemelten fontos, elidegeníthetetlen része.

Jótulajdonság: Ha vélt vagy valódi jótulajdonságaimról van szó, én inkább következetes szeretnék lenni.

Kutya: Ha jót akarok egy kutyának, akkor tiszta szívvel csak azt csak azt kívánhatom neki, hogy ne én legyek a gazdája. Én ugyanis túl sokat foglalkozom magammal.

Írás: Nagyon tisztelem a betűt, a papírra vetett gondolatokat. Lehet, hogy nekem, mint szerzőnek tetszene a művem, de sajnos az izlésem jobb, mint az íráskészségem.
 (…) Ha fogok írni a színjátszás lélektanáról, az lesz a címe: Mit csinálok?! Kérdôjellel, felkiáltójellel. Nem nagyon tudjuk, mit csinálunk, csak csináljuk.

Riport: Ha az ember túl sok riportban okoskodik, akkor egyesek hajlamosak azt hinni róla, már nem is színész, hanem csak beszélni szeret.

Válasz: A világot sok szempontból nem szeretem, de a világ nem is arra való, hogy szeressük. Van, amikor meg akarjuk változtatni, van, hogy el akarjuk fogadni. A lényeg talán az, hogy a viszonyunk vele sose legyen merev vagy végleges. Mondhatom azt is, hogy a hogylétemre adott válasz fordítva ugyancsak igaz. Az egyenleg tehát nulla. Lehetnék jobban is, viszont nem érzem úgy, hogy az nekem jár. De lehetnék rosszabbul is...