"Beleszerettem Magyarországba" - Tim Carroll mesélt

A londoni Globe Színház korábbi főrendezője a Royal Shakespeare Companytól a Sydney-i Operaházon át New Yorkig mindenfelé dolgozott, Magyarországon már visszatérő vendég. IV. Henrik-rendezésének kaposvári bemutatója után sajátos módszereiről és a Globe Színházról beszélgetett vele a
 Magyar Narancsban Kovács Bálint.

A kérdésre, hogyhogy sűrűn jár Magyarországra (hetedszer rendezett nálunk Tim Carroll úgy felelt, az egész véletlenül kezdődött. “Londonban három és fél éven át éltem Határ Győző és felesége házának felső szintjén. Jó barátok lettünk, meg is rendeztem egy drámáját, az Elefántcsordát angolul. A londoni próbafolyamat alatt találkoztam a kulturális attaséval, aki felajánlotta, hogy részt vehetnék egy magyarországi csereúton. Gondoltam, miért is ne fogadnék el egy ingyenutat. Egy hetet töltöttem Pesten és kettőt Debrecenben, ahol Lengyel György felkért, hogy rendezzek valamit a stúdióban - nagyon meglepődtem, mert Angliában a művészeti vezetők jó előre biztosak akarnak lenni benne, hogy sikeres lesz egy bemutató, mielőtt megbíznak vele bárkit (ami persze hülyeség). Nagyon érdekes és különleges emberekkel találkoztam, beleszerettem Magyarországba” – árulta el a rendező, aki mára már ért magyarul.

“A próbákon csak azért dolgozik tolmács, hogy ne magyarul kelljen beszélnem - egy ötéves gyerek szintjén képes lennék rá, és a nap végére borzasztóan kimerülnék. A szövegeknek mostanra már pontosan értem minden sorát, de attól még nem tudom, hogyan kell jól mondani őket. A legjobb, legtisztább helyzet az volt, amikor az első rendezésemnél még egy szót sem beszéltem magyarul, csak hallgattam a színészeket, és ha kellett, azt mondtam: nem hiszek neked. Ott tanultam meg, hogy a precizitást így is el lehet érni: ha bolgárul beszélsz, akkor is tudnom kell, az adott sorban mikor mondtad, hogy "fiam", mert az a kulcsszó” – tette hozzá Tim Carroll.

“Minden darabhoz ugyanúgy állok, ugyanakkor minden próbafolyamat valamennyire különbözik, mert könnyen elunom magam: mindig meg kell lepnem magamat valamivel, ez a legfontosabb. Az egész életemet próbákon töltöm, tehát nem szabad, hogy unatkozzak. A módszerem mindig a jelen pillanatról szól: arra kérem a színészeket, hogy minden percben máshogy játsszanak. Játékokat játszunk, gyakorlatokat végzünk, amiket valahogyan a jelenetekre alkalmazunk. Néha azt kérem, hogy mielőtt megszólalnak, ismételjenek meg valamit abból, amit a másik mondott, vagy a mondatuk előtt menjenek át a tér egy másik pontjára. Egyes feladatok a szövegről szólnak, mások a térről, megint mások a hangról vagy a karakterek közti kapcsolatokról - de mindegyik nehezebbé teszi a jelenet eljátszását. Az egyik színész azt mondta, hogy a brazil fociválogatott jut eszébe a módszeremről: ők a strandon, a homokban fociznak az edzésen, ahol nagyon nehéz futni, és amikor tétmérkőzést játszanak a füves pályán, az ahhoz képest könnyű terep. Talán ez az én munkám, hogy én legyek a homok, ami lelassítja őket, hogy a próbafolyamat után felszabadulhassanak. A színészeknek a bemutatóra már rengetegféle nyíl lesz a birtokukban, és ha látnak egy célpontot, pontosan tudni fogják, hogy melyik nyilat kell kilőni - még akkor is, ha olyan céltáblával találkoznak, amilyennel korábban sosem. El akarom kerülni azt a fajta színházat, amelyben a színész azt mondja, hogy "nekem megvan a saját alakításom, nem avatkozom bele a tiédbe, ha megígéred, hogy te sem az enyémbe". Azt akarom, hogy beleavatkozzanak egymás játékába, mert ha én erősebben nyomlak, te is jobban dolgozol” – fogalmazott a rendező.

Kovács Bálint interjúját a Magyar Narancsban olvashatják.