A robbanó kabát és az oroszlánszem - Egy koptatóművészről

A patinázó, jelmezfestő munkájára az életben megszokott folyamatok ellenkezője igaz: ahogyan a színház világa is egy tükör, amely mindent a visszájára fordít, neki éppen úgy kell az új dolgokat elhasználttá, rongyossá vagy egyszerűen csak öregebbé varázsolnia. A nemrégiben Magyar Teátrum Díjjal jutalmazott Ozsváth Ildikó műhelyében járt a Demokrata.

A Demokrata cikkéből:

Ozsváth Ildikónak, a veszprémi Petőfi Színház patinázója az épület zegzugos folyosórendszerének egy félreeső kis műhelyében immár két évtizede foltozza össze a színpadi produkciók olykor-olykor szétfoszló csodáit.

Az ország egyetlen patinázóműhelye valódi kincsesbánya: a hatalmas polcrendszer különleges színű és mintájú anyagokat rejt, a falakon elhelyezett tárolók roskadoznak a legkülönbözőbb színárnyalatokban pompázó gyöngyöktől, flitterektől, csipkéktől, szalagoktól - és persze a ragasztó- és folttisztító szerektől. Ami a külső szemnek csak káosz, Ildikó számára szigorú rendszer: a legkevésbé kézenfekvő helyekről húzza elő a kívánt kellékeket. (…) Ozsváth Ildikó kézi munkával szeret dolgozni leginkább, hiszen míg az Operaházban, a méreteinél fogva egy jelmezfestésnél akár szórópisztolyt is lehet használni, a kisebb teátrumokban a színpad olyan közel van a nézőtérhez, hogy ugyanaz a hatás csak aprólékos munkával érhető el. (…) “Fontos tehát, hogy már a tényleges munka megkezdése előtt megtanuljam a tervező stílusát. Ezért a próbák alatt mindig ott vagyok a varrodában, és megkapom a legfontosabb instrukciókat: például, hogy melyik szereplőnek kell majd álarc vagy fejdísz, mekkora kalapra van szükség, aminek persze idomulnia kell a megformált figura karakteréhez, valamint az azt megformáló színész alkatához is. Nem minden művésznőnek előnyös például a nagy karimájú kalap, hiába játszik éppen egy grófnőt” – fogalmaz Ildikó, aki a sok munka ellenére jelenleg egyedül dolgozik a műhelyben, két kollégájától a közalkalmazotti létszámleépítések során kellett elbúcsúznia. Nagy kérdés az is, kinek adhatja majd át az évtizedek óta felhalmozott tudást, mesterségbeli titkos praktikákat, ha egyszer nyugdíjba megy - utánpótlás egyelőre ugyanis nem akad. (…)

Ildikót ma már rengetegen keresik az ország legtávolabbi pontjairól: dolgozott többek közt a pécsi, a székesfehérvári, a soproni színháznak, sőt az Operaháznak is. A színházakban szokásos nyári szünet alatt pedig gyakran filmes produkciók patinázási munkáihoz hívják. “Az első ilyen élményem Steven Spielberg München című mozija, az első külföldi szuperprodukciók egyike volt, amit itt forgattak nálunk. Ebben a filmben szereplő sportolók vadonatúj Tisza cipőjét kellett a végtelenségig összekoszolnom, leamortizálnom. Sokat gondolkoztam, mivel lehet mindezt gyorsan és jól megcsinálni, végül smirglit és sajtreszelőt használtam, majd a koszt akkurátus munkával pingáltam fel a felületre. A filmvásznon ugyanis nem lehet csupán akril spray-vel dolgozni, hiszen a totálokon a legapróbb eltérések is élesen kirajzolódnak. A legnehezebb mégis a kilenc darab, szintén vadonatúj bőrkabát lekoptatása volt, amihez a legfinomabb smirglit használtam, a kezem majd leszakadt a végére. Általános gyakorlat, hogy ilyenkor nemcsak a főszereplők, hanem a dublőrök ruháit is meg kell dolgozni, ez esetben pedig még azért is kellett néhány tartalék öltözet, mert a kabátba pirotechnikai eszközt építettek, ami a filmbeli jelenetnél lövést imitálva szétrobbantotta azt. És ha nem sikerült a felvétel, meg kellett ismételni, természetesen már egy másik ugyanolyanra koptatott ruhadarabbal” - mondja a szakember. (…)

A képre kattintva elolvashatja a cikket.

“Persze egyik munka sem könnyű, a legtöbbször elsőre azt gondolom, hogy úristen, elvállaltam, de hogyan fogom megcsinálni?” - meséli Ildikó, aki éppen most lett kész egy oroszlán-preparátummal a pécsi színház számára, amely a Tordy Géza rendezte Doktor úr című darab egyik kelléke. “A legnagyobb fejtörést az oroszlán üvegszemének megalkotása okozta, hiszen nincs akkora üveggolyó, amit készen be lehetne illeszteni egy ilyen nagy állatfejbe. Végül úgy oldottam meg a dolgot, hogy a kreatív boltban kapható szétnyitható, öt centiméter átmérőjű műanyag gömbbe beletettem egy kisebb méretűre csiszolt hungarocell golyót, majd beleültettem egy borostyánkövet. És mivel az oroszlán szeme nem fehér, mint az emberé, előhúztam a kupacból egy sárgászöldes selyemanyagot, beborítottam vele a belső részt, és az egészet belepréseltem ebbe az egyébként festhető karácsonyfadísznek árult golyóba” - árulja el a szakmai titkokat Ildikó, ami persze csak utólag tűnik ilyen egyszerű megoldásnak, valójában rengeteg kutatómunka és ötletelés eredményeként jött létre. Ahogyan mondja, ilyenkor igyekszik mindent megtudni az adott tárgyról is: az oroszlán esetében például rengeteg képet megnézett, milyen a foga, a nyelve, hogyan áll a füle. (…)

És hogy mi történik az aprólékos, fáradságos munkával megálmodott kisebb-nagyobb tárgyakkal? Többségük sajnos az enyészeté lesz. Hiszen a színházi raktárak nincsenek felkészülve a hosszú ideig való, sérülésmentes tárolásukra, a rendezők is mindig új koncepcióval jönnek, amihez új kellékekre van szükség. (…)

A teljes cikket a Demokratában olvashatja.

Forrás: Demokrata, www.ozsvath-ildiko.hu