'Ami "jól áll" - az már halott' - Gábor Miklós 93

Április 7-én lenne kilencvenhárom éves Gábor Miklós, a magyar színjátszás kiemelkedő egyénisége. 

Gábor Miklós pályájáról:

Gábor Miklós Zalaegerszegen született, ahol apja mozitulajdonos volt, gyermekkora így a filmek bűvöletében telt. Műveltségét a gazdag családi könyvtár is megalapozta, gimnazista korában már eredetiben olvasott Proustot és Gide-et. Ugyanakkor remekül rajzolt, és már középiskolás korától kezdve naplókban rögzítette érzéseit és gondolatait.

A Színművészeti Akadémia elvégzése után, 1941-ben a Madách Színházhoz szerződött. A II. világháborúban tüzérként szolgált. 1945-től kilenc éven át a Nemzeti Színház tagja volt, majd 1954-ben hosszú időre ismét a Madách Színházhoz kötelezte el magát. Innen 1975-ben, a közönség és a kritikusok meglepetésére a kecskeméti Katona József Színházhoz szerződött, mert úgy gondolta, az ott dolgozó Ruszt József mellett találja meg az ízlésének megfelelő színházat, játékstílust és társulatot.
Kecskeméten rendezett is, sokáig emlékezetes maradt Sarkadi Oszlopos Simeon című drámájának színre vitele. 1979-től ismét Pesten játszott, előbb a Népszínházban, majd 1984-től a Nemzetiben. 1991-től ismét Ruszt József mellé, a Független Színházhoz szerződött, 1994-től haláláig a Budapesti Kamaraszínház tagja volt.
A színház számára szenvedélyes és véresen komoly játék, igazi kaland volt, amelynek minden apró mozzanatát utóbb egy boncmester alaposságával elemezte. Egész lényével játszott, nem voltak alkati határai: színpadon és filmben is szellemileg-testileg tökéletesen frissnek látszott. Nem volt kijelölt szerepköre, lehetett hős és intrikus, töprengő, moralizáló, vagy cinikus, kiábrándult figura. Műfaja sem igazán volt, drámában, vígjátékban, filmben, rádiójátékban egyaránt elvarázsolta a közönséget.

Színpadi szerepei közül kiemelkedik a Hamlet - amelyről egy angol kritikus azt írta, hogy Laurence Olivier után az övé a legjobb Európában -, Füst Milán IV. Henrikje, a Koldusopera Bicska Maxija, és George alakítása Albee Nem félünk a farkastól című drámájában.
Filmszínészként is hatalmas népszerűségnek örvendett. Első igazi sikere az 1947-es Valahol Európában egyik főszerepe, a csavargó kamaszok vezére volt, ezt követte - a teljesség igénye nélkül - a Mágnás Miska, a Budapesti tavasz, az Éjfélkor, az Apa, az N. N., a halál angyala, a Sértés, a Circus Maximus.
Kamaszkorától írott naplóiból, jegyzeteiből több kötet is megjelent, írásművészetéért 1997-ben Füst Milán-díjban részesült. Színészi tevékenységét több díjjal jutalmazták: 1953-ban Kossuth-díjat kapott, 1962-ben érdemes, 1967-ben kiváló művész lett, 1995-ben megkapta a Magyar Filmszemle életműdíját, majd 1996-ban a Pro Urbe kitüntetést. 1993-tól tagja volt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának.
Gábor Miklós 1998. július 2-án hunyt el Budapesten. Emlékére felesége, Vass Éva 2000-ben díjat alapított, amelyet minden évben a legjobb Shakespeare-alakításért ítél oda a szakmai kuratórium. Az elismerést idén április 6-án, Gábor Miklós születésnapjának előestéjén, Zalaegerszegen adják át.
Szintén hétfőn Budapesten, a Farkasréti temetőben koszorúzással emlékezik a Magyar Színházi Társaság, a MASZK Országos Színészegyesület és a Madách Színház a magyar színjátszás meghatározó alakjára.

Gondolatok Gábor Miklóstól:

"Gyermekkoromban nyolc évig taníttattak zongorázni a szüleim, de nem sokra vittem. A skálázás is nehezen ment, a Für Eliset is gond volt lejátszanom. Kétségbeesetten tiltakoztam a gyakorlás, a zongoraórák kényszere ellen. Végül is belátták, hogy reménytelen eset vagyok. A tanár maga is belefáradt a küzdelembe. Óráink javarésze azzal telt el, hogy ő játszott, én meg hallgattam. A zene azóta is életem reménytelen szerelme, épp úgy, mint a matematika. Pedig hogy szerettem mindig a zongora hangját! Ott állt az a tökéletes luxussal kiállított remek tárgy; milyen nagy volt, mennyire nem illett a kispolgári szobába. És milyen precíz volt a billentyűk fekete-fehér sora, a fénylő felületek hajlásai és szögletei, a húrok, srófok és párnás kalapácsok ezer aprósága, minden íze. S a technikának ebből a csodájából születtek azok a hangok, amelyek néha úgy elérzékenyítettek, amikor a vidéki mellékutca földszintes házikói közt, hónom alatt kottáimmal órára tartottam, és már messziről meghallottam, hogy tanárnőm játszik.

Szalma Tamás, Gábor Miklós, Fekete Gizi Az ember tragédiájában

Talán mert olyan reménytelenül ügyetlen vagyok minden hangszerhez, nekem a zenében elsősorban ez a csodálatos. Maga a muzsikálás ténye. Az ember komoly foglalkozása hangszerével, a szerszámmal. Az ember és a hangszer párbaja, ügyességi versenye. Ezért szeretem annyira Vivaldi versenyműveit.

Színész vagyok, természetes, hogy mindig is őket irigyeltem a legjobban. Azokat a boldogokat, akik énekelni tudnak, akik a kitartott hangok, a szertelen ritmusok, a szinte korlátlan kifejezési lehetőségek birodalmában mozoghatnak, míg nekem a próza, a beszéd, az érthetőség korlátai közt kell ténferegnem. Hogy juthat el egy színész azokig a végső határokig, amelyekig az éneklő ember eljuthat?"

A képre kattintva elolvashatja a cikket

"Nem innen, alulról kell beszélni - mondja É.-, hanem felülről ledöfni a mondatokatm élesen, lefelé szúrva, mint Picasso rajzán a torreádornő a bikafejre. Ó, az a jó mozdulatt! Körülöttem mindenki szereti, de én nem tudom elviselni: a magyar színpadi beszéd "érzéki melegét". Sehol a világon ennyi mélyen zengő, szép hang és sehol ennyi csúf, koszos beszéd. egész beszédtanulásom alaptörekvése: megszabadulni agyondicsért, túlságosan szép hangom melegétől, mert elmossa a körvonalakat, és elérni egy világos, csengő pátoszt."

“Nem igaz, hogy a gondolat megöli a drámai feszültséget. Nézzük meg a Hamletet. Csak különbséget kell tenni elméletek tanáros kifejtése és élet-halál kérdésekkel ví vódó, élet és halál tudatában lévő emberek lázas, megfeszí tett gondolkozása között. Nem lehet tudni, Shakespeare szövegeit melyik szárnyuk emeli jobban: indulatuk-e vagy gondolati tartalmuk... hősei "nagy" emberek, de ez a nagyság mintha csak elhatározásuk lenne, céljuk, állandó kétségbeesett viaskodással kell küzdeniük önmaguk labilis, eszelősen kiszámí thatatlan emberi lényével, azzal, hogy olyanok, mint mi, a többiek... kétségbeesett viaskodás, hogy a hős tovább tudja vinni önmagát és helyzetét, kitörjön önmagából és végre teljes tisztaságban tárjon elénk valamit, ami nem látható..."

"A nép gondolatát mindig tudatunk hátterében kell tartanunk, szükségünk van rá, mint minden egyéb igazságunk viszonyhelyére".

"Kinek a kritikájában higgyen a színész, akit végeredményben reggeltől estig mindenki kritizál? Végül ösztönös rokonszenvem mondja meg, kire érdemes odafigyelnem. Csak azt tudom használni, ami sose volt idegen nekem, a többi megzavar. De az embernek elég bátornak kell lennie, hogy elvesse ami jól áll neki. Ami "jól áll" - az már halott."

Balázsovits Lajos Gábor Miklósról:

Barátaim!

Gábor Miklósra emlékezünk. Az ő szí­nészete ünnep volt, boldogí­tó ünnep partnernek és nézőnek egyaránt. Az ő művészete varázslatos közvetí­tés volt a szellem és az anyag közt. Király volt, királyfi bájjal.

Kedveltük és irigyeltük. Szerelmes féltékenységgel néztük szí­nészetét.

Arra gondoltam, valami személyeset fogok mondani. Szólok közös munkáinkról, beszélgetéseinkről, de abban mindenképpen előtolakszik az egyes szám első személy, és ez nem lenne illendő.

Had idézzem Thomas Mannt. Úgy hiszem Gábor Miklósra is érvényesek szavai, amit Reinhardtra emlékezve mondott:

"Mi többet tehetek én ezekben a percekben, mint azt, hogy tanúsí­tom: gazdagí­totta és szépí­tette az életemet, csak úgy, mint milliókét. Neve drága marad számomra, mint mindenki számára, aki tapasztalta hatalmát. A művészet élménye, mint varázs, inger, szí­nek játéka, okos igézet, körtánc, hang és álom kapcsolódik össze ezzel a névvel. A csodálat, a legszebb emlékezés, a fényes halhatatlanság bizonyossága kapcsolódik hozzá."

Barátom!

Fájó, hogy nem vagy köztünk. Hiányzol! A szí­nészkirály előtt hajtunk fejet és tesszük sí­rodra a tisztelet és szeretet virágait és koszorúit.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Balázsovits Lajos

Színház.hu