'Az én igazi élettársam a mázli' - Interjú Bal Józseffel

Tizenöt évesen már stúdiózott, évekkel később, diplomás színészként jött rá: nem jó úton jár. Saját bevallása szerint örök mázlista, így lett belőle rendező, majd színházigazgató Kecskeméten. Azóta volt lenn is, úton is, fenn is. Most újra igazgat, Lengyel Pál halála után "örökölte meg" az egri Harlekin Bábszínházat. Bal Józseffel beszélgettünk múltról, jövőről.

Hogy kerültél színházközelbe?

Bal József: 1975-ben, amikor 15 éves voltam, a Huszonötödik Színház indított egy színészképzőt, Iglódi István, Montágh Imre, Györgyfalvai Katalin, Szigeti Károly tanítottak ott. Amikor jelentkeztem azt kérdezték: „nem tűnt fel, hogy 18 év az alsó korhatár?” Mondtam, hogy „de, de én akkor is ide akarok járni!” Három évig stúdiós voltam a középiskola mellett. Nem kaptam semmilyen végzettséget, vagy papírt, de nem érdekelt, mert eldöntöttem, hogy színész leszek.

Kétszer is voltál tag a kaposvári színházban, először 18 éves korodban. Hogy kerültél oda?

Bal József: Szétment a Népszínház, ahol csoportos szereplőként játszottunk végzett stúdiósok. Egy asszisztens lány ismerte Babarczy Lászlót. Írt neki egy levelet, kérdezte, van-e nála hely. Mosolyogva mutatta a válasz táviratot nekünk: „A két fiú jöhet”. Két évet voltam a Csiky Gergely Színháznál.

A határozottságodból nem származott konfliktusod?

Bal József: Az apám ki akart tagadni, sokáig nem beszélt velem, a pojácával. Pedig rendes szakmát is szereztem: gépgyártás-technológus vagyok. Meg kell hogy mondjam, jobban kerestem volna ha gépgyártás-technológus maradok... Viszont a díszlet műhelyekben még mostanában is begyűjtök néhány elismerést, mert tudok szakrajzot olvasni.

Pojáca voltál?

Bal József: Azt hiszem igen. De nem azért lettem színész, mert vágytam a deszkákra. Eleinte azt sem tudtam, mi az a színház. Képzeld el, azután jártam először színházban, hogy elvégeztem a 3 éves stúdiót! Azon az éjszakán, amikor a nagyapám meghalt, emlékszem, forgolódtam az ágyamban, és azt mondtam: nem akarok meghalni, az nem jó játék. Persze tudtam, hogy nem lehet megúszni, de azon töprengtem, hogy lehetne kicselezni a halált. Hát úgy, hogy híres ember leszek, és megmaradok mások emlékezetében! Atomfizikusnak vagy kémikusnak már akkor sem tudtam elképzelni magam, végül beugrott a színészet! Nem sejtettem, hogy egy gyerekkori döntést 30 éves koromig hajszolni fogok. Persze ezt is csak később értettem meg.

Bal József

Végül felvettek színész szakra.

Bal József: Először kirúgtak, másodszorra felvettek, Major Tamás, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor osztályába jártam. Utána két évig Szolnokon, Schwajda Györgynél játszottam, majd újabb két év Kaposváron. Aztán harminc éves fejjel rájöttem soha nem leszek igazi színész, olyan, amilyet elvárnék magamtól, csak középszerű, vicces, jópofa, göndör hajú, táncos, énekes figura. Soványnak éreztem magam a színészethez. Úgy éreztem, kevés van bennem, amit érdemes megmutatni. Hetekig ezen rágódtam. Szörnyű emlék... Jelentkeztem a főiskolára, színházrendező szakra. Ha korábban Zsótér Sándor nem bátorít egy „partizán” rendezésre Szolnokon, eszembe se jutott volna ez az ötlet. Mázlim volt: felvettek. Székely újabb öt évig az osztályfőnököm lett, úgyhogy ő már szinte második apám. Az én igazi élettársam a mázli. Mindig akkor jön, amikor már csak az orrom látszik ki a mocsárból. Megragadja a grabancom, odatesz egy új helyzetbe és szerintem azt mondja: na ezt próbáld meg, te élhetetlen.

Mázlinak tartod, hogy felvettek?

Bal József: Persze! Posztgraduális, hároméves, másoddiplomás képzésre jelentkeztem, ugyanakkor indult a nappali tagozat is. A posztgraduálist Ádám Ottó indította, aki valamiért utált engem, és csúnyán megszivatott. Amikor a meghallgatásról kijöttem, hosszú ideig nem hívtak be senkit. Majd egyszercsak Székely Gábor és Kerényi Imre kirohantak a teremből. Este felhívtam Székelyt, hogy mondja már el, mit csináltam rosszul. Azt válaszolta: „Nem csináltál semmit rosszul Jóska, és ha te ezt igazán akarod, akkor eljössz hozzám a harmadik rostára”. Szerintem dühből vett fel. A mázlihoz tartozik az is, hogy az első két forduló műveltségi tesztjeit, elemzéseit nem kellett megszenvednem, mert ezekhez hülye lettem volna, lévén igazi buta színész, aki megszólalni se tudott normálisan. Szóval nem érdemeltem meg, hogy felvegyenek.

Ezt akkor is tudtad?

Bal József: Igen. Lapítottam is. Néhány osztálytársaim eleinte furcsa szemmel nézett rám, de talán azóta már megbocsátottak nekem. Mindenki azt jósolta, hogy szét fogjuk marni egymást, de egyedüli nőként meghatározta az életünket Novák Eszter, aki hihetetlen érzékkel igazi közösséget faragott belőlünk. Szerettünk együtt lenni. Megkockáztatom, hogy egymástól legalább annyit kaptunk, mint a tanárainktól. Körbeutaztuk Európát, jártunk Strehlernél, Mouschkin-nál, Stein-nél, etűdöket vittünk Brooknak, francia ösztöndíjat kaptam, rendezhettem Strassbourgban, az ottani főiskolán. De mégsem ez a fontos, hanem az, hogy kaptunk 5 évnyi lehetőséget a suliban, és hogy el tudunk-e számolni ezzel.

Amikor az ember rájön, hogy nem az az útja, amin éppen jár, az nem egy önbizalommal teli állapot. Mégis jelentkeztél az egyetemre, pedig el is kellett tartani magad...

Bal József: Taxiztam éjszakánként, főleg hétvégén. Robert de Niro-t játszottam a Taxisofőrből. Jó buli volt. Arra gondoltam lehetetlen, hogy egy gyerekkori döntésen lovagoljak, miközben kevés vagyok ahhoz, amit gondolok a színészetről.

Egy rendezőnél is számít, hogy mekkora súllyal bír, mint személyiség...

Bal József: Ez igaz. De addigra már a fél életemet színházban töltöttem el. Elképzelni sem tudtam hogy mással foglalkozzak. Ma már nem gondolom, hogy nagy rendező leszek. Nem kergetek hatalmas álmokat, elmúlt a belső kényszer, hogy híres, vagy fesztiválgyőztes legyek. Ezt letettem. Nem tudom hol, de letettem. Egyszerűen nem várok többet a rendezéstől, mint amit tartogat számomra. Csak dolgozom, és ez a „csak” az életem.

Az egyetem alatt még készülődtél a „nagyra”?

Bal József: Abszolút. Talán ezért is mertem megpályázni a kecskeméti színházat ötödévesen, Harsányi László osztálytársammal és Lendvai Zoltánnal. Ez is mázli, hogy megnyertük. Volt két esélyes igazgatójelölt: az egyiket, Bodolai Gézát az MSZP nyomta, a másik nem is tudom ki volt. A városvezetés képtelen volt megegyezni, így röhögő harmadikként én kaptam a legtöbb szavazatot.

Nem számítottál a győzelemre?

Bal József: De, egy kicsit. Mi egy díszosztály voltunk a főiskolán, az első rendezőosztály, ami egyáltalán elindult hosszú idő után. Szenzációnak számított, hogy a frissen végzett Székely-osztályból ketten, Hargitai Iván és Novák Eszter mennek az Új Színházba, ketten meg vezetőnek Kecskemétre. Egyébként nem akartam igazgatni, úgy volt, hogy a Lendvai Zoli fog, de a pályázat leadási határideje előtt azt mondta: „Te figyelj, amióta leírtuk, hogy én leszek az igazgató, nem tudok aludni”. Így beírtunk engem igazgatónak. Hatványozottan buta fordulatok után alakult így. Úgy látszik ezekből a történetekből sülnek ki a legjobb dolgok.

Hogy nézett ki akkoriban egy szenzáció?

Bal József: Akkoriban még a sajtóban minden hírértékkel bírt, a kultúra is. Ma már messze nem menne át egy tízszer akkora esemény sem, mint az, hogy végzősök nyertek színházat. Velünk három éven keresztül tele volt minden lap. Ez köszönhető annak is, hogy jó sajtósunkat, Karácsony Ágnest nem lehetett lelőni, izgett-mozgott, folyamatosan buszokkal hozta le az újságírókat. Igazán jó munkatárs volt. Aztán persze jöttek a botrányok, folyamatos harcok a városvezetéssel...

Miért?

Bal József: Azt hittem, hogy színházigazgatóként, azt tehetek amit akarok. Elbénáztam a kapcsolatokat a színház és a város között. Egyszerűen nem mértem fel a jelentőségét. Akkor 95-ben a politika még gyerekcipőben járt. Nem tudtam, vagy nem is akartam felismerni, hogy melyek a politikai elvárások, kérések, és melyek az egyszerű urambátyámozások. Ma már ez sokkal egyértelműbb. Szerintem magát a színházat jól vittem. Nem azért, mert olyan ügyes voltam, hanem azért, mert mindenki egyet akart, nekem csak koordinálnom kellett.

Hogy szólt bele a politika a munkádba?

Bal József: Egy szavazaton múlt, hogy igazgató lettem: az MSZP 49%-ban képviseltette magát, a vezetés többségét pedig az SZDSZ, Fidesz, Kisgazda, KDNP és vállalkozók adták, az utóbbiak voksoltak rám. Ők valószínűleg akkor voltak utoljára egy véleményen, amikor engem megválasztottak... Folyamatosan huzakodtak egymással, csak a vörös rém tartotta egyben őket. Állandóan vizsgálatokat kaptam: miért nem megy az egy-tizenketted a költségvetésben, miért poros a színpad, és így tovább. Például hosszan vizsgálták, hogy libát tenyésztek-e a színház műhelyházában. Akkor lejött Andrassew Iván, és csinált egy interjút a képviselőkkel. Egyiküket megkérdezte: „Te tényleg elhiszed, hogy a Bal libát tenyészt?” És a képviselő nyilatkozott: „Én tudom, hogy nem tenyészt libát, de nem értünk egyet a város közműfejlesztési tervével, és ezzel üzenni akartunk annak a pártnak, aki majd ért a szóból.” Andrassew meg megírta a Hócipőben. Egy ország röhögött a kecskeméti városházán. És egyre gyűlt a dühük, hogy mindez miattam van. Aztán 100 éves lett a színház. Kitaláltam, hogy becsomagolom az épületet, annak a bolgár fazonnak a példájára, aki hidakat csomagol. Hát becsomagolni nem tudtam, viszont egy széles kék anyaggal, mint valami ékszerdobozt, négy oldalról körbevettem és fölülre egy masnit kötöttem. Nagyon jól nézett ki, vannak róla fotók is. Mi volt a reakció? Miért pont kék szalaggal?! Ez azt jelenti, hogy én SZDSZ-es vagyok? Ebből is vizsgálat lett! Egyébként azért lett kék, mert kék volt a legolcsóbb anyag a boltban. Az sem aratott nagy tetszést, hogy állat módon elküldtem 25 színészt, és levittem helyettük 25 fiatalt. A társulat átlagéletkora 24 év volt! Máig nem találsz akkori tagot, aki ne örömmel gondolna vissza azokra az időkre. Ma már talán ezt nem csinálnám meg ….. mondom úgy, hogy egy hónapja a Harlekin Bábszínház nyolcvan százalékát elküldtem...

Az előbb úgy fogalmaztál, magát a színházat jól vitted....

Bal József: A kecskeméti azért volt ideális állapot, mert mindenki az ügyért jött le. Még kevesebbet kerestek a színészek, mint most, de folyamatosan együtt voltunk, jó előadásokat csináltunk, szeretett minket a közönség. Ennek ellenére állandóan azzal revolverezett a város, hogy csökken a bérletesek száma. Ez igaz is volt, ugyanis az előző igazgató nem Kecskemétről hozta a nézőket, hanem faluról, busszal. Én ezeket a bérleteseket eleresztettem, mert nem csináltam egy évben három operettet, viszont a kecskemétiek elkezdtek színházba járni. Így a bérletszüneti jegyek számának növekedése kiegyenlítette az elvesztett bérletesek számát. De mondom, nem voltam jó politikus... Úgyhogy amikor Szegedre mentem prózai igazgatónak, előre jeleztem Székhelyi Józsefnek, hogy nem fogok bejárni a városházára.  

Szegeden öt évet töltöttél. Hogy működtetek együtt Székhelyi Józseffel?

Bal József: Furcsa párost alkottunk Székhelyivel. Teljesen más ízlést, más világot képviseltünk, akartunk. Folyamatos huzakodás volt a műsorterv, a társulat, a vendégek. A működésünk kompromisszumokból állt. Szakmailag elég arctalanná sikeredett ez az öt év. Voltak kiugróan sikeres előadások, fontos kísérletek, és langymeleg semmik, amik azért ma egy-két színház műsorában kiemelkedőnek számítanának. Ez engem egy kicsit rongált, de fontos munkákat azért megrendezhettem, és bevételben is kifejezetten jók voltunk. 2008-ban, amikor lejárt Székhelyi mandátuma, én is mentem vele, és jött Bodolai, meg Juronics.

Bodolai Géza ment utánad Kecskemétre is igazgatni.

Bal József: (Nevet.) Igen. Jön utánam... Szeged után munkanélküli lettem. Hihetetlen adósságot halmoztam fel, amit csak most kezdek visszafizetni. Nem találtam a helyemet, nem tudtam mire kellek még, ha egyáltalán kellek. Tanítottam Goór-Nagy-nál, Kaposváron, lassan bejött néhány rendezés, de alapvetően fityegtem az életen. Ebben az időszakban keresett meg Lengyel Pál is. Mondtam neki, hogy én még sohasem rendeztem bábelőadást, azt se tudom eszik vagy isszák. Azt felelte: az a jó. Érdekes volt elmerülni a bábban, és talán azért élveztem, mert nem pakoltam magamra a szokásos terheket, elvárásokat. De még mindig nem tudtam hogyan tovább. Aztán nyáron néhány napot forgattam a Jóban Rosszban-ban, amiért kaptam háromszázezer forintot. Arra gondoltam, ha ezt mind befizetem, az adósságom alig csökken, viszont semmi pénzem nem marad. Úgyhogy nekivágtam az El Camino-nak. Nyilván azért mentem el, hogy kényszerítsem magam valamilyen döntésre. Harminc nap gyaloglás. Combos volt, de valahogy helyre tett.

Megszületett a döntésed?

Bal József: Az Út konkrét mondatokat, gondolatokat nem adott. De sokmindenre rámutatott. Például arra, hogy tudni kell rangsorolni a fontos és a kevésbé fontos dolgokat, mert ha ezt nem jól teszed, nem tudsz továbblépni. Ez a felismerés engem felszabadított. Korábban, ha rosszul éreztem magam, akkor is beleőszültem a feladatokba.

Azt mondod, pár éve még nem ismerted a bábszínházat, most mégis egy bábszínház igazgatására készülsz...

Bal József: Ebbe a szituációba belecsúsztam. Akkor rendeztem A huszárból lett királyt, amikor Lengyel Pál egyre betegebb lett. Megcsináltam helyette a Süsü a sárkány egyik felújítópróbáját, amikor népmesei napokat tartott a színház, beugrottam, amikor a Betlehemi csillagot próbáltak, Pali megkért, hogy utazzak le. Viccesen úgy mutatott be a társulatnak, mint igazgatóhelyettest, de ilyesmiről konkrétan nem volt szó, nem kötöttünk semmilyen megállapodást. Január 1-től a város átvette színházait a megyétől. Pali akkor már kórházban volt. Felmerült a városházán, hogy az átadás-átvételen szakmailag kéne képviselni a Harlekint. Ekkor neveztek ki megbízott igazgatónak. Azonnal intézkedési-, gazdálkodási-, és műsortervet vártak tőlem. Próbáltam Palival egyeztetni, de erre sajnos már nem volt módom... Egyedül csináltam meg, a saját mércém szerint.

Nem lesz pályáztatás?

Bal József: Július 31-ig szól a megbizatásom, de közben lecserélem a társulat 80 százalékát, elkészítettem a műsortervet, tárgyalok leendő tagokkal, lassan elkezdünk dolgozni. A város vezetése pozitívan áll a Harlekinhez, megkaptuk a tavalyi költségvetésünket, ami kivételes helyzetnek számít. Rajtuk áll hogyan tovább.

Miért rúgtad ki a színészek 80 százalékát?

Bal József: Nagyon nagy szemétség volt kirúgni embereket. Sok éjszakán át gondolkodtam, vajon megtehetem-e én ezt az emberekkel, egzisztenciákkal, egy vélt vagy valós szakmaiság nevében. Egy biztos: ha csinálom, számonkérhetővé kell tennem a munkámat, és ez csak úgy lehet, ha egyenként, a színház minden alkatrészéért felelősséget vállalok, és nem hivatkozom a „körülményekre”. A 25. Színház, Kecskemét, és Székely Gábor egy életre meghatározta a közösséghez, a munkához való hozzáállásomat, elvárásaimat.

Lengyel Pál örökségéből mit vinnél tovább?

Bal József: Pali színházi követelményeket támasztott a bábszínházzal szemben. Én is ezt tervezem.

Attól nem tartasz, hogy nem értesz eléggé a bábszínházhoz és a gyerekekhez?

Bal József: Kihívásnak érzem. Tudom, hogy a kicsiknél, a Harlekin jelenlegi közönségénél nagyon észnél kell lenni, és megpróbálok hallgatni azokra a bábszínházigazgatókra, akiket régóta ismerek. Van kitől segítséget kérnem ha szükség lesz rá. De szeptembertől már nyitunk a felsős általános, és középiskolás korosztály felé. És ez pedig már az a terep, amit szeretnék. A fiatalokkal való foglalkozás mindig is mániám volt.

A csapatodba hívtad a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves bábszakos hallgatóit...

Bal József: Tudnék nekik lehetőséget biztosítani arra, hogy kipróbálják magukat, hogy csapatban gondolkodjanak, de nem élnek vele, kevesen jönnek. Ebben szerepet játszik, hogy egzisztenciát nem lehet a Harlekin kínálta fizetésre építeni, na meg az, hogy érdemes lenne az egyetemi bábképzést újragondolni. Már több évfolyam is végzett, de mégsem beszélhetünk új bábos generációról. Az a gyanúm, hogy inkább amolyan surranó pályának használják a báb szakot azok, akik nem kerültek be színésznek. Igen, azt gondoltam az egész társulat a jövőre végzős hallgatókból fog állni, már csak azért is, mert régebben minden végzős színészosztály elhatározta, hogy együtt marad. Tévedtem, de szerencsére vagy sajnos, sokan jelentkeztek, hogy velem tartanának.

Mostanában nem fordult meg a fejedben, hogy kőszínházra pályázz?

Bal József: De, megfordult. Viszont képtelen lennék lobbizni, politikusokkal bratyizni, vállalkozókkal iszogatni. Ezt Kecskeméten megtettem, majd meghaltam tőle, látszott is rajtam, hogy nem hiszek benne. Eger más helyzet, a bizalom egyelőre adott, a munkámat kérik, és nem a lojalitásomat.

Legutóbb a Magyar Színházban gondolkodtál, ifjúsági színházi koncepciót dolgoztál ki...

Bal József: 1999-ben Ifjúsági Nemzeti Színház címmel írtam egy anyagot az akkori kulturális államtitkárnak, de azt válaszolták, a terv nem aktuális és Iglódi István kapta a színházat. Amikor 2-3 éve kiírták a pályázatot a Magyar Színházra, arra gondoltam, ha össze tudnék hozni egy csapatot, akiben hiszek, akkor még egyszer felszívnám magam, és bevállalnám. De hála Isten, kevés volt az idő. Macerás egy ekkora intézményt felelősen igazgatni.

Miért foglalkoztat ilyen régóta az ifjúsági színház gondolata?

Bal József: Azért, mert azt gondolom, nagy változás előtt áll a színház. Korábban összekacsintott a nézővel, így mindenki ment, hogy olvashasson a sorok között. A színháznak hatalmas értelmiségi holdudvara volt. Mivel már bármit ki lehet mondani szabadon, megszűnt a színház ez irányú metafunkciója. Erről egyszer Garas Dezsővel beszélgettünk, aki azt mondta: „Jocó, hidd el, semmi gond nincsen! A színház szépen visszakerül a helyére. Mi csepűrágók vagyunk! Nem értelmiségiek!” Most újra kell pozícionálnia magát a színháznak. Egy biztos: ha a színház nem „meta”, ha a színpadon nem valaminek a szintézisét látod, hanem valós idejű vicceket, szentimentalizmust, meg mifenét, azt nem színháznak nevezik. No meg a színházra nevelni is kell. A kamaszokkal, a későbbi felnőttekkel nem az a baj, hogy nem értik a színházat, vagy nem szeretik, hanem az, hogy nem tudják, mire való. Nem tudják, miért érdemes elmenniük egy előadásra, amikor sok más helyen sokkal közvetlenebbül és nagyobb dózisokban kapnak olyan impulzusokat, ami kielégíti őket. El kéne érni, hogy a fiatalok újra felfedezzék a színházat. Ez a gyermek –és ifjúsági színházak feladata volna, többek között a bábszínházé is.

Kísérleti terepet jelent-e számodra a Harlekin, ifjúsági színház irányába vinnéd-e tovább?

Bal József: Azt, amit az ifjúsági színházról gondolok, a bábszínházban igyekszem megvalósítani. Szerintem azért fogom jól csinálni, mert a színház és az iskola közé akarom belőni a Harlekint. Ugyanakkor magát a bábszínházat is újra kellene definiálni, hogy végre elveszítse méltatlan, örök második pozícióját. Majd igyekszem... (Nevet.)

Méghogy nem kergetsz hatalmas álmokat...

Bal József: Na jó. Maradt egy-kettő. Addig jó, amíg az ember nem hajszolja őket... (Nevet.)

Tóth Berta / Színház.hu