Richard Strauss "Arabella" című operája a Magyar Állami Operaházban. Kritika.
Arabellát - műfai megjelölése: lírai komédia - 1933-ban mutatták be Drezdában. (Az ősbemutatón a címszerepet Strauss kedvenc szoprán énekesnője, Viorica Ursuleac énekelte, Zdenka szerepét pedig a magyar Bokor Margit.) A zeneszerző éveken át komponálta a művet, amely a barátjával, a költő, író, szövegíró Hugo von Hofmannsthal több évtizeden át tartó együttműködésének utolsó állomása volt. A bemutatót Hofmannsthal már nem érte meg: fia öngyilkos lett, ő pedig a temetésre készülvén infarktust kapott és meghalt. Bár a szövegíró csak az opera első felvonásával készült el teljes egészében (a másik kettőn még tervezett javításokat), Strauss - barátja iránti tiszteletből - már nem változtatott a librettón.
Több hangfelvétel is készült a műből, olyan énekesnőkkel a címszerepben, mint Lisa della Casa, Várady Júlia, Kiri Te Kanawa és Renée Fleming.
Az Arabella az 1860-as évekbeli Bécsben játszódik. Az elszegényedett Waldner gróf és felesége egy gazdag kérőt remélnek idősebbik lányuk, Arabella számára. Kisebbik lányukat, Zdenkát fiúruhában járatják (Zdenkónak nevezik), mert őt is "felkészíteni" a házasságra, szép ruhákban járatni már túl drága lenne - szól a mai fülnek elég különös érvelés. Zdenka az ifjú Matteo hadnagyot szereti, aki viszont Arabellába szerelmes. A lány Arabella nevében ír leveleket a fiúnak, így próbálva Matteóhoz minél közelebb kerülni. Arabella viszont a Nagy Őt várja, akit meg is vél találni egy idegen férfiban, akit az utcán pillantott meg.
Az elszánt apa már korábban levelet írt egy régi barátjának, az idős Mandrykának, figyelmébe ajánlva Arabellát, akinek a képét is elküldi. Mandryka azonban már meghalt, a levél pedig unokaöccsének és örökösének, a gazdag földbirtokos ifjabb Mandrykának a kezébe került, aki a képet megpillantva rögtön beleszeret Arabellába és Bécsbe utazik.
Morten Frank Larsen és Sümegi Eszter
(fotó: Tomaas Opitz)
Nagyszabású báli rendezvényre kerül sor (a "Fiákerbál"), amelyre Mandryka is eljön; kiderül, hogy ő az a férfi, akibe Arabella az utcán beleszeretett. Elhatározzák, hogy összeházasodnak, a lány azonban kér még néhány órát udvarlójától, hogy elbúcsúzzon ifjúságától (udvarlóitól). Ugyanott, a bálban Zdenka újabb levelet ad át Matteónak "Arabella nevében", a levélhez pedig egy hálószobakulcsot is ad. Itt jön a vígoperai fordulat, a félreértés: beszélgetésüket meghallja Mandryka is, aki felháborodva döbben rá Arabella "hűtlenségére". Dühödten felhajt néhány pohárral, udvarol egy kicsit a csinos bálkirálynő Fiákermillinek, majd a szülőkkel együtt a szállodába vonulnak - itt él családjával Waldner gróf -, hogy felelősségre vonják Arabellát. A hotelben eközben Matteo Zdenkával tölti az éjszakát, akiről a sötétben azt hiszi, hogy Arabella. Az időközben szintén hazaérő Arabellát Mandryka hűtlenséggel vádolja, a szobából kilépő Matteót pedig az egyre növekvő zűrzavarban párbajra hívja. Ekkor lép ki a szobából - most már nőként, hálóingben - Zdenka, aki tisztázza a félreértést és szerelmet vall Matteónak. A fiú az együtt eltöltött éjszaka hatására döbben rá, hogy ő is Zdenkát szereti (pikáns fordulat!), Mandryka pedig boldogan öleli magához Arabellát ("dupla happy end").
Sümegi Eszter és Morten Frank Larsen (fotó: Tomaas Opitz)
Az elsőoperás rendező, Bereményi Géza biztosra ment és a könnyebbik utat választotta. A történetet elmeséli, de anélkül, hogy mögé akarna látni az eseményeknek, jobban ki akarná bontani a cselekményt, mélyebbre ásva a szereplők lelkivilágába, felfedve cselekedeteik mozgatórugóit. (Létezik a műnek például egy pszichoanalitikus megközelítése, értelmezése is; tény, hogy Freud hatással volt Hoffmanstahl munkásságára.) A nem különösebben ötletes rendezés hiányosságait a rendező a pazar látvánnyal kompenzálja, hozzáteszem, igen hatásosan: a színpadkép olykor egyenesen lenyűgöző. Gyönyörű hátterek, színes jelmezek és látványos díszletek kápráztatják el a nézőt (díszlet: Csikós Attila, jelmez: Velich Rita). "Pazar látvány..." Hogy mindez mennyire hitelesen adja vissza a korabeli Bécs dzsentri-világát, erősen megkérdőjelezhető, nyilván nagyon felületesen. Túl nagyot azonban Bereményi Géza ezzel sem kockáztatott, hiszen okkal hivatkozhat magának Richard Straussnak a szavaira is, aki a művet ért kritikák kapcsán azzal védekezett: hetvenévesen már megengedhető, hogy az ember giccset alkosson...
A szereplők mozgatásával kapcsolatban azonban már nemigen van mentség. A statikus, életszerűtlen beállítások, a többnyire a nézők felé forduló énekesek közötti kontaktus hiánya - mint oly sok operaházi előadáson - most is sokat rontott a produkció értékén. Azért megjegyzem: a produkció így sem volt unalmas, gyakran láthatunk sokkal rosszabb operarendezéseket is.
Sümegi Eszter (fotó: Csillag Pál)
Ami a címszereplő Sümegi Eszter énekesi teljesítményét illeti, a legkevésbé sem túlzó a jelző, hogy: világszínvonalú. Az énekesnőt persze eddig is legjobbjaink között tartottam számon, amivel nem vagyok egyedül. Az idei évadban is számos emlékezetes pillanatot szerzett - többek között Toscaként és Aida szerepében -, de az Arabellában nyújtott hangi teljesítményével talán még az előbbieket is felülmúlta. Ha korábban találtam kifogásolnivalót a hangjában - nem volt könnyű ilyet találni - az leginkább az volt, hogy olykor kissé nyersnek éreztem a hangját, jóllehet, eddig is nyilvánvaló volt, hogy Sümegi Eszter képes a legárnyaltabb hangzások megformálásra is. "Sümegi Eszter teljesítménye világszínvonalú..." Arabelláját hallva azonban az előbb megfogalmazott kritika sem érvényes már: ezerszínű, árnyalt vokális produkciója lenyűgözött: ha kellett, melegen és puhán, ha kellett, harsányabban énekelt, az egyik pillanatban finom pianókkal, a másikban erőteljesen, áténekelve a zenekart. Szép ívű legatói ugyanolyan magabiztossággal szólaltak meg, mint amilyen pontosan énekelte Strauss operájának recitatívóit. Tökéletesen birtokában van a rendkívül nehéz és igényes szólamnak (amelyet egyébként - saját elmondása szerint - egy éve tanul). Ami a színészi produkciót illeti, ott már voltak fenntartásaim, bár valószínű, hogy ezért inkább a rendező okolható. Sümegi Eszter elegáns Arabellája ugyanis - a hangi produkcióhoz képest - egysíkúbb. Sokkal inkább egy érett, magabiztos nő jelenik meg előttünk, mintsem az érett, magabiztos nővé átalakuló, de kezdetben csak a szerelemre áhítozó, ugyanakkor szabadságra vágyó, flörtölni szerető, könnyed, szeszélyes fiatal lány.
Mindezekkel együtt is azt gondolom: Sümegi Eszter immár nem csak kiváló énekesnő, de egyre inkább belép a magyar operajátszás nagy énekesnőinek sorába is.
Váradi Zita (fotó: Csillag Pál)
A második számú női szerep Zdenka szerepe, akit ezen az estén Váradi Zita személyesített meg. Kiváló szopránunk szintén azok közé az énekesek közé tartozik, akit még nem hallottam rosszul énekelni, a mostani előadáson azonban eddigi teljesítményeit is felülmúlta. Pontosan, muzikálisan és behízelgően szép hangszínnel énekelt, gyönyörű, szárnyaló magasságai áthatoltak a sűrű zenekarai részeken is. Zdenka szólama is rendkívül igényes és nehéz, az énekesnő azonban kiválóan elsajátította a szerepet. Hitelesen formálta meg és adta elő a fiúruhába bújtatott fiatal lányt (nem nadrágszerep, de az utolsó felvonásig mégiscsak "fiút" kellett játszani!), hozzáteszem: Zdenka sok tekintetben érdekesebb figura, mint Arabella. Azt már eddig is tudtam, milyen kiválóan énekli Váradi Zita Mozart, Donizetti vagy Puccini szerepeit, most már azt is hozzá kell tennem: Richard Strauss zenéje mintha neki lenne kitalálva.
Szinte már luxus, hogy Adelaida kisebb szerepében egy olyan énekesnő lépett színpadra, mint Wiedemann Bernadett. Páratlanul szép, hatalmas vivőerejű mezzoszopránja betöltötte a nézőteret, ezúttal is - mint mindig - élményszámba ment őt hallgatni.
Wiedemann Bernadett és Szvétek László (fotó: Csillag Pál)
Hasonlóképpen hálásak lehetünk, hogy Fiakermilli szerepében Miklósa Erikát hallhattuk. Nem sokáig, mivel a szerep igen rövid, igaz, annál virtuózabb. Az énekesnő magasságai és könnyed koloratúrái - lendületes belépőjétől kezdve színpadi jelenléte utolsó pillanatáig -ezúttal is bravúrosak voltak, megjelenése, fellépése pedig ellenállhatatlan. Ennek oka - túl a kiforrott énektechnikán és a vonzó megjelenésen - nyilvánvaló: Miklósa Erika minden egyes hangot örömmel énekel, játékának minden egyes perce láthatóan örömet okoz számára is.
Csak jót tudok mondani fiatal lírai tenoristánkról, Pataki Potyók Dánielről is, aki ezen az estén Matteo szerepét formálta meg. Szó szerint "megformálta", játékán ugyanis ezúttal is érezhető volt az átgondoltság, amivel egy karaktert színpadra állít. Ugyanez az átgondoltság jellemzi azt is, ahogy énekel: minden egyes hangot komolyan vesz, kidolgoz. Korábban még hiányoltam a hangjából a kellő vivőerőt, mostanra azonban sokat erősödött a hangja (és persze még mindig nagyon fiatal).
Élmény volt a Waldner gróf szerepét játszó Szvétek László markáns jelenléte és szép színű basszusa is.
Jó énekeseket hallhattunk a három gróf szerepében is Wendler Attila, Káldi Kiss András és Egri Sándor személyében.
Miklósa Erika (fotó: Csillag Pál)
A kritikák szokásos felépítésétől eltérően utoljára hagytam az egyik főszereplő, a Mandrykát éneklő vendég baritonista, Morten Frank Larsen értékelését. Nem véletlenül, ugyanis a nemzetközi hírű énekes hatalmas csalódás volt. A szerepet persze kiválóan tudja, hiszen évek óta énekli, ráadásul a világ legnevesebb operaházaiban (így a Metropolitanben, Renée Fleming partnereként is). Sármos megjelenésére sem lehet panasz. Játéka már inkább egysíkú, ugyanakkor - ami a karakter megformálást illeti - bizonytalan is: a figura többnyire komoly(kodó), máskor komikusabb, a végeredményt tekintve pedig inkább semmilyen. Ami azonban a hang minőségét illeti: még közepes színvonalúnak sem nevezhetem. "Larsen hatalmas csalódás volt..." Kis hangterjedelem, a magasságok gyengék, a mélységek erőtlenek. A hangszín fakó, nem kellemes. Különös módon - hiszen egy híres énekesről van szó - mintha a hangképzéssel is bajok lennének: Larsen erőlködve énekelt, az előadás végére úgy tűnt, a rossz technikának köszönhetően el is fáradt. Mandrkya szólama persze nagy feladat, de a korunk egyik legjobb Strauss-énekeseként beharangozott énekestől messze többet vártam.
Csak róla nyilatkoztam negatívan, ami azért a nagyszámú szereplőgárdát figyelembe véve nem rossz arány - mondhatná az olvasó. Ez igaz is volna - bárcsak minden előadás énekeseiről ennyi jót lehetne írni! -, ha nem tudnánk, hogy a szerepet eredetileg kiváló magyar baritonistánk, Perencz Béla énekelte volna. Az a Perencz Béla, aki egyébként a magyar szereplők közül egyedüliként már énekelt az Arabellában (természetesen Mandrykaként, még az 1990-es években, Németországban). Óriási veszteség, hogy végül nem őt hallhattuk (a hivatalos indoklás szerint: "betegség miatt", a nem-hivatalos információk szerint az énekes és a karmester közt kialakult ellentét miatt). Bár ebben a szerepben sajnos nem hallhattam, rendkívüli énekesi és előadói képességeit ismerve valószínűleg nem alaptalan a feltételezés, hogy tőle olyan Mandrykát hallhattunk volna, amire kevesen képesek (a Larsennél klasszisokkal jobb énekesek közül is). Sajnálom, és remélem, hogy Perencz Bélát is láthatjuk még ebben a szerepben (a tervek szerint az Operaház ősszel, egy másik szereposztásban ismét műsorra tűzi az Arabellát).
Morten Frank Larsen (fotó: Csillag Pál)
A magyar származású karmester, Stefan Soltész egyértelműen otthonosan mozog Strauss zenéjében, rutinosan fogta össze az egyébként nagyon jól játszó zenekart. Szimpatikus volt számomra, ahogy a dirigens megtalálta a kellő egyensúlyt a zenekar és az énekesek között, kellően odafigyelve az előbbire, ugyanakkor elég teret hagyva az utóbbiak számára is. A nézőtérről úgy tűnt, hogy az énekesek is elég segítséget és támaszt kaptak a karmestertől. (Itt jegyzem meg: az elmúlt hónapokban az előadás több szereplőjével is beszélgettem, olyanokkal is, akik végül - különböző okok miatt - visszaadták a szerepet. Valamennyien hangsúlyozták, hogy az Arabella rendkívül nehéz feladat elé állítja a szólistákat, a kisebb szerepek megtanulása is hónapokat vesz igénybe. A fellépőket dicséri, hogy az izzadságos munkából a hallgatóság az előadáson már semmit nem vehetett észre.)
Az Arabella színrevitele nagy vállalkozás volt, aminek eredménye - a hiányosságok ellenére - sokkal inkább siker, mint kudarc. Remélem, hogy az őszi folytatás nem csak ígéret marad és a sok kiváló énekesünk közül továbbiak is lehetőséget kapnak majd, hogy felléphessenek Strauss remekművében.
Csák Balázs
2012. március 17., Magyar Állami Operaház
Budapesti Tavaszi Fesztivál
Richard Strauss:
Arabella
Szövegíró: Hugo von Hofmannsthal
Világítás: Kardos Sándor
Díszlettervező: Csikós Attila
Jelmeztervező: Velich Rita
Karmester: Stefan Soltész
Rendező: Bereményi Géza
Szereplők:
Arabella - Sümegi Eszter
Mandryka - Morten Frank Larsen
Zdenka - Váradi Zita
Matteo - Pataki Potyók Dániel
Fiakermilli - Miklósa Erika
Waldner gróf - Szvétek László
Adelaide - Wiedemann Bernadett
Elemer gróf - Wendler Attila
Dominik gróf - Káldi Kiss András
Lamoral gróf - Egri Sándor
Kártyavetőnő - Fülöp Zsuzsanna
Welko (prózai) - Roska Dániel
Szobapincér - Mukk József
