"Lakik bennem valaki más" - Kerekes Évát köszöntjük

Ma ünnepli születésnapját Kerekes Éva, az Örkény Színház Jászai Mari-díjas színésznője. Ez alkalomból köszöntjük összeállításunkkal, melyből kiderül hogy ismerkedik a szereppel, mi Éva első gondolata vastaps után és mit jelent számára a bizalom a munkában. 

Komolyan: De most komolyan: a színészet – empátia, koncentráció és fantázia. A képzelet révén szívesen válok bárkivé és bármilyenné, rondává, ravasszá, széppé, kishitűvé. Talán egyik sem vagyok, de a lényeg, hogy ez mind lehetek. Látom a figurát, a környezetét, s mint egy filmet, lepergetem magam előtt a sorsát.

Főiskola után: Még nem éreztem tudatosnak a színházi jelenlétemet. Nem kerestem az összefüggéseket. Csak a nagy odaadás és önfeledtség vitt. Nem volt meg bennem az igény, hogy a helyzetekből, szerepekből, egyáltalán a színházból rögzítsek is valamit gondolatilag. Taub János A vihar rendezésekor viszont olyan tudást adott át, amelyet már elraktároztam. Megtanított arra: nem játszani, hanem „lenni” kell a színpadon. Mindennek ott és akkor kell megtörténnie. Ez a tudatosság, meggyőződés a hitelesség mércéje is. Persze egy szerep megértéséhez mindenekelőtt meg kell látnom magát a figurát. És én mindig a problémáját járom körül, a „feladványát”: mi a baja, mit akar megoldani, vagy épp megkerülni, akár legyőzni. Ez tág lehetőséget ad a színésznek. Nekem pedig biztonságérzetet, ha egy színpadi alak megteremtéséhez rajtam keresztül vezet az út. Szeretem, ha a rendező rám bízza, hogy csatangolhassak a szerep keretei között. Másfelől: ha a megértés folyamatának bármely mozzanatát kihagyom, a szerep érvénytelenné válik. (…) Nem tudok úgy felfogni egy szerepet, mint egy idegen valakit, hiszen személyes dolgokat mondok el rajta keresztül, nem tudok úgy beszélni róla, hogy ne érintsen meg engem is. A színésznőnek mindig a sorsot kell megértenie.

Az első gondolat vastaps után: Mindig más, hiszen annyi felé csapong az ember képzelete, és mindig az épp megélt érzések határozzák meg. Azok, amelyek abban a percben a legerősebbek. Például az, hogy sikerült-e aznap este valami fontosat továbbgondolni, meg tudtam-e fogni a pillanatot. Furcsa álmom volt az éjszaka. Olyan érzésem volt, mintha a testem közepén űr lenne. Mintha eddig csupán a külső réteget használtam volna, és ott legbelül érintetlen lenne. Mintha az életem során átélt események külsődlegesek lettek volna. Ebben nincs semmi szándékosság. Különös érzés, és kicsit ki is húzza az ember alól a talajt. Lakik bennem valaki más, hiszen aki eddig működött, reagált, érzett, azzal valójában nem történt semmi.

Figura: Az első olvasás meghatározó, mert a szöveg mellett egy kép is megjelenik. Ha a figurát nem is látom, az egész darabról már formálódik valami. Ezzel együtt, ha szerencsésen eltalál a mű, egy érzet is keletkezik. A következő lépés a hangos olvasás, amikor már az ember közelebb engedi a szerepet. Majd jön egy nagy eltávolodás, hirtelen olyan idegennek tűnik. Ez arra jó, hogy messziről lehet figyelni a karaktert, és ekkor szoktam elcsípni, vajon mi lehet a fejében. Ehhez társul a megértés, egyben elfogadás, s a kialakult távolság csökkenni kezd. Nem tudatos pillanat az, amikor találkozunk.

Válaszok: Nekem muszáj mindig mindent tudni. Válaszokat kell kapnom. Nekem nem lehet beledőlni semmibe. Én akkor elesem. Kíváncsi vagyok, engem ez mozgat, ez visz előre. Akkor szoktam néha kicsit ingerült lenni, ha úgy érzem, hogy valaki csak úgy túl akar lenni egy problémán. Én egyszerűen nem tudom megkerülni.

Kudarc: Azt tartom kudarcnak, ha egy szerep kapcsán nincs meg bennem a teljesség érzete. Ha nem tudok mindent elmondani róla. De ezzel főként a kezdetekben voltam így. Minél felelősségteljesebben gondolkodom a színpadon, annál kevésbé engedhetem meg magamnak, hogy kihagyjak pillanatokat. Persze a képesség csak egyik fele az útnak. A másik felét a lehetőségek adják. Szerencsére az Örkényben olyan szerepeket kapok, amelyekhez közöm is van. És ha valódi kíváncsiságot, bizalmat érzek, teljesen megnyílok, mindent odaadok magamból.

Döntés: Néha nem döntési helyzetben kell dönteni, hanem picit előbb. De ezt is érzem, talán túlságosan is; mindig mindent megérzek, ez olykor sok is. A többiekkel kapcsolatban is. És általában akkor alakulnak a legjobban a dolgok, ha nem sokat foglalkozom magammal. Ha hagyom, hogy megtörténjenek a dolgok. Ez a színházra is igaz, meg a magánéletemre is.

Döntés után: Mindig úgy alakítom az életem, hogy nem alakítom sehogy. Maximum egy napra gondolkodom elore. Amire elhagytam a Radnótit, eltelt hét év, az életem úgy alakult, hogy változtatnom kellett. Nekem annyi volt csupán a szerepem ebben, hogy felismertem a helyzetet: maradjak még itt azt követoen, hogy majdnem az egész társulat eltávozott az alakuló Új Színházba, vagy álljak én is tovább? Feltalálhattam volna magamat ebben a helyzetben, de nem volt kedvem hozzá. A szabadúszás adta magát, ha az ember elmegy valahonnan, vállalja be a semmit. Közben meghívtak egy szerepre a Madáchba, Kerényi Imre nagyon praktikus volt, felajánlotta, hogy leszerzodtet, ha megszületnek a gyermekeim, hogy jogosult legyek a gyesre, és megígérte, hogy amint úgy döntök, elegem van az otthonlétbol, ebbe a színházba visszajöhetek. Nagyon megnyugtató volt, hogy akadt egy távlati ajánlatom, nem lógtam a levegoben, hanem kiegyensúlyozottan élhettem meg ezt az idoszakot. Aztán jött Mácsai Pál, és egy új korszak kezdodött.

Visszatérés: Ha az ember egy olyan időszak után tér vissza a színpadra, amire vágyott, akkor nem a hiány, az üresség állapotából jön, egy "nem tudom, ki vagyok én" helyzetbol. A visszatérés nehézségeit azért nem érzékeltem annyira, mert a gyermekvállalás számomra egy akart idoszak volt. A sok felesleges hisztitől el lehet szokni, újra ki kellett alakítanom egy védekezési mechanizmust, hogy együtt tudjak élni a feszültségekkel, hogy edzettebb legyen az idegrendszerem. Nehéz volt újra megszokni azokat a hülyeségeket, amiket amúgy is utálok, újra fel kellett vértezni magamat, hogy ideig-óráig elhiggyem, én vagyok a világ közepe, és ki tudjak állni a színpadra. Ettol tényleg el lehet szokni. De annyi minden mondanivalóm felhalmozódott, hogy már vártam a visszatérést.

Bejönni: Én a nagy szabadságba nagyon bele tudok jönni, az nekem nagyon jó. Amikor augusztusban újra be kell jönni, mindig azt hiszem, hogy vége az életnek. Aztán mindig kiderül, hogy csak most kezdődik.

Díjak: A POSZT-on kapott díjnak azért örültem, mert egy különös szerepért kaptam. Ha a zsűri megsejtené, hogy honnan indultam és hová tartok a szereppel, rádöbbenne, hogy ez egy olyan pillanat volt, amikor minden öszszeállt. Az előadás előtti délelőttön ültem egy padon. Elindult egy érzés, egészen a talpamtól. Huszonnégy év után megérkeztem. Este álltam az ajtóban, és csak annyit éreztem, hogy aki ott áll, az nem én vagyok. Valaki más, akit én engedtem, hogy odajöjjön. A lényeg, hogy ő egy olyan szerep, akivel folyamatosan kapcsolatban vagyok. A színészet nem foglalkozás, hanem létforma.

Kor: Az ember a kora miatt másként érzékeli a problémákat, és bonyolultabban éli meg a szerelmet, a másik megismerését. Ugyanakkor azt gondolom, hogy egy pillanat alatt minden leegyszerűsödhet, ha két ember lényegi közös pontot talál egymásban. Persze az idő múlásával egyre nehezebb belekezdeni egy kapcsolatba, mert az emberben egyre több az olyan reflex, amin már nem tud, vagy nem is akar változtatni. Ennek ellenére erősen hiszek abban, hogy akárhány évesek is vagyunk, bátornak kell lenni, hogy minél több minden megtörténhessen velünk...

Színházi megszorítások: Állok elébe, és nem ijesztgetem magam. Sokkal erősebb bennem az alkotni vágyás, mint a félelem. Az jut eszembe, amikor nemrég beharangozták a közelgő orkánt. A gyerekek azt kérdezgették, mi lesz, ha megérkezik? Megnyugtattam őket, hogy lefekszünk, alszunk, és ha arra ébredek éjszaka, hogy a szél viszi a tetőt, felkelünk és cselekszünk. Nem hiszem, hogy tőlünk független erők tönkre tudnak tenni.

Út: Elég nagy utat jártam be szerintem is. Ascher Tamást 16 éves korom óta ismerem még a kaposvári színházból, hiszen én kaposvári vagyok. És mégis, amikor elõször dolgoztunk együtt, A kopasz énekesnõt rendezte, akkor azt mondta, kezdetben nem is látta, hogy én ki vagyok. Aztán a fõpróbahéten õ is azt mondta, hogy mekkora utat tettem meg, amikor 16 éves koromban látott, nem hitte volna, hogy az lesz belőlem, aki lett. Meg kellett erõsödnöm. Amikor például apukám meghalt, olyan világba kellett belépnem, amelyet eddig nem ismertem. Ettől az ember saját határai kicsit nyiladoznak, és már nem azzal foglalkozik, hogy milyennek látják mások, meg mi az, amit elvárnak tőle. Ez a korral összefüggő szabadság felé való haladás. Ez az, amikor az ember hagyja, hogy kiteljesedjen a saját énje.

Forrás: Magyar Nemzet, Jelenkor, kultura.hu, Színház.hu, 168 óra, Fidelio, Est.hu, Fotó: K2 Press, OSZMI, foto.szinhaz.hu