Az Illúziók című előadás egy író és egy fordító, egy rendező és négy színész valamint sok-sok segítő ember közös szellemi-lelki útkeresése egy olyan kérdés megválaszolásához, amely talán létünk legnagyobb titkát célozza. Lehet, hogy ez az előadás csak a kérdés feltevéséig jut el, és mégis úgy érzem, hogy itt mégis többről van szó. Ez az előadás több, mint illúzió – talán maga a remény… – mondja Viktor Rizsakov, az Illúziók rendezője, akit az immár legendás Fodrásznő színreállítójaként ismert meg a debreceni közönség.
"Fiatalkoromban igazán nagyon szenvedtem, mert biztos voltam benne, hogy az igazi szerelem csakis kölcsönös lehet, de később megértettem, hogy a szerelemnek nincsenek szabályai és képletei. Megértettem, hogy a szerelem – az egyszerűen szerelem, bármilyen lehet és bárkivel megtörténhet. A szerelem egy olyan erő, amely kilép minden mederből és legyőz minden akadályt."
A szerzőről
1974-ben az oroszországi Irkutszkban született drámaíró, színház- és filmrendező, színész, az orosz „új dráma” mozgalom egyik legtehetségesebb képviselője. Arra a kérdésre, mit jelent számára az „új dráma”, Viripajev azt válaszolja, hogy ebbe a kategóriába beletartoznak kortárs szerzők a mai élet aktuális problémáiról írott darabjai, de egyszersmind azok a klasszikus drámák is, amelyek a mai nézőnek szólnak, dialógusban vannak korunk emberével. Így lényegében új dráma lehet Aiszkülösz, Shakespeare, Molière műve is.
A néző vágyik a dialógusra, azonban olyan dialógusra – folytatja Viripajev –, amely nem a szórakoztatására törekszik, hanem ami róla, az ő életéről szól. A színházba és a moziba azért jönnek az emberek, hogy átéljenek egy konfliktust, hogy megtisztuljanak. Fontos, hogy rátaláljanak valami titkosra, ijesztőre a maguk belső világában, majd kiengedjék ezt megszabadulva negatív érzelmeiktől és komplexusaiktól. Két moszkvai színház – a Teatr.doc és a Praktika –, amelyek színre vitték Viripajev darabjait („Oxigén”, „Genezis-2”, „alentin napja” , „Álmok” , „Város, ahol én”) sokat tettek azért, hogy visszatérítsék a színházba a csalódott fiatal generációt.
Úgy tűnik ez sikerült is, hiszen rendkívüli népszerűségre tettek szert drámái: húsz nyelvre fordították le őket, több fesztivál-díjat kaptak (2003, KONTAKT, Grand-prix, Toruń, Lengyelország, 2004 - Arany Maszk díj, Moszkva ). Ezek a sikerek nagyrészt annak köszönhetőek, hogy Viripajev, - aki az irkutszki színművészeti iskola elvégzése után (1995, a színész szak), két évet játszott a kamcsatkai Dráma és Komédia Színházban, 1998-óta maga is rendezte darabjait az általa alapított Játéktér elnevezésű irkutszki színházban.
Közben elvégezte a moszkvai színművészeti iskolán a rendezői szakot, ahol rátalált a szellemiségében hozzá közelálló rendezőre: Viktor Rizsakovra, aki külföldön is színre vitte darabjait. Általános az a vélemény, hogy a Praktika színház rendezőinek kísérletei, innovációs készsége tovább fejlesztették az orosz és az európai nagy mesterek – Mejerhold, Tairov, Grotowski, Brook – színjátszás esztétikai és technikai eszköztárát.
Viripajev felfogásában a színház egy szellemi út a színész számára. Ezért minden saját szövegében Viripajev egy folyamatot épít föl, mint egy fő zenei témát, amely a néző képzeletét erős vizuális képekre ösztökéli. Talán ezt motiválta Viripajevet arra, hogy a színház határain is túllépjen és filmet forgasson. Már az első filmje („Euphoria”) (2006) díjat kapott a velencei filmfesztiválon. Két évvel később a saját „Oxigén” című darabját filmesítette meg.
Illúziók - Darabtörténet
Két házaspár groteszk humorral megírt történetét négy színész meséli el. Az ötven éven át tartó, egymásba fonódó-gabalyodó történet során fokozatosan kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, semmi nem úgy történt, ahogy a szereplők visszaemlékeznek az életükre. Az emberi érzelmek, az emberi emlékezet csupa illúzióból próbálja felépíteni a boldogságnak, a szerelemnek hitt légvárát. Az előadás fanyar, egyszerre kacagtató és melankolikus hangvételével, nemes szórakoztatás keretében szól férfi és nő drámai felismeréseiről.
Rizsakov a darabról
Ha az embertől elvennék az illúzióit, akkor nem tudna tovább élni – írta Mark Twain. Létezne, de azt már életnek nem nevezhetnénk. Ez, persze, nem azt jelenti, hogy az illúzió lenne életünk egyetlen értelme, hiszen az általunk ismert valóság is bizonyos értelemben illúziókból áll össze.
Az emberi élet illúziók sorozatán keresztül vezet – felépítünk egyet, aztán az összeomlik, újat keresünk, és annak is vége lesz egyszer… És mégis: az ember tovább keres, kutat valamit, ami túlmutat az illúziókon, valami sokkal lényegibb dolgot. Egy-egy lelepleződött illúziót meghaladva újra lehetőséget kapunk közelebb kerülni valamihez, ami az örök, állandó értéket jelenti. Hogy mi lenne az? Valami olyasmi, ami évszázadokon, évezredeken át hajtotta, vonzotta az emberiséget.
Persze, felvetődhet az a dilemma is, hogy létezik-e egyáltalán állandóság, örök érték ebben a világban? Arra is gondolhatunk, hogy az illúziók gyártása és lerombolása az ember természetéből fakadó pátosz és örök kétkedés közötti küzdelemből fakad – és ebből áll az objektív valóság. De az ember, mint szubjektív egyén, vajon eljuthat-e valaha az objektív valóság megismeréséig? Mindig mindent szubjektíven fogunk fel, a saját szempontunkból – de ezeken a személyes tapasztalatokon átesve talán valamelyest közelebb kerülhetünk az objektív igazsághoz. Ez maga az élet – az ember mélységesen átéli saját illúzióit, majd pedig kénytelen lemondani róluk.
Amikor az ember szeret, szerelmes, önmagáról és a világról is alapvetően fontos dolgokat tud meg. Amikor a szerelemről vagy szeretetről beszélünk, a világ megismerésének talán egyetlen igaz módjára gondolunk. Hiszen amit vagy akit megszeretsz, azt egyúttal megismered, illetve elismered, mint önnön létezésed egy fontos, vagy talán leglényegibb részét. Ez az az út, ami számunkra rendeltetett és ezen kell végigmennünk. És úgy érzem, hogy ez az egyetlen út, amin keresztül önmagunkat is sokkal jobban megérthetjük.
Van egy filozófiai gondolat, ami már évek óta kísér engem, azt hiszem többször hivatkoztam is rá: „Ne keress logikát az időben. Az időnek nincs logikája. A világon csupán két dolog létezik: a szerelem és a szeretet.” Ezt egy IX. századi arab filozófus írta. Oroszul ugyanazt a szót mondjuk kétszer: ljubov’ i ljubov’, de a magyar nyelv bizonyára nem véletlenül választja szét ugyanannak az erőnek a két változatát. Egyrészről beszélhetünk a minden ember által ismert vonzódásról férfi és a nő között, de emellett létezik a szerelemnek (szeretetnek) egy olyan formája is, amit Lev Tolsztoj úgy fogalmazott meg, mint isteni szerelem (szeretet). Ez egy olyan, magasabb rendű és feltétel nélküli érzés, amit az ember is képes átélni és ezáltal elérhet valamiféle belső harmóniát ebben a világban. Ez a gondolat, egyébként, már a Bibliában is szerepel: „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”.
De ez hogyan lehetséges? Hogyan legyen képes az ember odanyújtani a másik arcát, ha egyik oldalról pofonütik? Miben ragadható meg ez a bölcsesség, amit oly nehéz megérteni? Azt hiszem, valahol ebben található meg a szeretet érzésének lényege – mint az igazi élet kulcsa. Hiszen a tökéletességre való törekvés csak belül vezet célra, a külső világ, mint tudjuk – tökéletlen. De ahogy a zenében is felfedezhető a harmónia és a diszharmónia közti különbség, ugyanígy a lélek húrjain is lehet játszani, és egyáltalán nem mindegy, hogy a lelkünk zenéje harmóniát áraszt-e.
Ez az előadás egy író és egy fordító, egy rendező és négy színész valamint sok-sok segítő ember közös szellemi-lelki útkeresése egy olyan kérdés megválaszolásához, amely talán létünk legnagyobb titkát célozza. Lehet, hogy ez az előadás csak a kérdés feltevéséig jut el, és mégis – bár a színház, mint a művészet egy formája leginkább az illúziókeltést szolgálja –, úgy érzem, hogy itt mégis többről van szó. Ez az előadás több, mint illúzió – talán maga a remény…
Lejegyezte: Kozma András
IVAN VIRIPAJEV: ILLÚZIÓK
fordította: Kozma András
Szereplők: Szűcs Nelli , Vass Magdolna , Kristán Attila, Trill Zsolt
Ügyelő: Sárkány Gyula | Rendezőasszisztens és video-projekt: Jóvér Csaba | Dramaturg: Kozma András | Díszlet-jelmez: Viktor Rizsakov
Rendező: Viktor Rizsakov
Magyarországi ősbemutató: 2012. április 13. | Víg Kamaraszínház
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.