Sommer Katalin évtizedeken át volt a Magyar Televízió maszkmestere, most a Dob utcában üzemeltet parókakölcsönzőt. Minden évben virággal, mécsessel keresi fel Raoul Wallenberg szobrát. Akinek az életét köszönheti. Katalin életéről a Nők Lapjának nyilatkozott, mesterségéről pedig a szeplap.hu-nak is mesélt.
Sommer Katalinról:
A gyakorlott fodrászt és sminkest 1966-ban nevezték ki maszkmesterré. Első önálló produkciója az Államügyész volt. Sok televíziós első műsornak a munkatársa. Első televíziós film a Csudapest, az első sorozat a Tenkes kapitánya, az első fekete-fehér ampexre forgatott tévéjáték a Szinetár Miklós által rendezett Bánk Bán Latinovits Zoltánnal a főszerepben, az első színes rögzítésű televíziós játék az „Iphygénia Aulisban”. Hosszú éveken át minden szilveszter az ő munkáját dicséri. Félezernél is több alkotás fűződik a nevéhez. Olyan neves rendezőknek állandó munkatársa, mint Vámos László, Ádám Ottó, Lengyel György, Várkonyi Zoltán, Várkonyi Gábor, Szinetár Miklós, Zsurzs Éva, Makk Károly, Révész György. Feledhetetlen maszkokat készített: Bessenyi Ferencnek, Sinkovits Imrének, Sulyok Máriának, Gobbi Hildának, Bulla Elmának, Simándi Józsefnek, Ruttkai Évának, Gábor Miklósnak, Básti Lajosnak, Agárdy Gábornak, Huszti Péternek, Márkus Lászlónak, Psota Irénnek, Alfonzónak.
1983-ban önálló maszküzletet nyitott. Parókáit, sminkeszközeit nem nélkülözheti a színházi- és a filmes szakma. Maszkmesteri tevékenységét sem függeszti fel, rendszeresen dolgozik színháznál és filmnek egyaránt.
A Nők Lapja cikkéből:
“(…) Én a háború kitörése előtt, februárban születtem. A Nagymező utcában laktunk, édesapám textiltechnikus volt, egy textil-nagykereskedést vezetett, de a zsidótörvények után hivatalosan nem lehetett a vezetője, így a Farkas és Társából ő volt a Társa. Édesanyám pedig otthon volt velem és az öcsémmel. Egy nagybátyám a később híressé vált zsidómentő központban, a Vadász utcában működő úgynevezett Üvegházban dolgozott, ő szerzett védlevelet, azt a bizonyos Schutzpasst, azzal mentünk be a nemzetközi gettóba. A Pozsonyi úton és környékén volt. Édesapámat akkor már elvitték munkaszolgálatra, de azt gondoltuk, mi biztonságban leszünk”.
Ám a nyilas hatalomátvétel után keretlegények törtek be a gettóbeli házba, a menlevelek nem érdekelték őket, hajtottak ki mindenkit a Duna-partra. Az elöl állókat már a folyóba lőtték, amikor autóval megérkezett egy magas férfi . Valamelyik közel lakó értesíthette, hallva a gyerekek keserves sírását.
“A felnőttek tudták, hová és miért visznek minket, mi, gyerekek csak sírtunk. Wallenberg leállította a nyilasokat, nagy bátorság kellett hozzá, ezek nem katonák, inkább suhancok voltak. Vigasztalt, csitított minket, erre élesen emlékszem…” (….)
Az ember azt gondolná, ha egy ilyen kislány a háború befejeztével iskolát kezd, a sors kárpótolja mindazért, ami addig kijutott neki.
“Minden papíron azt kérdezték: apja foglalkozása. Be kellett írnom, hogy textil-nagykereskedő. A sorsát nem írhattam mellé... Nem lehettem úttörővasutas, nem mehettem gimnáziumba, így lettem fekete egyenruhában vasesztergályos ipari tanuló. Anyám viszont továbbtanulhatott a háború után, mivel az ő származása rendben volt, az édesapja foglalkozásához beírhatta: szabósegéd. Azt már nem tudta senki, hogy a felesége, vagyis a nagymamám Váci utcai szalonjában volt segéd, ahol huszonnyolc varrólány dolgozott. Mert olyan ember volt, akit a felesége tartott el”.
Szép dolog a vasesztergálás, de a kislány, aki fellépett az Ifjúsági Színház (ma Thália Színház) A Pál utcai fiúk előadásában, és ott parókát húzhatott a fejére, inkább színházi fodrásznak jelentkezett. Gyakornok lett, dolgozott a Faluszínháznál, majd az Operettben. Onnan jelentkezett 1959-ben az akkor induló Magyar Televízióba, ahol fodrászt és sminkest kerestek.
“Bármit kérdeztek, én mindenre azt mondtam: igen, ahhoz is értek. Gondoltam, majd megtanulom... Ez a magabiztosság később is segített. Óriási művészek ültek be a kezem alá, de nem remegett tőlük a lábam. Én Pécsi Sándoron, Sulyok Márián, Mezey Márián gyakorolhattam. Az első, egyórás tévéjáték, amiben dolgoztam, élőben ment, Váradi Hédi volt az egyik főszereplője, ott kúsztunk a kábelek között, ha púderezni kellett. Csodálatos időszak következett”. (…)
Interjúrészlet Sommer Katalinnal:
Egy rendező vagy egy művész mennyire szólt bele az ön munkájába?
- Csapatban dolgoztunk. Én Vámos László, Ádám Ottó és Várkonyi Zoltán produkcióiban vettem részt leginkább. A jelmeztervező, díszlettervező és a maszkmester megkapja a forgatókönyvet. Miután a rendezővel leegyeztetett jelmezterveket megnéztük, leültünk a színészekkel, és közösen gondolkodtunk az arckarakter kialakításán. A legfontosabb, hogy a színész jól érezze magát. Ha neki nem felel meg a munkánk, az kihathat a későbbi teljesítményére. Sok esetben a színész épp a maszkpróbán találja meg a karaktert. Ilyenkor a művész szembenéz a tükörrel, és már a karakter néz vissza. Ez a vizuális élmény nagyon inspiratív lehet.
- Voltak viták?
- Leginkább a jelmeztervezőkkel. Ők ugyanis elsősorban képben gondolkodnak. Néha egy-egy szép jelmezterv azonban nem jó másra, minthogy bekeretezzük és kitegyük a falra nézegetni. Sokszor a rendező beleszeret egy-egy szép, ám használhatatlan jelmeztervbe. Egyszer egy feketehajú operaénekesre, hosszú szőke parókát álmodott a jelmeztervező. Mondtam, hogy ebben egy nőimitátorra fog hasonlítani. Csak az első jelmezes próbán jöttek rá, hogy igazam van.
- A Szegedi Szabadtéri Játékokra is rendszeresen hívták
- Egyszer Vámos László rendezésében Bessenyei Ferenccel a címszerepben vittük színre a Lear királyt. Nagy sikere volt, ezért később ugyanebben a rendezésben elkészült a mű televíziós változatának felvétele. Erre a változatra egy gyönyörű terebélyes, hullámos ősz parókát terveztem fekete csíkokkal Bessenyeinek. Felvétel előtti nap levetítették a Lear király angol filmváltozatát. Abban egy szikár ősz férfi játszotta Leart. Vámos beleszeretett a figurába. Másnap közölte velem, hogy vágjam rövidre a parókát. Megvitathattam volna vele, ha Bessenyei is szól az érdekemben. De ő elfogadta Vámos döntését. A szép fekete csíkok összementek, Lear király úgy nézett ki benne, mint egy foltos hiúz. Erre Vámos azt mondta, hogy fújjam le a parókát fehér hajlakkal. Attól viszont jól megkeményedett. Bessenyei végig azon morgott a műteremben, hogy úgy néz ki, mint egy nyugdíjas világítótorony-őr.
Forrás: Nők Lapja, szeplap.hu, mtv.hu, Fotó: Blikk
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.