Pokorny Lia, az ÚJ Színház távozó művésze, a Csillag születik zsűritagja a Nők Lapjában Szegő Andrásnak mesélt arról, milyen volt az elmúlt időszak és hogy értékeli mostani állapotát, munkakedvét.
"Néha vágyom arra, hogy legyen kert meg tíz gyerek, meg diófa, meg piték, meg kakaók, közben pedig azt érzem, hogy nem véletlenül alakult így a pályám. Valami fura esendőségem miatt alakult így. Még mindig kevés, amit csináltam, érzem, hogy állandóan van egy kérdőjel bennem saját magammal szemben. Imádok gyerekezni, befőzni, kakaót készíteni. Sőt, amikor a kisfiam megszületett, eszem ágába nem jutott, hogy visszamenjek dolgozni, annyira jól voltam anyaként. Ugyanakkor magam is elképedek, hogy milyen energiákkal tudom belevetni magam egy-egy új évadba. Mindenre rácsapok, és mire kicsit felocsúdok, már jócskán túl is vállaltam magam. Nemet sem tudok mondani, magamnak is bizonyítani akarok. Negyven éves elmúltam, így növekvő félelmek is vannak bennem. Néha azt érzem, hogy a túlvállalás lefáraszt, és elegem van, nem bírom tovább, de közben tetszik is az, hogy ekkora energiák vannak még bennem" - árulta el a színésznő.
"Emellett talán az összes munkámban tetten érthető, hogy összefüggnek valamely közösséggel, amelyek számomra fontosak. Akár a családommal, akár egy stábbal, akár például a Hajléktalan Színházzal. Vagy olyan alapvető emberi értékekkel, amelyekben váltig hiszek, és fontosnak tartok" - nyilatkozta Pokorny Lia a lapnak. Arról is beszélt, hogy sűrű volt ez az ősz.
"Dermesztő. Szeptember 17-én meghalt Huszár Zsolt (az Új Színház színésze - a szerk), és azóta egy folyamatos temetés, búcsú, tétovaság, távolodás számomra az élet. Néhány nappal később kiderült, hogy vége annak az Új Színháznak, ahova tartoztam, amely az otthont jelentette számomra, azóta búcsúzunk daraboktól, egymástól, a társulattól, a színháztól, emlékeinktől, álmainktól. Halottak napján zokogva-sikítva röhögtünk. Ködös, megfoghatatlan minden bennem és körülöttem. Egyszerre vagyok résztvevője, elszenvedője és szemlélője is. Mint annak idején, amikor az üvegfal mögött felmutatták a gyereket. Ott volt néhány centiméternyire, látni lehetett mindenét, csak éppen nem lehetett megérinteni, megszagolni, megölelni. Most is ezt érzem. Itt van minden közvetlen közel... Jön, él, hat bennem minden emlék. Él bennem a szerelem, él bennem a játék, a gesztusok, pillanatok, élmények, munkák, cinkosságok, még a tervek is, csak nem lehet odabújni, nem lehet várni a következő találkozást, nem lehet bemenni, nem lehet játszani... Nincs bennem harag, indulat, legfeljebb nosztalgikus hiány és fájdalmas szomorúság. És az üvegablak körülöttem. Mögötte pedig minden a helyén van" - fogalmazott a Nők Lapjának Pokorny Lia.
Szegő András interjúját a lap nyomtatott számában olvashatják.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.