Ha egy színházi előadásra gondolunk, elsőként a színészek és a rendezők jutnak eszünkbe, pedig a háttérben nagyon sok szakember dolgozik azon, hogy a közönség mindig a lehető legjobbat kapja látványban, hangzásban, színpadtechnikában egyaránt. A kecskeméti Katona József Színház munkatársai közül Kovács Menyhért, a műhelyház vezetője vehette át tavaly december 22-én, a Békéscsabai Jókai Színházban a Magyar Teátrumi Társaság, és a Magyar Teátrum című lap által alapított Magyar Teátrum Díjat, amellyel színházi háttérmunkások számára nyújthatnak erkölcsi és anyagi elismerést. Erről mesélt.
– Hogyan érintette a hír, hogy Magyar Teátrum-díjas lesz?
Kovács Menyhért: Hatalmas öröm volt számomra, a mai napig elérzékenyülök, amikor erre gondolok. Különösen nagy öröm, hogy a Magyar Teátrumi Társaság talált érdemesnek engem az elismerésre. Maga a díj is nagyon ötletes és szép: egy csapágyat formál, amelyben az egyik golyó aranyozott. Ez jelképezi a színházi háttérmunkások csapatmunkáját. A díjátadón Cseke Péter direktor úr méltatott, de ott volt Sára Bernadette színművésznő is, aki egy gyönyörű verset szavalt az ünnepségen. Ezúton szeretném megköszönni Kiss Jenő és Hegedűs Zoltán művész uraknak a jelölést.
– Mióta dolgozik a kecskeméti Katona József Színházban?
Kovács Menyhért: 1994-ben vettek fel, mint karbantartót és fűtőt, igaz az akkori műszaki igazgató már az első beszélgetésnél azt mondta nekem, hogy „te vagy az én emberem”. Aztán lassan úgy alakult, hogy amikor a színpadon a díszletek összeállításakor, átalakításakor valamilyen gond adódott, mindig engem keresett meg. A Chioggiai csetepaté című darab kapcsán elakadtak egy műszaki kérdésben, és én segítettem a probléma megoldásában, ezután álltam oda a műszaki igazgató elé azzal, hogy attól kezdve díszletgyártóként szeretnék részt venni a munkában. Így kerültem a műhelyházba, s azóta is ott dolgozom.
– Hány főből áll a műhelyház csapata?
Kovács Menyhért: A csapatunkban jelenleg három asztalos, három festő, egy kárpitos és velem együtt két lakatos dolgozik. A lakatos munkákban én is aktívan részt veszek, emellett a gyártási munkafolyamatok összehangolása, irányítása a feladatom. Sőt, van, amikor én vagyok a segédmunkás, én darabolok, én köszörülök, és a kollégám állítja össze az anyagot. Szerencsére a munkatársaim olyanok, hogy az asztalos is tud kárpitozni, a festő pedig „asztaloskodni”, tehát be tudunk segíteni egymásnak, vagy helyettesíteni is tudjuk a másikat. A műhelyházban van külön asztalos-, lakatos- és festőműhelyünk, valamint egy nagy összeállító műhely, amelynek mérete hasonló a kecskeméti színház nagyszínpadának méretéhez. Itt szállítás előtt össze tudjuk állítani a kész díszleteket, és ki tudjuk próbálni, hogy minden úgy működik-e, ahogy a tervező megálmodta.
– A színházi díszletek előállítása mennyiben különbözik a „hétköznapi” szakmunkától? Kell hozzá speciális szakmai tudás?
Kovács Menyhért: Össze sem lehet hasonlítani a kettőt! Ha csak az én szakterületemet nézzük, itt rengeteg szerkezet van, számos apró alkatrész, sok egymásba kapcsolódó, szétnyíló vagy éppen forgó díszletelem. A tervező által készített rajz alapján, vele egyetértésben dolgozunk, de sok részletet nekünk magunknak kell kitalálnunk és megoldanunk. A szakmám érdekessége, hogy a díszletelemek mellett még kellékeket is gyártok – olyanokat is, amilyeneket már nem sokan készítenek az országban. Ilyenek például a lemeznyomásos technikával, kézműves minőségben készült csillárok, gyertyatartók, kupák és kelyhek. A tervezők az ezekről készült speciális rajzokkal direkt engem keresnek fel. Készítettem már kovácsoltvas elemeket, kardokat és szablyákat is, a jövőben pedig pajzsokat szeretnék gyártani, amihez már megcsináltam a gépet.
– Mely előadások díszletei jelentették a legnagyobb kihívást, illetve melyeket kedvelte a legjobban?
Kovács Menyhért: Nekem minden darab a kedvencem, mindegyikben találok valamit, amit szívesen csinálok. A legnagyobb kihívást egyértelműen A nyomorultak díszletei jelentették, amelyeket a Margit-szigeti szabadtéri színpadon is működőképessé kellett tenni. Az idei évadban eddig talán a Víg özvegy című előadás volt a legérdekesebb, ami szintén monumentális. Nincs benne egyetlen egyenes alkatrész sem, mindent hajlítottunk, lépcsőt, emelvényeket, és forgás közben egymásba kapcsolódó elemeket gyártottunk. Előfordul, hogy külső megrendelésre más színházak díszleteit is mi készítjük, amikor van szabad kapacitásunk. A mi munkánk volt például a művelődési központban bemutatott Székely fonó különösen szép díszlete. Igazi kuriózumnak számított, amikor jó pár éve a mi műhelyünket kérték fel, hogy egy amerikai előadás, A fösvény elrozsdásodott, elhasználódott díszletét újítsuk fel. Volt szerencsém részt venni Szabó István Offenbach-filmjének forgatásán is. Személyesen engem is szoktak keresni más színházak műhelyeiből, hogy segítsek megoldani egy-egy problémát. De azok a tervezők is gyakran felkeresnek, akikkel korábban együtt dolgoztunk. Ezek jelentik számomra az igazi elismerést.
– Annak idején, 1994-ben színházszerető emberként állt munkába a kecskeméti teátrumban?
Kovács Menyhért: Az egészben az az érdekes, hogy akkoriban valamiért nem szerettem színházba járni. Ki nem állhattam az ehhez hasonló programokat, engem nem lehetett egy előadásra elhozni. De a munka során annyira megszerettem a színházat, a színházi feladatokat, hogy ma már el sem tudnám képzelni az életemet nélküle.
Szerző: Bera Linda
Tartalmi partner: Magyar Teátrum
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.