Györgyi Anna: Partizánakcióim vannak

Anna Gavalda Szerettem őt című regényét színpadra írta Szántó Erika, aki most meg is rendezi Györgyi Annával és Szilágyi Tiborral az újonnan nyílt Rózsavölgyi Szalonban. Egy este és egy visszaemlékezés története ez, melyben tulajdonképpen két női szerep van, mindkettő Györgyi Annáé.

Több szerepet is játszol, akiket évtizedek választanak el egymástól, soha nem találkoztak, mégis van bennük valami közös. Kik ők?

Györgyi Anna: Az alaphelyzet szerint az általam játszott nőt, Chloét épp otthagyta a férje két kisgyerekkel. Az apósa elviszi a hétvégi nyaralójukba. Iszogatnak, beszélgetnek, és elkezd kibontakozni az após múltja. Kiderül, hogy volt egy nagy szerelme, Mathilde, de nem hagyta el miatta a feleségét. A férfiról mindenki azt gondolja, hogy egy vén marha, egy zárt ember, akinek egyáltalán nincsenek érzései. Mindkét nőt én játszom, és eljutok a gondolatig, hogy talán boldogabb lehet az, akit elhagynak, mint az, aki egy rossz kapcsolatban, posványban éli le az életét.

Azon túl, hogy párhuzamosan játszod a két női alakot, talán az a legérdekesebb ebben a darabban, hogy egy szinte nem létező após-meny kapcsolatra épít. Talán nem is tudok mondani olyan színdarabot, ami ezt ilyen részletességgel járná körül.

Györgyi Anna: Igen, és közben persze felsejlik az is, hogy a férfi vonzódik a menye iránt. Mintha emlékeztetné a volt szeretőjére. Vagy megérezné, hogy ez a nő több, mint amit mutat magából. Eleinte egyáltalán nem értettem, hogy ez a nő miért jön ide, és miért kezd beszélgetni egy olyan emberrel, akivel hét évig semmi közük nem volt egymáshoz. Aztán eszembe jutott Csabi (Kiss Csaba rendező, Anna férje, a szerk.) apukája, aki eléggé zárkózott ember. Egyszer, amikor elmentünk hozzájuk Marosvásárhelyre, úgy alakult, hogy ketten maradtunk a lakásban. Ő újságot olvasott, én meg szöszöltem valamivel. És egyszercsak elővett egy dobozt, és mindenféle dolgokat mesélt az életéről. Olyan intim élményekről esett szó, hogy el is sírta magát. Valahogy mindig ez van: gondolunk valamit egy emberről, aztán kiderül, hogy egyáltalán nem olyan, amilyennek képzeltük. Csak mindenki kitalál magának egy védekezési stratégiát, és sokszor a maszk silányabb képet mutat, mint amilyen maga az ember. Nemrég Ascher Tamással olvastam egy interjút, amelyben a külföldi rendezéseiről is kérdezték, és ebben elmondta, a színészek mindenütt egyformák, ugyanazokba a típusokba sorolhatók, mindegy, hogy egy ausztrál kisvárosban vagy Hollywoodban dolgoznak, az ambícióik, a gyarlóságaik nagyon hasonlóak.  És amikor a színapdon összenéznek, akkor nincs más, akkor csak a szakma van. Ez olyan csodálatos, hogy abban a hat hétben, amíg össze vagyunk zárva, egy célért küzdünk. Ezt mindenhol így kellene csinálni, egy irányba kéne húzni.

Györgyi Anna

Mostanában leginkább kis helyeken, két-háromszereplős előadásokban veszel részt a Tháliában, a Pinceszínházban, a Bábszínházban, a Játékszínben, most itt a Rózsavölgyiben… Nem érzed úgy, hogy el vagy dugva nyolcvanfős színháztermekbe?

Györgyi Anna: Nekem valamiért nem adatott meg az a fajta folytonosság, a tíz év Új Színházon kívül, mint a jó társulatban lévő embereknek, akik állandó rendezőkkel és kollégákkal dolgoznak. Eszembe jut Tóth Ildikó, akit a legjobb színésznőnek tartok..., vele vajon mi lehet? Valamiért nekem ezek a kacskaringók jutnak. Pedig alkalmazkodó, hűséges, odaadó típus vagyok. Egyáltalán nem vagyok hisztis. A saját örömömre csinálom ezt az egészet. Valamiért mégis így alakult. De nem bánom. Lehet, hogy rosszabb lesz, lehet, hogy jobb, lehet, hogy közeleg valami új, a Jóisten tudja. A Jóisten, az biztosan tudja… Tavaly szerződtem a Pesti Magyar Színházba, az Osztrigás Miciben és a Kaméliás hölgyben kaptam szerepet. A Kaméliás már nem megy, az Osztrigás pedig két szülés miatt szeptemberig pihen. Így, mivel ott épp nem játszom semmit, mindenfelé jövök-megyek mint vendég. Nagyobb színházakban nincs lehetőségem, annyira zártan működnek. Néhány éve, amikor eljöttem az Új Színházból, körbetelefonáltam a budapesti igazgatókat, de sehova nem kellettem, hiszen mindenhol volt már negyvenéves színésznő. Azóta partizánakcióim vannak. De szeretek kis térben lenni, ahol nem kell harsogni, hanem meg lehet szólalni.

A férjed, Kiss Csaba most lett a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója. Gondolkoztatok azon, hogy hozzá szerződj?

Györgyi Anna: Szóba került, de nem akarom a gyerekeket kiszakítani a mostani környezetükből - a nagyobbik hatodikos, a kisebbik még óvodás. Jövőre Csabi Miskolcon rendezi A vágy villamosát, az előadásban én leszek Blanche, ez is egy kicsit nehéz lesz, de megoldjuk. Meg én szeretem Budapestet, az összes borzadályával együtt.

Állandóan új és új partnerekkel állsz a színpadon, akikkel elég közel kell kerülnötök egymáshoz, hiszen házastársakat, szeretőket játszotok. Ha csak az elmúlt egy-két évre gondolok: Csuja Imrével, Bán Jánossal, Gáspár Sándorral, most Szilágyi Tiborral. Újra és újra elölről kezditek egymás megismerését... Könnyen megy ez neked?

Györgyi Anna: A legjobb pasikkal hozott össze az élet. Lehet, hogy azt érzik, előttem nem kell színészkedni, mert úgy vagyok ott, ahogy vagyok, és elfogadom őket, ezért ők is elfogadnak engem. Nem kell plusz köröket futni. Lehet, hogy ezért kinyílunk egymás felé. Persze az ember esendő, elfelejti a szöveget, fáj a feje, tudja, hogy még mindig nem utalták a pénzt, és most ott van előtte nyolcvan oldal, amit meg kell tanulnia… De mindegyikükkel az volt a csodálatos, hogy a hétköznapi gondok ellenére mertük magunkat adni egymásnak. Nem kellett semmit kozmetikázni. Minden természetesen és egyszerűen ment.

Egyikőjükkel sem jutott eszetekbe, hogy később is együtt dolgozzatok?

Györgyi Anna: Nem kezdtünk konkrétan tervezgetni, darabokat keresni, de ha újra találkozunk, akkor biztosan örülni fogunk egymásnak. Most tartottuk a Thália Színházban az Ulickaja-darab, a Rövid bemutatóját. Nagyon szeretjük egymást hárman a színpadon Bartsch Katával és Horváth Erikával, jó volt dolgozni a rendezővel, Hidvégi Nórával is, meg az egész stábbal, csupa fiatallal. Kíváncsi is voltam arra, hogy ők hogyan látnak dolgokat, mert hiába érzem magam tizenhat évesnek, mégiscsak negyvenöt leszek. Szerettem ezt a próbaidőszakot, rengeteget nevettünk, és nagyon örülök, hogy Nóri jövőre megint rendez a Tháliában, és nekem is lesz szerepem az új munkájában. Csabival persze minden évadban dolgozunk együtt. Nem érdekel mit mondanak, nagyon jó vele próbálni. Ráadásul most én lettem az „igazgató felesége”, de fölvállalom, ugyanakkor nem fogok nercbundában járkálni. A jövő évadra is a Magyar Színházba szerződtem, bár fogalmam sincs, hogy mi vár ránk ott. Állítólag megmarad a színház... Remélem, hogy ez az előadás a Rózsavölgyiben átmegy majd a jövő évadra... Most elég sokat fogjuk játszani júniusig. Megszerettük egymást Tiborral, Erikával, és Bélával, a súgóval is, igazán jól megvagyunk négyen már hetek óta! Nekem a két kisgyerekem a legfontosabb, a színészetet tényleg szerelemből, belső kényszerből csinálom. 

Rick Zsófi / Színház.hu