Amit a sírásról tudni lehet - Interjú Lestyán Lucával

A színészet visszahat az életre – többek közt erről is mesélt Lestyán Luca, aki lassan huszonöt éve tagja a kaposvári Csiky Gergely Színház társulatának.

Az Oidipuszban, Babarczy László rendezésében

– Hol kezdted a pályát, kik voltak az első emlékezetes tanáraid?

Lestyán Luca: A Nemzeti Stúdióban Bodnár Sándor egy évig tanított, aztán miután meghalt, az a képzés felhígult. Tőle azonban nagyon sok mindent lehetett tanulni: sírni például. De ott összebarátkoztam egy kaposvári lánnyal, aki hívott: így jöttem együtt többek között Csapó Virággal, Kovács Zsuzsival, Márton Eszterrel 1988-ban. Aztán itt, a színházban tanultam meg, amit tudok.

– Melyik előadásban játszottál először?

Lestyán Luca: Bedobtak a mélyvízbe: a Babarczy László rendezte Oidipuszban, amit ő és Lukáts Andor három görög drámából szerkesztett. Iszménét játszottam Nagy-Kálózy Eszter mellett – és pontosan tudom, hogy nagyon jó munka volt, de szinte remegtem, annyira féltem. Ugyanakkor mindenben segítettek. Volt például külön síráspróbám Babarczy-val fönt a stúdióban: hiszen az nem lehet, hogy ott áll egy lány a megvakított apjával és sírogat, vagy úgy csinál, mintha sírna. Gyötrelmes próbafolyamat volt, el is gondolkodtam, hogy akarom-e én ezt csinálni.

Lestyán Luca a Pál utcai fiúkban, fotó: Memlaur Imre

– Nehéz sírni?

Lestyán Luca: Nevetni nehezebb. Nekem legalábbis a sírás könnyebben ment.

– Mi a különbség a munka-sírás és a magánsírás közt?

Lestyán Luca: Hát, technikából nem lehet sírni, mert az lelepleződik. Meg kell élni ugyanúgy a fájdalmat… szóval nincs különbség. Illetve annyi, hogyha vége a próbának, vagy az előadásnak, akkor utána már nem fáj, amiért sírtam.

– Ezek szerint a többi feladatban sem lehet elválasztani az embert és a színészt?

Lestyán Luca: Én nem tudom – ami lehet, hogy hiba: nem technikából dolgozom. Szerettem is volna elsajátítani azokat a színészi trükköket, amit a főiskolán megtanítanak, de sajnos oda nem jutottam be. A gyakorlatban persze sok mindent el lehetett lesni Kaposváron: a rendezőkre, és persze a kollégákra is érdemes volt odafigyelni. Ascher Tamásnak például, egy próbaidőszak alatt minden szava kincs volt… és még sorolhatnám a jobbnál jobb rendezőket.

– Vannak, akik néhány jó feladat után – nem egy példát tudunk erre – főiskola nélkül is remek színészek.

Lestyán Luca: Igen, vannak ilyenek, ezért is örültem, hogy ide kerültem, mert itt nem volt feltétel a diploma, reméltem, hogy nekem is sikerül. Szerencsére jöttek is a feladatok. Ennek ellenére nem bántam volna, ha felvesznek, mindig irigyeltem a diplomás kollégáimat.

A Portugálban, fotó: Klencsár Gábor

– Mitől lesz valakiből jó színész?

– Nem tudom. Azt hiszem, ez szinte kibogozhatatlanul összetett, ha nem azt értjük a jó színész alatt, aki mindenkinek tetszik. Az, hogy mikor vagyok éppen jó színész, lehet, hogy adott esetben egy szerepen és egy rendezőn múlik, aki hozzá tud segíteni akár a saját, számomra addig ismeretlen képességemhez is. A színészet, ahogy biztosan sok más szakma is, visszahat az életre: nekem biztosan sokat segített, boldogabb, nyitottabb ember lettem ezáltal. Aztán ahogy alakult a személyiségem, változott a színészetem is.

– Mi volt aztán az a szerep, amiben már nem féltél úgy, ahogy az Oidipuszban?

Lestyán Luca: Úgy már semmitől nem féltem. A következő évben a Lázár Kati és Jordán Tamás rendezte Karneválvégi éjszakában kaptam egy nagy szerepet, amit nagyon élvezem, és sikerélményt is adott, bár emlékszem annak a próbaidőszaknak a nehéz pillanataira is. Aztán több kis feladatom volt, amíg a Kávéházban megkaptam a következő nagyot Mohácsi Jánostól. Akkor még nem tudtam, hogyan dolgozik – ezért eléggé feszültem –, de egy izgalmas, álomjó munka volt. Ha most eljátszhatnám azt a szerepet, akkor felhőtlenül élvezném.

A kávéház című darabban

– Mohácsival aztán a Tom Paine volt a következő.

Lestyán Luca: Az egy maratoni munka volt, de mindenki élvezte. Amikor kész lett az első felvonás, megmutattuk, hol tarunk: közel öt órás volt.

– Abban az előadásban együtt voltatok, lányok, jó erőben és kedvben – ami itt Kaposváron szerintem sokáig igencsak problémás volt, miután elment Lázár Kati, Pogány Judit és Csákányi Eszter. Nem voltak olyan markáns színésznők, ellenben tudnám sorolni, hány férfi színész vált itt elképesztő jó színésszé.

Lestyán Luca: Igen. Erre annyit tudok mondani, hogy a drámairodalomban hosszú távon sokkal több jó férfiszerep van, azonban mégiscsak vannak fantasztikus színésznők ezen a világon.  Többeknek szerencsére volt lehetősége: két-három évadban ugyanaz kapta a nagy feladatokat, akit aztán jellemzően egy újonnan érkező színésznő váltott. Azt hiszem, ez nem volt szerencsés, annak sem, aki több évadon keresztül szinte kivétel nélkül főszerepeket játszott, és annak sem, aki hosszú éveken keresztül nem kapott nagy erőfeszítést igénylő munkát. Ebben mindenki egyetértett, de a színház egy hierarchikus rendszer, nem volt ilyenféle visszacsatolás. Azonban lehetett feketén dolgozni – ahogy közismerten így kezdte Mohácsi is a rendezői pályáját –, és dolgozunk is.

– De ott is inkább a férfiak voltak élénkebbek.

Lestyán Luca: Amiben talán az is benne van, hogy azt csak szabadidőben lehetett csinálni, többnyire az esti próbák után, mi pedig – ha csak a korosztályomat nézem – Csapó Virág, Kovács Zsuzsi, Horváth Zita és én tizenhárom gyereket szültünk és nevelgetünk. Pont most tartunk ott, hogy már tudnánk sokkal többet dolgozni.

Olvasópróbán

– Milyen munkák várnak a következő évadban?

Lestyán Luca: Lesz egy gyerekelőadás három ország népmeséiből, amit Váradi Szabolcs rendez – ebben pontosan még nem tudom, mi lesz a feladatom. Benne leszek A cigánytábor az égbe megy című előadásban, Szőcs Artúr rendezésében – a felolvasó-színházi előadását látva remélem, jó munka lesz. És a Szép Helénában fogok dolgozni, amit Göttinger Pál rendez.

– Van egy színész felé másmilyen elvárás – ha lehet erre általánosságban válaszolni –, mint a korábbi években?

Lestyán Luca: Az mindenkinek világos, hogy most itt másmilyen ízlésű színház alakul, mint amilyen előtte volt. Általánosságban nem tudom megfogalmazni, miben mások az elvárások, de sok mindenben. Ebben a helyzetben kérdés, hogyan reagál egyik és másik színész – mert erre nincs közös válasz.

Szerző: Proics Lilla