Egy inkubátorház és hat Marika - Interjú Kulcsár Vikivel

Aki színházi ügyekben jár el, mindenképpen összefut Kulcsár Vikivel. Sokan nem értik, hogyhogy jegyet szed a Koma előadásán, miért, hogy a színházi intézetben (OSZMI) is őt kell keresni és még a FÜGE (Függetlenül Egymással Közhasznú Egyesület, produkciós iroda) elnökét is benne tisztelhetjük. Többek között erre ad választ riportunk, melyből kiderül, a FÜGE hamarosan egy alkotói inkubátorházat létesít, ami a független alkotók bázisa lesz.

Egy szombati napon találkozunk Vikivel az Országos Színháztörténeti Múzeumban…

Hogyhogy bent vagy szombaton?

Kulcsár Viki: Ma munkanap van!

Tényleg...

Kulcsár Viki: Egyébként hosszú ideje én sem követem mikor kell hivatalosan is dolgozni. Az első munkahelyemen még tudtam, hogy a vasárnap szünet, de azóta…!

Hogy kezdtél el színházzal foglakozni?

Kulcsár Viki: Fehérvári vagyok, Veszprémbe jártam színháztudományi szakra. Amikor végeztem nem sok lehetőség adódott, ezért amikor a Fejér Megyei Hírlapban megláttam egy hirdetést, amiben szerepelt az a szó, hogy kultúra, rögtön jelentkeztem. Fel is vettek a sárbogárdi önkormányzathoz köztisztviselőnek, ahol kulturális-, oktatási- és civil referensként dolgoztam másfél évig. Akkoriban már sokat jártam fel Budapestre színházba, társulatok közelében próbáltam aktívan feladatot vállalni, minden apróbb munkalehetőséget megragadni, programokra jártam az OSZMI-ba, ahol Nagy András tanárom volt az igazgató. A Magyar Dráma Napján össze is futottunk és elkezdtünk beszélgetni, elárulta milyen elképzelések mentén szeretné felvirágoztatni az intézményt. Amikor úgy alakult, hogy új embereket vehetett fel, az önkormányzattól igazgatósági munkatársnak szerződtetett. De egészen addig folyamatosan a városok közt navigáltam. (Kuncog.) Nem volt unalmas az az év! Sokat tanultam munkabírásról, hozzáállásról.

Azt érezted, hogy a világ végére kerültél?

Kulcsár Viki: Persze, mert a világ végén voltam! Pont ettől volt olyan izgalmas az élet. Hozzátartozott, hogy ha színes, mintás ruhát vettem fel, akkor Sárbogárdon azt csócsálták egy hétig a város lakói. Az első pillanattól kezdve fura lénynek számítottam, akit sokáig nem is mertek megszólítani. Egyszerűen nem értették mit keresek ott. A kisvárosi fílingnek azért az előnyeit is élveztem. Például azt, hogy rengeteg feladattal kellett megbirkózni, aminek a tapasztalatait a jelenlegi munkáim során is tudom hasznosítani. Kicsiben mindent elvégeztem, amit most nagyobban kell megcsinálni, hiszen egyszemélyben képviseltem a régi közművelődési, oktatási és civil szakosztályt. Ráadásul magam voltam a magam főnöke, mert ügyvezetői pozíciót töltöttem be. Az iskolai beiratkozások jogi hátterét szemléztem, vizsgáltam mikor hány gyerek hova jelentkezik, különböző városi ünnepségeket szerveztem, pályázatokat írtam, hiszen akkoriban indult az első hétéves terv, amikor városfejlesztésre lehetett pénzeket nyerni. Bizonyos civil egyesületek pedig hozzám pályáztak, a galambászoktól kezdve az íjászokig. Testület elé kellett vinnem minden előterjesztést, hosszú üléseken referáltam… (Kuncog.) Másfél év alatt tényleg mindent megtanultam, viszont nem kellett egyből mélyvízbe ugranom.

Most mélyvízben vagy?

Kulcsár Viki: Nem így élem meg, de ehhez kellett az, hogy családias közegben kezdjek, ahol egyik lépcsőfokról a másikra léphetek. Azoknak, akik hirtelen csöppennek hasonló munkakörbe nehezebben megy. 

Milyen munkakörökről is van szó? Amennyiben lehetséges egy röpke felsorolást kérnék…

Kulcsár Viki: (Nevet.) Itt, az OSZMI-ban pályázatokat írok, a belső kommunikációért és a rendezvények sajtómegjelenéséért felelek, a FÜGÉ-ben ügyvezető vagyok, de az irattározástól kezdve az utalásokon át mindennel foglalkozom, például produkciós feladatokkal, ügyvitellel, érdekképviselettel, tárgyalással, szerződéskötéssel.

Miért alapítottad a FÜGÉ-t?

Kulcsár Viki: Amikor Pestre kerültem, elkezdtem független színházi társulatoknak segédkezni produkciós ügyekben, pályázatírásban, szerződések megkötésében. Azt éreztem, egyre inkább rászorulnak arra, hogy legyen ráció a hátterükben, hiszen felkészületlenül érte őket az előadóművészeti törvény, ami magával hozta a regisztrációt, a pályázatok sokasodását és azt, hogy a független szektor nagyobb hangsúlyt kapott. Gyakorlatilag egy új munkakör alakult ki, a produkciós vezetőé, aki a napi ügyvitellel foglalkozik. Ezt végeztem egyre több helyen, amikor rájöttem, hogy néhányan ugyanazokat a köröket futjuk - postára megyünk, plakátokat ragasztunk- és érdemes lenne segítenünk egymás munkáját, akár szervezeti formában, funkciók köré szerveződve. Ennek jegyében alakult a FÜGE. Az indulás nem volt könnyű, mert a művészek általában személyekhez kötődtek, az individumban látták a garanciát, ezért meg kellett szokniuk, hogy ernyőszervezetbe tömörülnek azok, akik eddig csak hozzájuk kötődtek. Az alapítás után ugrásszerűen megnőtt ránk az igény. Ennek az az oka, hogy egyre kevesebb lett a pénz és mindenki rájött, hogy ha összefogunk, akkor olcsóbban és hatékonyabban tudunk dolgozni. Ráadásul egyre több alkotó kezdett alkalmi társulásokban, alkalmi produkciókban gondolkodni, nekik pedig kellett az intézményi háttér ahhoz, hogy pályázhassanak. Ezért elkezdtünk kvázi lebonyolítóként, illetve producerként is működni, és hirtelen, másfél év alatt elleptük az országot.

A nők….

Kulcsár Viki: (Kuncog.) Igen, de nem vagyunk feministák! Csak így alakult, hogy nőkből áll a FÜGE. Egyrészt megnyerőbben tudunk tárgyalni, a nőiségből előnyünk származik bizonyos helyzetekben. Persze hátrányunk is… De ha jól bánunk vele, akkor eszköz. Másrészt általában olyan ülős munkát végzünk, ami óriási precizitást követel, de az ilyesmire a férfiak kevésbé alkalmasak. Bár ők is okosak, gyakran kicsit felületesek, nem szeretik a szöszölést, ha ugyanazt a szerződést kell megírniuk hatvanszor. Kell nekik egy-egy Marika, aki ezt megcsinálja.

Nálatok hány Marika van?

Kulcsár Viki: Hat Marika. (Nevet.) Erre az évadra sikerült úgy felállnia a szervezetnek, hogy minden területnek legyen szakértője: sajtós, pályázatíró és így tovább. Ugyanakkor arra is figyelünk, hogy legyen átjárás a feladatkörök között, hogy mindkét agyféltekénk működjön.

Nehéz kiengedned a kezed közül a feladatokat?

Kulcsár Viki: Az elengedés mindig megpróbálja az embert, de már jobban megy nekem, mint korábban. Ez azért okozott némi nehézséget, mert nem csapatjátékos, hanem magányos farkas vagyok. Megszoktam, hogy csak magammal rendelkezem és akár hajnali egykor is képes vagyok nekilátni a feladataimnak, szeretek a saját időbeosztásom szerint haladni. Ezért nehéz magamhoz idomítani embereket, főleg úgy, hogy nem akarok visszaélni az idejükkel… De most már látom, hogy megbízható stáb vesz körül, eltűnőben vannak a félelmeim, bízom abban, hogy más is be tud indítani és véghez tud vinni önállóan folyamatokat. 

A kollégáid azt szokták mondani, a Vikiék rengetegen vannak ikrek….

Kulcsár Viki: (Nevet.) Nem, csak rendesen dolgoztatom magam.

Azt is mondják, hogy nem idegeskedsz… Na ezt magyarázd meg!

Kulcsár Viki: Ez habitus kérdése. Én máshogy vezetem le a feszültséget. Napi nyolcszor biztosan meg tudnék bolondulni, mert olyan híreket kapok, de a stressz megöli a munka szépségét. Ezt fel kellett ismernem.

Az még nem elég…

Kulcsár Viki: El kell fogadnom, ha mindent megtettem, de mégsem haladtam annyit előre, amennyit szerettem volna. Őrjítő például, amikor egy jogdíj kérdés elakad és nem látod a megoldást. Mellbevág, ha egy csapat mondjuk külföldi turnén járt, amit szuperül megszerveztünk, de nem kaptunk meg bizonyos A1-es nyomtatványokat, amiket be kellene adni ahhoz, hogy a már kifizetett út költségeit átutalják. Rendszeresen a szívemhez kapok, amikor kiderül, hogy egy-egy projekt beborulhat, amikor egy nagy pályázat kifizetési kérelmeit visszadobják. Időnként a világ legnagyobb problémájának látom, hogy valaki nem ért oda előadás előtt öt perccel jegyet szedni, és még sorolhatnám. De ilyenkor eszembe jut az is, hogy igazából semmi baj nem történik, ha technikai okokból 5 perccel később kezdődik az előadás. A reakció megközelítés kérdése. Próbálom azt a felfogást választani, miszerint a világ nem áll meg, el fog kezdődni az előadás és biztosan van mindenhez kiskapu, csak várni kell arra, amíg megtalálom. Minél több dologgal foglalkozol, annál nagyobb felületet adsz a csalódásnak és az örömnek. Szerintem feladatként érdemes felfogni a nehézségeket, úgy könnyebb megoldani azokat.

A feladataid mellett újabb kihívást állítottál magad elé, amit ha jól tudom egyelőre “A Jurányi”-nak hívnak. Épületet szerzel a FÜGÉ-nek...

Kulcsár Viki: Ez egy álom megvalósulását jelentheti… Öt évvel ezelőtt, ha megkérdeztél volna, hol képzelem el magam 2012-ben, azt feleltem volna, hogy egy nagy produkciós házat üzemeltetek egy frekventált helyen, ahol sok előadóművészeti szervezet és alkotó együtt dolgozik, együtt kávézik, együtt várja a nézőket, beszélget velük, előadás után koncert van, előtte pedig gyerekfoglalkozás. Ennek a tervnek a megvalósításán 2-3 éve kezdtem el gondolkodni, mert úgy láttam óriási igény mutatkozna rá és a sok alkotói energiát egyesíteni kéne. Most az ernyőszervezetünk infrastruktúrát kap, tehát valóban egy fedél alá hoz csapatokat, akikkel együttműködik. Mire eljött ez a pillanat, a helyzet kultúrpolitikai és anyagi szempontból nem tűnik túl rózsásnak. Nagy dilemma után arra jutottam, mégsem szabad kihagyni a lehetőséget, bele kell vágni egy új alkotói inkubátorház tervezésébe. Egy éve kinéztünk egy ingatlant a Széna téren, amit 2009 óta nem használnak. A Jurányi egy iskolaépület, aminek van tornaterme, menzája, osztálytermei, minden, ami funkcionálisan szükséges. A fővárosi önkormányzathoz tartozik, de sikerült elérni, hogy kiírjanak rá egy pályázatot, amit úgy tűnik, meg is nyertünk. Közszolgálati szerződést kötünk az önkormányzattal, melynek értelmében a közösen kialkudott bérleti díjat kifizetjük, de nagy részét visszakapjuk támogatás formájában. Így a rezsit, a ház üzemeltetését kell kitermelniük közösen azoknak a csapatokkal, műhelyekkel, akik oda költöznek. Ez nem kis tétel, mert maga az ingatlan 4000 négyzetméter. (Kacag.) Hosszútávban gondolkodunk, nem egy foglaltház konstrukcióban.

Azt mondtad, a Jurányi egy alkotói inkubátorház lesz, tehát nem befogadószínház, nem színház, nem Trafó….

Kulcsár Viki: Ez az inkubátorház körülbelül addig tart majd, ahol a Trafó elkezdődik. Szeretném, ha azon lenne a hangsúly, hogy dolgozunk és nem azon, hogy termelünk. A Jurányiban állandó társulatok fognak dolgozni a saját próbatermükben, létesül egy nagy közös próbatér és előadótér, amit a bázishoz tartozó csapatok használhatnak. Ugyanakkor azt is szeretném, ha a befogadóhelyekkel jól tudnánk együttműködni. Tehát ha születik egy produkció, egyből el lehetne vinni a MU Színházba, a Trafóba, a Szkénébe, az Átriumba, ha kevesebb, mint 300 nézőnek kell látnia akkor benntartanánk egy helyzetben, közönségtalálkozót, beavatószínházat szerveznénk köré. Emellett tervezzük, hogy a Jurányiban lesz jelmezraktár, díszletkészítő műhely, ami olyan hátteret tud nyújtani, ami a függetleneknek most nem adatik meg. Remélem a Jurányi elsősorban a gyártásról és az elmélyültebb befogadásról fog szólni.

Hogy tudjátok majd kitermelni a ház költségeit?

Kulcsár Viki: Az előadások mellett különböző programokat szervezünk, a háznak lesznek kiajánlható szolgáltatásai és egy kávéház üzemeltetését is tervezzük, ahova bárki beülhet, ahol az emberek találkozhatnak a művészekkel.

Az is befektetést igényel, hogy alkalmassá tegyétek az iskolát a munkára…

Kulcsár Viki: Igen, de a felújítást vállaltuk, augusztusig le is bonyolítjuk. Az, hogy ezt megtehetjük többéves gyűjtögető életmód eredménye. Azért hajtottam ennyire az elmúlt években, mert tudtam, hogy ebbe szeretnék befektetni. A működésünkből, a jegybevételek után járó, lehívható TAO-s támogatásból próbáltam tartalékot képezni. Számítunk azokra a támogatókra is, akik eddig ott álltak mögöttünk az üzleti szektorból illetve a magán szektorból. Azt gondolom, hogy fejlesztésre később EU-s forrásokat is tudnánk előteremteni.

Miközben a független terület szegényedik és színházak zárnak be, új alkotói ház létesül…

Kulcsár Viki: (Nevet.) Szőkének és naivnak tűnhet most ez a vállalkozás, de óriási igény van az összefogásra. Azért kell összeköltöznie a Táp Színháznak a HoppArttal, mert eljött az idő, amikor együtt kell gondolkodni. Lehet, hogy egy szuper koprodukciót csinálnak, lehet, hogy csak kölcsönadják egymásnak a lámpáikat, lehet, hogy egymáshoz se szólnak, de legalább olyan helyre kerülnek, ahol csak a rezsit kell kifizetniük és közben profi színházi körülményeket teremthetnek előadásaiknak. Ha most nem fogunk össze, akkor soha! Ezt értettem meg az elmúlt egy évben.

Mennyiben képes a független terület összefogni?

Kulcsár Viki: Miközben zászlómra tűztem és folyamatosan kántálom a jelszót, hogy összefogás, nap mint nap szembesülök azzal, hogy ezt mennyire nehéz megvalósítani. Nehéz meggyőzni valakit, hogy ne csak a saját érdekeit nézze, hogy nagy egészben gondolkodjon, de fontos. Nem vagyok azzal feltétlenül kibékülve, hogy “békeidőben” mindenki külön utakon jár és nem tekint oldalra, ki versenyez még mellette. Sajnos az a tapasztalatom, hogy a terület önmagától nem szeret összefogni, csak akkor, ha ezzel valamiféle plusz lehetőséghez, forráshoz jut. Jobb lenne, ha az összefogás igénye belső kíváncsiságból jönne és nem kényszerítő körülmények, kultúrpolitikai változások hatására. A független terület kicsit olyan, mint egy osztály: mindenki a padtársával van jóban, nyilván van még egy-két haverja, de a többiekről, akik a hátsó padban ülnek nem vesz tudomást. Ez egy természetes csoportmechanizmus és minden bizonnyal illúzió az, hogy eszterláncban körben járjunk, de jó lenne efelé haladni. Szerintem ebben az újjáalakult FESZ (Független Előadóművészeti Szövetség) is segít… Noszogatni, oltogatni kell a területet, nehogy elhiggye, hogy nincs szükség rá, hogy elfogyott a kitartása. Hiszek abban, hogy ennek van értelme, mert a folyamatos impulzusoktól láthatóan és rendkívül gyorsan, hihetetlenül jó dolgokat képes produkálni. 

Tóth Berta / Színház.hu