'A sűrített fény' - Interjú Goda Gáborral

Klasszikus darabok és kortárs szerzők, fiatal társulatok és nagy múltú teátrumok mutatkoznak be május 9. és 14-e között a Thália Színházban. A Határon Túli Magyar Színházi Szemle hat napján, nyolc előadást láthat a közönség a budapesti játszóhely három színpadán.

Goda Gábor: „Egy előadás nem a kifejezés eszköze, hanem a keresés és a megismerés módszere."

A Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház: Arany-légy című produkciójára május 13-án ülhetnek be a nézők. Az előadás rendezője az Artus Kortársművészeti Stúdió alapítója és vezetője, a budapesti koreográfus-rendező - Goda Gábor. A műfajilag meghatározhatatlan, asszociatív folyamatok útján létrejött darab egy alapkérdést boncolgat: Hogyan lehet aranyat csinálni? Az előadás során a színészek a nézőkkel együtt keresik erre a választ. Az Arany-légy rendezőjével többek között a jól feltett kérdésekről beszélgettünk.

- Ez egy nagyon trükkös kérdés. Lehet szó szerint is venni, de színpadi műről beszélve, gyaníthatóan metaforikusan értendő. Amikor felkértek erre a munkára te már pontosan láttad a felvetett téma - a lelki aranycsinálás/keresés - színpadi megvalósulását?

Azt tudtam, hogy viszek egy kérdést magammal, ami arra keresi a lehetséges válaszokat, hogy kinek mit jelent az arany, ki hol találja meg, kívül vagy belül, tettekben vagy szavakban. Tehát ez a téma volt a kiindulópont, de semmiféle elképzelésem nem volt azzal kapcsolatban, hogy ez formailag miként fog kinézni, vagy milyen irányba indul majd el. Nagyon számítottam a társulat kreativitására, arra, hogy sikerül őket belevinni egy olyan munkába, ahol elkezdenek önmagukon gondolkodni, és arra tesznek kísérletet, hogy saját létezésüket megfejtsék. Bíztam benne, hogy ezt költői módon tudják megjeleníteni, akár szavakban, mozdulatokban vagy képekben elmesélve. Az pedig, hogy ez színpadi előadássá válik, performansszá formálódik, vagy koncert lesz belőle, az útközben derült ki mindabból, ami született. Ez az előadás azokból az apró töredékekből, elemek százaiból, sokszor csak pár másodperces mozdulatoknak a rendszeréből jött létre, amit közösen raktunk össze. A színészeknek az elején meg kellett tanulniuk hinni abban, hogy nagyon fontos az, amit képviselnek, és valóban ott lesz a darabban az, amit magukról, és a világról gondolnak. Tehát nem egy kész művet próbáltunk huszonötezredszer színpadra állítani, hanem mindenki próbálta megtalálni ott legbelül azt, ami nemes és finom. A munkamódszerünk már önmagában egy úgynevezett arany-keresés. Az együtt töltött hetek során, átszitáltuk, átmostuk magunkon mindazt a tapasztalatot, gondolatot, tudást, ami bennünk van, és végül kiszűrtük belőle azt, amit mindannyian keresünk, és ahogyan a társulat tagjai megfogalmazták: „a sűrített fényt".

- Minden művészeti ág, ha úgy tetszik analízis. A ti önelemzésetek, hogy épült fel, próbáról próbára a kérdésfelvetésedtől, addig a pontig, hogy létrejött ez a műfajilag meghatározhatatlan előadás?

A munkafolyamatot jó előre felosztottam, éspedig három fázisra. Az első tíz napos, nagyon intenzív periódus volt ez a bizonyos ismerkedés, nyelvkeresés, tapogatózás, hogy valóban tudunk-e egyáltalán valamit kezdeni egymással. Ez ugyanis nem egyértelmű, mert ha nem születik meg a találkozás, akkor nem beszélhetünk közös munkáról. Az első fázis vége felé, a kilencedik napra tört meg a jég, vagyis inkább úgy mondanám, úgy indultak meg az ötletek, mint egy zuhatag, majd jöttek a vallomások, és végül megszólalt az emberi hang a próbateremben. A második fázisban már nagyon intenzíven megszülettek a képek, amikből már nem kellett annyit kiszűrni, mint eleinte, amikor tízből csak egy volt használható. Persze nem kerülhetett bele minden képi gondolat az előadásba, mert meg kellett találnunk azokat, amelyek valóban összetartoznak. Ez már lényegében a harmadik fázis volt, amikor megpróbáltuk összeállítani a belső rendszerét annak, ami időközben létrejött. Ennél a darabnál ugyanis nem történetben gondolkodtunk, hanem egy asszociációs sorban, képi dramaturgiában, a nézők jelenlétével. Egy darab születése pedig valóban analízis. Ezúttal is azt próbáltam a társulattal úgymond megértetni, hogy számomra egy előadás nem a kifejezés eszköze, hanem a keresés, a megismerés módszere. Ennek a megismerésnek az útja az, ami kifejeződik a színpadon, de szinte önmagától. Attól lehet erőszakmentes kisugárzása egy darabnak, hogyha nem akar valamit mindenáron mondani, hanem miközben a világot próbálja megfejteni, látni hagyja (ön)magát. Ezáltal nem az előadás közelít a nézőhöz, hanem a közönség kezd az előadás felé mozdulni.

- Magát az előadást praktikusan hogyan képzeljük el? Miként áll össze ez a képekből, mozdulatokból, hangulatokból építkező darab?

A lényege az, hogy a néző jelen van az előadásban, nem ránéz, hanem benne van. Praktikusan, ahogy kérdezted, úgy kell elképzelni, hogy a (játszó)térben asztalok, székek vannak, ahol kisebb társaságok foglalnak helyet, vagyis a nézők elüldögélnek egymással, még akár beszélgethetnek is, és ha szeretnék, még egy pincér is kiszolgálja őket. Közben meg köztük, mellettük, az asztal alatt, mellett, a fejük fölött, történések vannak: vetítés, egy szöveg, gesztus, vagy megszületik egy nagyon abszurd, groteszk helyzet. Minden megmozdulás, egy idő után akár a nézőnek is bármilyen rezdülése, színházi értékűvé válik. Minden nagyon egyszerű, minden nagyon sűrű, nincs szószátyárkodás, és nincs fölösleges mozdulat. Próbáljuk csak a legfontosabbat, a legegyszerűbben odatenni. Ez az intenzív jelenlét idézi elő, hogy a néző, szerepét feladva, végre azonossá válik önmagával.

- Ehhez meg az kell, hogy ne a válaszokra várjunk, hanem megtaláljuk a kérdésben azt, ami mögötte van...

... és ez már nem is csak színház. A gyerekeimnek is azt próbálom megtanítani, hogy jól kérdezzenek. Aki fel tudja tenni a megfelelő kérdést, annak tulajdonképpen nem is kell válaszolni, mert pontosan tudja, hogy mi van a mélyén, mi indította el, és a válasz ott van a kérdést követő csendben és figyelemben.

------

Határon Túli Magyar Színházi Szemle

időpont: 2012. május 9. – 14.

helyszín: Thália Színház