Tanárdiplomát szerzett, majd kétgyermekes anyukaként még elvégezte a Színművészeti Főiskolát, később járt Egerben, Zalaegerszegen, Tatabányán - no meg Friderikusznál -, végül Márta Istvánhoz került dramaturgnak. Lőkös Ildikóval, az Új Színház távozó dramaturgjával beszélgettünk múltról és jelenről, dramaturg-létről és harcokról.
Lőkös Ildikó: Jó dolog interjúzni... Koltai Tamás azt mondja, azért szereti, mert így végre van alkalom beszélgetni emberekkel. Nem biztos, hogy amúgy beszélgetnénk, nem?
Te is szoktál interjút készíteni...
Lőkös Ildikó: Egy dramaturgnak muszáj, hogy képe legyen a világról.
Mindig tudtad, hogy ez a dramaturg dolga?
Lőkös Ildikó: Eleinte csak azt láttam, a dramaturg sokféle dologgal foglalkozik, rengeteg emberrel tart kapcsolatot, miközben rettentően szabad. A színházasdizást a tanárképző főiskola után kezdtem. Falusi iskolában tanítottam, elkezdtem egy tanároknak szervezett gyerekszínjátszó-rendezői tanfolyamot, ahol Gaál Erzsi, Sáry László, Ascher Tamás oktatott... Na, és akkor egyértelművé vált számomra, hogy a színház az, ami igazán érdekel. Közben jöttek a gyerekek, és ekkor olvastam, hogy épp indul dramaturgszak a színművészetin. Azt gondoltam, hogy ezt gyerekek mellett is tudom csinálni. Amikor felvettek, statisztáltunk Bacsó Péter osztályfőnökünk filmjeiben, sőt engem még Szabó István is hívott, ezért reméltem, hogy mindjárt felfedeznek színészként is. (Nevet.) Pedig ahogy bekerülsz, eldöntik rólad, hogy dramaturg vagy, legalábbis akkor így volt. Most már nagyobb az átjárás a szakok között, jobban rálátnak egymás munkájára. Minket még gyakorlatra is alig akartak elengedni, mintha egy rezervátumban lettünk volna...
Nem lehetett egyszerű az egyetem alatt két gyereket nevelni...
Lőkös Ildikó: Erről a férjem tudna mesélni. (Nevet.) Nyilván sok minden rámaradt akkor… Emlékszem, négyre kellett menni a gyerekekért az oviba, este el lehetett szabadulni, mert akkor már aludtak és úgy írtam a dolgozatokat, hogy a kicsik rohangáltak körülöttem. Apám újságíró volt, otthon mindig csendben kellett maradni, nem volt szabad bemenni a szobába sem, ha dolgozott. Nálunk épp ellenkezőleg történt – mondjuk én mindig tudtam zajban dolgozni...
Nem zavart meg az egyetemi légkör, az, hogy mások mulatnak, és állandóan színházba járnak, neked pedig kötelességeid vannak?
Lőkös Ildikó: Mondjuk, akkor még csak főiskolai légkör… (Nevet) Én inkább a felfedezés eufóriáját éltem meg. De közben azt is éreztem, nagyon konzervatív színházi gondolkodás jellemzi az intézményt. Mintha nem vették volna tudomásul, hogy a hivatalosan elismert színházakon túl más is van, alternatívok, függetlenek, ki hogy ismeri ezt a kategóriát. Mintha a főiskola kicsit elzárkózott volna ez elől. Úgy éreztem, ezeknek itt fogalmuk sincs, milyen színes a világ. Akkor élte például a Stúdió K is a fénykorát, Gaál Erzsi volt a színésznőjük. De bennünket inkább elméleti embereknek neveltek. Ungvári Tamás szerint – aki szintén osztályfőnökünk volt –, nem kell egy dramaturgnak a próbán ülni, ne hátulról, a művészbejáró felől járjunk színházba... Ő az elemzést, a kivesézést tartotta fontosnak. Ettől függetlenül szerettem Ungvárit, és a mai napig csodálom, mert Arisztotelésztől a viszkigyártásig mindenféléről tud mesélni. Próbálta megtanítani nekünk, hogy hogyan éljünk, hogy sokat olvassunk, hogy érdekeljen minket a világ.
A viszkigyártás rejtelmei megmaradtak az emlékezetedben?
Lőkös Ildikó: Igen. Elmagyarázta, hogy lehet megkülönböztetni a jó viszkit a rossztól. Erről úgy tudott beszélni, mintha az élet rendkívül fontos része volna. És az is, mert adódhat a színházban olyan munkád, amihez ezt is tudni kell. Azért is tetszik a szakmám, mert bármit csinálok, mindenről el tudom magammal hitetni, hogy most dolgozom. Az osztályunk másik kedvence Osztovits Levente volt, akinél darabokat elemeztünk, szöveggel foglalkoztunk, aki a rendszeres munkára nevelt, elmondta, mi lehet fontos a számunkra.
Biztosak voltatok abban, hogy lesz munkátok?
Lőkös Ildikó: Ez furcsán fog hangzani, de nem lehetett elképzelni, hogy nem lesz munkánk. Mindenki segített. Bacsó például, szólt nekem, nincs dramaturg Szolnokon Schwajda Györgynél, meg Egerben Gali Lászlónál. Gali előbb vette fel a telefont, emlékszem, utcai fülkéből hívtam... Megnéztem egy előadást, műsorfüzetet csináltatott velem, majd két hét múlva közölte, hogy leszerződtet… Aki nem kapott munkát, azt Bacsó odavette magához a filmgyárba. Sokfelé mentünk, néhányan maradtunk a pályán: Upor Laci például, Telihay Péter rendező lett, Horpácsi Zsolt a kölni operában dramaturg, Barda Bea a Trafóban dolgozik.
Életmódváltást jelentett az, hogy Egerbe szerződtél?
Lőkös Ildikó: Nem igazán, mert nem laktam ott, hetente két-három napot töltöttem Egerben. Ezt a családban is tolerálták, be tudtuk osztani a teendőket. Ha nyári színházazásra került a sor, akkor meg jöttek velem a gyerekek. Úgy éreztem, hogy megtaláltam azt, ami az életemből hiányzott, és már pénzt is tudok keresni olyasmivel, amit talán ingyen is szívesen csinálnék. Gali induló színházának második évadába csöppentem, megtanultam, hogy hiába tetszik nekem egy darab, a társulatban kell gondolkodnom, a műsortervet rájuk kell építenem. Lehet, hogy konzervatív ízlést képviselt akkor az egri színház, de szerettük, éjszakákat beszéltünk végig színházról.
Miért emeled ki, hogy konzervatív ízlést képviseltetek?
Lőkös Ildikó: Azért, mert én előtte hihetetlenül izgalmas, formabontó színházakat képzeltem magamnak, és azért, mert az ízlésemet nem tudtam közvetíteni, érvényesíteni, de közben rájöttem arra is, hogy a hagyományosabb értékek mentén is lehet örömmel dolgozni, és jól éreztem magam azok között a színészek közt, sok mindent megtanultam tőlük. És ott dolgozhattam például Valló Péterrel is, aki odafigyelt rám, feladatokkal látott el. Négy év után viszont váltani szerettem volna, sokallni kezdtem az utazgatást. Mégis még messzebbre, Zalaegerszegre szerződtem. (Nevet.) Az akkoriban izgalmas színház volt. Az igazgatója, Halasi Imre rendezett Egerben, jelentkeztem nála. És bár hivatalosan csak két évet töltöttem ott, később is több szállal kötődtem, hisz éveken keresztül ott működött a kortárs dráma fesztiválja, a Nyílt Fórum, aminek a szervezője voltam, vagyok, és dolgozni is visszajártam Merő Bélához, később Bereményi Gézához is.
Ezek szerint mozogtál a szakmában.
Lőkös Ildikó: Persze. Bár ha jobban belegondolok, főleg vonatokban mozogtam. Se otthon nem voltam, se Zalaegerszegen, állandóan utaztam. Akkoriban csak napi három vonat ment, az egyik reggel hatkor… Hú! Lehet, hogy a családot egy életre beoltottam színház ellen abban a két évben, amíg lejártam.
Fontos, hogy tartozz valahova?
Lőkös Ildikó: Úgy tűnik... Mindig azt hiszem, hogy nem az, mert majd úgyis jönnek a munkák, de például a Színházak Éjszakáján elképedtem, hogy nekem most nincs semmi dolgom. Szerintem ebben a szakmában fontos, hogy tartozz valahová.
Amikor Zalaegerszegről eljöttél, mégis volt pár év, amíg nem tartoztál színházhoz...
Lőkös Ildikó: ’94-ben jöttem el, ’97-ben már Tatabányán dolgoztam Zubornyák Zoltán színházában,.’98-tól pedig jött az Új Színház. A közbeeső években Valló több helyre is hívott, hálás vagyok érte. Közben Friderikusznak dolgoztam. Az jó emlék. A Magyar Narancsban olvastam a hirdetést, hogy szerkesztőket keres. Jött egy erős, többfordulós válogatás...
Tudtad, hogy mire jelentkezel?
Lőkös Ildikó: Nem igazán, de tudtam, hogy ez az én munkám. Akkor még nem volt szokás az interjúztatás, mindenféle teszteket kellett kitölteni, mindenki izgult, én meg úgy éreztem, az egészet nekem találták ki. Kicsit megsértődtem, amikor felvettek postahordónak... Csak utólag jöttem rá, hogy ez bizalmi állás, hiszen én olvasom elsőre a neki címzett leveleket. Amikor jeleztem, hogy nem tetszik, Friderikusz megértette. Onnantól kezdve nem kaptam havi fixet, viszont azt csinálhattam, amit akartam, például a Váratlan vendég című műsorában. Amikor kitalálta a stáb, ki legyen a vendég, a szerkesztőtársammal elmentünk háttérinterjúzni. Lehetett ötletelni, bejártam a stábokra, megbeszéltük a témákat. Friderikusz nagyvonalú volt, minden felvétel után elvitt minket vacsorázni, két-három napos táborokat szervezett, ahol mindenféle külföldi show-műsorokat néztünk és ötleteltünk. Viszont, ha hibáztunk, nagy pénzeket szedett le, például akkor, ha valaki rosszul számította ki, hogy mikor jelentkezik be Sylvester Stallone, élő adásba.
A tévé teljesen más közeg, mint a színház...
Lőkös Ildikó: Ez igaz, de a dramaturgnak mindig ötletelnie kell... A tévében is ezt tettem. Radnai Annamari például gegman volt! Az magasabb pozíciónak számított. Azt, amit Sándortól tanultam, mindenkinek továbbadom: abból kell kiindulni, hogy ha téged érdekel valami, akkor az mást is érdekelni fog. A színházban is annyira törjük magunkat, hogy rájöjjünk, mi érdekli a nézőt, pedig tényleg az a lényeg, hogy higgyünk benne, és akkor megtaláljuk a közönséget is.
A tévés pályafutásodnak miért lett vége?
Lőkös Ildikó: Azért, mert egy idő után nem fért bele az életembe, jött Tatabánya, majd az Új Színház. Friderikusz is tudta, hogy színházi ember vagyok, és nem tudok naponta a tévében ülni.
Mit jelent az, hogy színházi ember?
Lőkös Ildikó: Azt jelenti, hogy a munkában a színházhoz való kötődés a legfontosabb, hogy színházban érzi jól magát, a színház jelenti a pénzkeresetet és a szórakozást számára.
Ezt egy tévés nem biztos, hogy megérti, mert ő is elkötelezettséget vár, hiszen maga is elkötelezett...
Lőkös Ildikó: Friderikusz ezt megértette, megadta a szabadságomat. És az ő szenvedélyét is meg kellett érteni. Mások lehet, nem ilyen lelkesek, de én csak jót tudok róla mondani. Később találkoztam vele, kérdezte, nem szeretnék-e tévézni, de mondtam neki, hogy a legjobbal dolgoztam, mással nem akarok. Azt válaszolta: hát az igaz! Nagyon nevettünk...
Friderikusz után jött a Márta István vezette Új Színház...
Lőkös Ildikó: Igen. Vörös Robi hívott fel, hogy csatlakozzak, mert az Ács meg a Márta Pista pályázik. Arra gondoltam, te jó ég, a nagy Ács János! – a híres Marat/Sade meg Gombrowicz Esküvőjének a rendezője, úgyhogy rögtön igent mondtam. Persze, ez azért enyhén szólva bonyolultabb helyzet volt, lehettem volna körültekintőbb, de én akkor inkább csak a jó oldalát láttam ennek, Ács János izgalmas intellektusát, inspiratív személyiségét… Ez tizennégy év az életemből.
Pedig lehetett tudni, hogy Székely Gáborral szemben pályáztak…
Lőkös Ildikó: Igen, de valahogy elhittem, hogy Székely Gábort nem választják újra, vagyis nem vele szemben...
Meddig szégyenkeztél amiatt, hogy részt vettél a pályázatban?
Lőkös Ildikó: Jó darabig. De később is sokan letoltak. Ugyanakkor örültem a munkalehetőségnek, mert nagyon hittem abban, hogy jó színház jön létre,
Márta Pistával nem is ismertétek egymást?
Lőkös Ildikó: Nem. Én Vörös Robi találmánya voltam, aki azt mondta, kell a csapatba egy ilyen nő, egy tyúkanyó. Jó lendületet vettünk, ami később megtört.
Gosztonyi János az Isten veled, Új Színház című írásában nem kímél téged és Hársing Hilda dramaturgtársadat sem. Úgy fogalmaz: „Állandó ötletelés folyt, és koncepció nyomát a műsortervben felfedezni soha nem lehetett. A színház két dramaturgja, kevert, kavart, így tette magát egyre fontosabbá. A megengedhetőnél sokkal több olyasmi történt a Házban, amit ők főztek ki. Részük volt abban, ha a műsor zavarba ejtően változatos képet mutatott. A gyakori minőség tévesztést pedig úgy hívták: nyitottság. És belefolytak a szereposztásba is, mit „belefolytak”? Osztották a szerepet, mint menzás a cukros süteményt. És főként az igazgató asszony kedvét keresték, mivel, hiába, nála volt a kasszakulcs. Aki pedig, a dramaturgákat nem szerette, fancsali pofát vágott, szakmai kételyt árult el működésük iránt, az mehetett legelni, mialatt a békésebbek (és nélkülözhetetlenek) már a frissen osztott színdarabot próbálták. Amely hol remekmű volt, hol közepes dialógus, máskor meg olyan szemét, amelyből Székely még kishajót is utált volna hajtogatni”...
Lőkös Ildikó: Elég sarkalatos vélemény, ezzel nem is való vitába szállni. Örülnék, ha ilyen befolyással lehetnék színházigazgatókra, vagy akár az Új Színház vezetésére, mert az valamiféle elismerést, tekintélyt is jelent. Én nem vettem észre, hogy mi tartottuk volna kézben a szálakat. Sok mindent gondoltam, amiről hol sikerült meggyőzni a vezetést, hol meg nem. Gosztonyival mind a ketten szimpatizáltunk, Hilda is, én is, de ő mégsem szeret bennünket. Ettől függetlenül sokat küzdöttem azért, hogy bemutassuk valamelyik darabját, de a Pista egy idő után megtiltotta, hogy kimondjam a nevét az értekezleteken. Még Huszár Zsolttal találtuk ki, hogy korteskedünk azért, hogy megkapja a Paulay-díjat... Gosztonyinak az volt a mániája, hogy mi mindent el tudunk érni a Hildával, és ha őt nem játsszák vagy játszatják, arról csak mi tehetünk. Pedig Hilda minden darabba próbálta berakni, aminek ő volt a dramaturgja. Kemény harcok folytak, sok szinten, de nem baj...
Barátságok kötődtek?
Lőkös Ildikó: Igen. Takács Kati például nagyon jó barátom, pedig velünk is előfordul, hogy veszekedünk, feszültségben létezünk, hogy haragudtam rá, mert nem hitte el, hogy tényleg neki valónak tartok egy szerepet. De tudom, hogy bármikor lehet rá számítani.
A beszélgetés elején említetted, hogy azt hitted, a dramaturgé szabad foglalkozás... Ez mennyiben igaz?
Lőkös Ildikó: A dramaturg szabadabb, mint a színész, de a szabadsága egy kicsit veszélyes, mert könnyen elúszhat. Mindig belső rendet kell találnia. Nekem az idő néha ellenségem… Bár azt mondták, hogy előbb-utóbb a barátom lesz. (Nevet.) A munkabeosztásban legalább olyan szigorúnak kell lennem magamhoz, mint amilyen szigorú tud lenni a színház a színészeihez. Időnként másokhoz is szigorúnak kell lennem, mert akkor tudom ellátni a szerepem. Ez nehéz.
Hildával is szigorúak voltatok egymáshoz?
Lőkös Ildikó: Más ízlést képviseltünk, de megtanultunk együtt dolgozni, egy idő után mindent megbeszéltünk egymással. Szerintem kölcsönösen kötöttünk kompromisszumokat a színházért... Egy dramaturgnak nagyon fontos az alkalmazkodóképesség... No és persze, közben az én mániám, az, hogy mindig nyomtam a kortárs magyar drámát...
Említetted, hogy eleinte nagyon hittél abban, hogy az Új Színház jó színház lesz. Ez mikor változott meg?
Lőkös Ildikó: Nem tudnám pontosan megmondani, mert mindig bizonytalan volt, merre induljon a színház: Ács János idejében, Kiss Csaba idejében, és Rudolf Péter idejében is (ők művészeti vezetői voltak a teátrumnak, a szerk.). Pista mindig azt kereste, mi az, amit el tudunk adni, és amit jó néven vesz a szakma is. Ezért csapongtunk. Időnként gagyi, időnként iszonyú intellektuális előadások születtek, amiket senki nem nézett, mert semmi közük nem volt ahhoz, amit az Új Színházról gondoltak az emberek. Szerintem, ha mertünk volna hosszútávon vállalni egy művészszínházi koncepciót, akkor kialakult volna egyfajta közönség és arculat.
Miért nem vállaltátok?
Lőkös Ildikó: Talán azt hittük, hogy vállaljuk... Bár azt például sose értettem, hogy Vidnyánszky Attila meg Rudolf Péter hogy férnek egy színházba? Ők mind a ketten nagyon helyesek voltak, amikor együtt kellett dolgozniuk, Attila se volt ilyen nehéz ember régen, de hát nagyon másként gondolkodtak. Igazából szerintem akkor hasadt meg valami, amikor néhány éve fölkértünk egy kortárs írót, Vinnai Andrást, hogy írjon a társulatra egy darabot. Izgalmas dramaturgiai munka lett volna, a színészeknek is, olyan darab, ami ugyan meg van írva, de még a próbafolyamat alatt is dolgozunk rajta, igazi műhelymunka lehetett volna, ám végül különböző személyi, személyes okok miatt nem valósult meg. Ezt a tévedést máig nem hevertük ki. Először mindenki fel akart mondani, Botos Éva, Kovács Krisztián el is ment. Ez az ügy nem tett jót a közösségnek. Aztán Szikora, Hargitai Iván, Bagó Berci érkezése új időszakot nyitott, de olyan sok minden történt, hogy abban a rövid időben, ami a megújulást kezdetét jelentette, még nem tudtuk feldolgozni a múltat. Sajnálom, hogy az, amit most a pályázatban megfogalmaztak, már nem tud megvalósulni. Érdekes, hogy Szikora nem hitte el, hogy elvehetik a Pistától a színházat...
Te elhitted?
Lőkös Ildikó: Sejteni lehetett, hogy le van vajazva a dolog, mert célozgattak rá emberek, akikről tudtuk, hogy ott sündörögnek a fazék körül. Amikor kiderült, hogy Dörner György lesz az igazgató, smst küldtem valakinek és az a válasz érkezett: hát igen, ezt előre megmondták. Érződött a vaj illata...
Szerinted miért alakult így?
Lőkös Ildikó: Az volt a baj, hogy nem pályázott más, akkor talán annak adják a színházat.
Megfordult a fejedben, hogy az Új Színháznál maradj?
Lőkös Ildikó: Meg, de úgy éreztem, ezt a helyzetet már nem tudom vállalni, azt sem, hogy egyáltalán elbeszélgessünk arról, ők akarnak-e engem... Ez önmagában képtelenségnek tűnt. Ezt a dolgot csak úgy csinálja az ember, ha tényleg hisz benne, és akarja. Most, hogy válaszolnom kellett a kérdésre, kell-e nekem ez a színház, rájöttem, nincs többé helyem benne. Pedig nagyon sok ötlet jut eszembe a kortárs magyarról....
Aggódsz?
Lőkös Ildikó: Néha rámtör az aggodalom, de közben tudom, hogy fél évnél előrébb az sem lát, aki alkalmazott valahol. Tegnap a kezembe akadt egy ’95-ös Színház, benne egy Takács Katalin-interjú. Megdöbbentő, hogy ugyanazokról a jelenségekről beszélt, amelyekről ma is beszélünk, arról, hogy nehéz, hogy a szakma megosztott, hogy a fiatalok még rosszabb helyzetben indulnak, hogy az emberek nagyon meggondolják, mire jönnek el a színházba. Furcsa élmény volt azzal szembesülni, hogy mindig azt hisszük, most a legrosszabb. Amikor sokat dolgoztam, és jobban kerestem, akkor is szorongatónak találtam a helyzetet. Tehát épp próbálok hinni abban, hogy egyre jobb lesz...
Mennyiben foglalkoztat téged a színházi szakmában történő átrendeződés, mint a Színházi Dramaturgok Céhének társelnökét?
Lőkös Ildikó: Az előadóművészeti-törvényben bízom, hogy jobb helyzetbe hoz bennünket. Az pedig nem érdekel, ki melyik pártra szavaz, mert sok barátom van mindkét oldalon. Van, akivel megegyezünk, hogy politikáról nem beszélünk, mert tudom, hogy akkor két perc alatt egymásnak esünk, de ettől még az emberi értékekről hasonlóan vélekedünk. A dramaturgoknak kifejezetten szükségük lenne az összerendeződésre, hogy a céh ne csak szakmai, hanem érdekképviseleti szervként is tudjon működni, hogy elérje például azt, hogy nekünk is fizessenek jogdíjat, hogy az igazgatók komolyan vegyék ajánlatunkat a dramaturgok díjazása ügyében.
Mennyire vagytok büszkék a saját tudásotokra, tájékozottságotokra?
Lőkös Ildikó: Hogy egymás előtt fitogtatjuk-e, mennyire okosak vagyunk? Azt hiszem igen. Minden pályán van rivalizálás, itt is. A Színházi Dramaturg Céhének közel hatvan tagja van, és rajtunk kívül vannak még bolyongók, például a becsült debreceni dramaturgok, Kozma Andris és Rideg Zsófi. Tudjuk, egymásról, ki mennyit ér, ha nem is szoktunk erről beszélgetni.
Ennek mi a mércéje?
Lőkös Ildikó: Nem tudom a pontos választ, csak érzem, hogy létezik a megkülönböztetés. Számít, hogy ki kivel dolgozik, mennyi munkája van, mit mesélnek róla, néhányunknak van ilyen, olyan díja, igaz azok a kuratóriumok, amelyek megítélik a díjat, végképp nem tudják, mit csinál egy dramaturg... Bár ha Radnóti Zsuzsára gondolok, akit a példaképemnek is tekintek, azt látom, hogy ő több is, mint dramaturg. Egész mozgalmat indított el. Odafigyelt a szárnyait bontakoztatókra, vannak, akik a hatására kezdtek drámát írni, bíztatja őket. Tudom, kiket fedezett föl, milyen pálya van mögötte. Sokszor beszélgettem vele, olvastam írásait, könyveit, hallgattam érvelni egy-egy mű kapcsán, És ma is csodálnivalóan friss, naprakész. Sokkal igényesebb, pontosabb, nyitottabb, mint én. Én csak igyekszem a nyomába lépni… Elképesztő a Zsuzsa.
Hogy mutatkozik meg a nyitottsága?
Lőkös Ildikó: Ez sugárzik abból is, ahogy darabokat értékel, vagy egy fiatal szerzőről beszél. Olvastam már szinopszisait, ezekből kiderül, milyen alapos. Mindig panaszkodik, hogy iszonyú nehezen tud írni, és nem szeret emberek előtt beszélni, de közben látom, mekkora tudással bír.
Miért hiányolod magadból a pontosságot?
Lőkös Ildikó: Mert a hitelességhez tartozik. Rossz tulajdonságom még, hogy irigy is vagyok. (Nevet) A múltkor utánanéztem az interneten, mit lehet ez ellen tenni,...
Mire vagy irígy?
Lőkös Ildikó: Arra, ha valaki olyan színháznál dolgozik, ahol én is szívesen dolgoznék... Tőlem pedig a barátaimat lehet irigyelni, akikre mindig számíthatok.
Most mit mondanak?
Lőkös Ildikó: Azt, hogy, bízzak magamban!
Mennyiben hallgatsz rájuk?
Lőkös Ildikó: Budaörsön segítek Salamon Subának az évadot összeállítani, Kováts Krisztával Marivaux-t csinálunk a FUGÁban, Hargitai Ivánnal dolgozom a Jadviga párnáján, a Tháliában egy új Garaczi-darabban fogok közreműködni, nyáron Kőszegre megyek, és eközben tényleg próbálok bízni abban, hogy még dolgozhatok olyan társulatban, akikben hiszek, és akik bennem hisznek.
Tóth Berta / Színház.hu