"Soha nem voltam olyan egyértelmű" - Nagy Marit köszöntjük

Nagy Mari Kaposvárról indult, 1979-ben súgóként kezdte a pályáját, főiskola nélkül lett színész. A Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas művészét születésnapja alkalmából köszöntjük összeállításunkkal.

Napközis csoport: Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem öregek között. A szüleim sokat dolgoztak, több műszakban, így aztán a nagymamáméknál éltem ősztől tavaszig. Nem volt olyan nagy ügy: a szomszéd házban laktak. Ültem a nénik közelében, és hallgattam a történeteiket; az a hangulat mélyen megmaradt bennem. Az is igaz, hogy én is hamar magam köré tudtam gyűjteni a gyerekeket. Amikor érettségi után nem vettek föl egyetemre, és úgy volt, hogy napközis nevelő leszek a húgom általános iskolájában, mindenki a napközis csoportba akart járni.

A képre kattintva tovább olvashat.

Színész: Kaposváron kezdtem a pályámat, ott érettségiztem, s mivel tudtam, hogy Zsámbéki Gábor igazgató nem vesz fel segédszínésznek egy érettségizett lányt, elmentem súgónak. Évad végén már statisztáltam, és mondtam Babarczy Lászlónak, a következő igazgatónak, hogy vegyen fel segédszínésznek. Ő azt válaszolta, hogy értelmesebbnek tart annál, minthogy színész legyek. Erre elmentem postásnak, de egy év múlva visszamentem, és mondtam, hogy mégiscsak inkább segédszínész lennék, és felvett. Nyolc év alatt lettem színész, diploma nélkül a színházban. De nem tartom magam Színésznek még most sem. Hosszú tanulási folyamat, és hosszú pálya ez. Én azt gondolom, hogy egy ember vagyok, aki a színházban dolgozik. Én nem tudom pontosan, hogy ki az a Színész, komolyan nem tudom. Mert azt veszem észre, hogy leginkább az a színész, aki színésznek hiszi magát, és úgy viselkedik. Azt gondolom, ha egyszer csak elkezdek színészként élni, viselkedni, onnantól az lesz a szerepem, és nem az, amit rám osztanak. Hálás szerep lenne, el tudnám játszani, de én az a nő vagyok, aki ablakot mos, és most leszakad a kezem a szerektől, amivel sikáltam. 

fotó: Takács Zsolt

Chile: Azt az egyet biztosan tudom, hogy azért ragadott meg engem a színészet, mert a színpadon nem én - hanem mindig más lehetek. Gyerekkoromban annyi minden szerettem volna lenni: el tudtam volna képzelni magam például tanárként, a katedrán; de közben Chilét is fel akartam volna szabadítani. A színpadon pedig bármi megtörténhet. Ráadásul színészként, ha úgy tetszik, éppen az az én előnyöm, hogy elég egy jelmez - és átváltozom. Az ilyen típust nevezi a szakma fregoliszínésznek. De nemcsak előnye van, hanem hátránya is. Nemcsak azért volt nehéz a pályám, mert főiskola nélkül, a gyakorlatban jártam végig a szamárlétrát - csoportos színész, színész három, színész kettő, színész egy -, hanem azért is, mert soha nem voltam olyan egyértelmű. Huszonkét éves koromban, Kaposváron Lázár Kati azt mondta, hogy egy negyvenkét éves nő bújik meg bennem; aztán negyvenöt évesen ötéves kislányt játszottam. De voltam Samuka is a Karnyónéban.

Asztalláb: Én az a típus vagyok, aki hagyja magát. A nulláról indulok, nem tudok semmit, mintha egy asztallábat küldenének be a színpadra...

Készen állni: Ha nem vagyok kész, akkor ideges vagyok. Amúgy azért nem vagyok izgulós, mert ha váratlan helyzet van színpadon, akkor, mint a borotva, úgy vág az eszem. Azonnal tudom, mit kell csinálni, ha valaki nincs a helyén, ha elfelejtette a szöveget, hogy kell áthidalni, és mindig működik tovább.

Casting: Nem szeretem őket, eddig mind komolytalannak tűnt számomra. Olvastam, hogy Marlon Brando, hogy megkapja a Keresztapa szerepét, betett egy szilvamagot a szájába. Ilyet még nem láttam. Mi azt se tudjuk, hogy mire válogatnak, csak úgy megyünk, hogy kapjunk munkát. Tehát nincs az, hogy eleve tudom, hogy milyen szerepre készülök, vagy megkapjak egy oldalt, vagy szinopszist, hogy mire kell készülni. Megyek, és mintha lóvásárban lennék. Konkrétan olyan.

A képre kattintva tovább olvashat.

Szövegtanulás: Otthon, a konyhában, a konyhaasztalnál. A főpróbahéten pedig levezetésként folyamatosan, kényszeresen főzök a családomnak. Mindig könyörögnek, hogy hagyjam már abba.

Érzékenység: Szerintem minden ember érzékeny. Amikor szültem 1988-ban, már színésznő voltam, és akkor arra figyeltem a szülőszobán a 12 órás vajúdás közben, hogy a többiek hogyan szülnek. Az ember arra hangolódik rá ebben a szakmában, hogy mi az, amit észre kell vegyen. Egy tekintetet, egy hangot, mert ez a munkád. Ebből dolgozunk, óhatatlanul is, de mindig megfigyeljük azt, hogy mi az, amit el kell raktározni.

Duna-parti színház: Eleve az egész Nemzetis munkára sokat kellett készülnöm lélekben. Kaposvárról annak idején feljöttünk, Pesten elölről kezdtem az egészet, szabadúszó voltam, dolgoztam a Stúdió K-ban, a Krétakörben, össze kellett lapátolnom a pénzt, hónapról hónapra. Aztán kerültem az Új Színházba és ezek után azt mondta nekem Alföldi Róbert, hogy jöjjek a Nemzeti Színházba dolgozni. Ezt fel kellett dolgozni. Gondold el, 47 évesen a kaposvári súgós munka után egyszer csak ott állsz a Nemzeti Színházban. Ki sem mertem mondani magamnak, hogy Nemzeti Színház, csak hogy Duna–parti színház.

fotó: Takács Zsolt

A Nemzeti épületéről: Persze: az épületet egyáltalán nem találtam szépnek, egyszer egy néni ki is szúrta - talán ahogy néztem -, hogy nem tetszik. Akkor azt mondta, hogy angyalom, szép az: olyan, mint egy nagy malom, aminek levitte a szél a tetejét . Azóta csak így látom, megszűnt az ellenérzés. A márványfüggönyről meg az jut eszembe, hogy Bánfalvi Eszterrel nemrég ovis programot szerveztünk, körbevittük a gyerekeket a színházban, a parkban. Csináltunk nekik piros papírhajókat, úsztattuk a vízen; a függönynél azt játszottuk, hogy a csoport egyik fele a tapsoló közönség, a másik fele a társulat: előadás után mindenki kijön meghajolni. Életre kelt a márványfüggöny.

A park: Amikor elolvastam a darabot, engem először személyesen egy „ötven éves nő" problémái érintettek meg: férjével, Oberonnal, nem tudom, hány ezer éve él együtt, szeretik egymást, de bajuk is van egymással, az erotikus vágyaik is már messze vannak, mert régóta élnek együtt. Ez annyira közel állt hozzám, hogy kifejezetten el kellett tartanom magamtól. Mert ha nagyon személyessé válik a szerep, meghalok. Akkor túl sokat kell vallanom magamról, és ez nem jó. (…) Bizonyos karaktereket állítólag biztonsággal tudok. De én is meglepődöm, amikor egy másféle ember bőrében is jól érzem magam. A parkban szűnt meg bennem a "Duna- parti színházas" görcsöm. Annyira le kellett vetkőzni az összes művészi, emberi, biológiai gátlást, hogy valahol ott szakadt át bennem az, hogy "Úristen, hol is vagyok". Ott vagyok és dolgozom, mint a veszedelem - és boldog vagyok.

Titánia: Titánia olyan, mint a tenger, mint az apály-dagály, állandóan mozog. Ő nem tud kilépni a mókuskerékből. Tovább pörög a története a borzalmas fiával. Az előadáson hátul, a kulisszák mögött rengeteget kell öltöznöm, futkosnom pucéran, bele kell bújnom a véres tehénseggbe, lemossák rólam a fekete agyagot. Hátul mindig érzem a pörgést: működtetni kell az életet, húzni kell a szekeret, hajtani kell a lovakat. Elöl, a színpadon más a helyzet: ott teljesíteni kell a feladatot. De a kulisszák mögött Titániából érzem, hogy a nőiségnek, az anyaságnak az a lényege, hogy pörög, pörög, pörög... Mint a csillagszóró, csak soha nem ég el.

Magyar Ünnep: Nem igazán tetsző objektíven szembesülni a történelmünkkel. A Závada-drámának számomra az egyik legfőbb olvasata, hogy van az 1940-es alapidő és mellette a jövő 1947-ig. Tehát amit mi már tudunk a történelemből, azt ma már tudnunk kell. Kell, hogy tudjuk, hogy ezeknek a dolgoknak mi a végeredménye: könyvégetés, gyűlölet, háború - és hogy az életben maradásért el kell árulnunk egymást. A jelen sok helyen hasonlít a színdarabra.

Visszatérés: Tizennyolc évesen kerültem be a kaposvári Csiky Gergely Színházba, amit ellenzékinek tartottak, holott csak "szabadon" gondolkodott. Most pedig oda térünk vissza, ahonnan elindultam. Ötven éves vagyok és ugyanazt érzem. Akármennyi rosszat mondanak a színházi szakmáról, ha nagyon fontos dolgokról van szó, a szakma mindig összezár és tudja, hogy miért érdemes harcolni. Hiszem, hogy ez most is így van. Mindig azt az egy mondatát emlegetik Alföldinek, hogy "én nem tudom, hogy milyen a Nemzeti Színház...", a többit már nem hallják meg. Ő azt tudja "csak", hogy milyen a színház, amit közhelyesen szólva a jelen művészetének neveznek.

Küldetés: Az emberek között, valahol mélyen működik is a művészet. A színpadon, a kiszolgáltatott helyzetben úgy van szükségünk a nézőre, mint egy falat kenyérre. Ez összjáték. Kellenek a lentről jövő energiák. És hiszek abban, hogy a nézőben maradandó nyomot hagyunk. Valahogy úgy, ahogy Oberon és Titánia az emberekben. A színésznek is küldetése van.

A képre kattintva tovább olvashat.

Művészet: El tudod képzelni, milyen az, amikor László Zsolttal bőrkabátban, alatta meztelenül, guggolunk egy bokorban, kiszámoljuk, hogy együtt százévesek vagyunk, összesen hat gyerekünk van, és arra várunk, hogy előlépve, szétnyithassuk a kabátunkat? Pénzzel ezt nem lehetne megfizetni. De azt gondoljuk, hogy mindez jelent valamit. Az igazi művészet, az ütős-hatós anyag, a tuti fix, a nagyon jó - az igen. Az egy hatalmas fegyver, amivel lehet operálni.

Forrás: Színház, Nemzeti Színház, Fidelio, Vasnépe, OSZMI, Színház.hu