"Megtanultam bátornak lenni" - Ladányi Andrea mesélt

A dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház március 18-án mutatta be Eisemann Mihály – K. Halász Gyula – Kellér Dezső Fiatalság bolondság című zenés játékát, melynek színrevitelében a színház prózai társulata és a Bartók Táncszínház táncművészei mellett, több kiváló művész működött közre. A primadonna szerepében Fonyó Barbara lép színpadra, míg Tóth Sándor színművész alakítja a hőstenort, Bán Sándor szerepét. Tasnádi Csaba rendező mellett, a tavaszi bemutató koreográfusa Ladányi Andrea. Az alábbi interjúban pályakezdő éveiről, tapasztalatairól és a Bartók Kamaraszínházbeli munkájáról olvashatnak.

– A külföldi munkavállalás és tanulást tervezte, vagy egy szerencsés véletlennek volt köszönhető?

– Nekem mindig is álmom volt, hogy külföldön éljek, emlékszem három éves koromban még amerikai olimpiai úszóbajnoknő akartam lenni. A döntésemet egyfelől az is befolyásolta, hogy Markó Ivánnal, a Győri Balett alapítójával volt egy szakmai konfliktusom, amelynek következtében még aznap beadtam a felmondásomat. A társulatban eltöltött éveim alatt, sohasem tudtam biztosan eldönteni, hogy annak a sikernek, illetve népszerűségnek a hátterében, ami nekünk megadatott a Győri Balettben, politikai döntés állt, vagy valóban szakmai értékeknek volt köszönhető. Érdekelt, hogy amit tudok, illetve amiről azt állítják, hogy jó, az mennyit ér külföldön. Ezért vonzott, hogy megmérettessem magamat a világban, három évig voltam Torontóban, Los Angelesben, New Yorkban, illetve három évet töltöttem el Finnországban.

Ladányi Andrea, fotó: Móricz Simon / Népszabadság

– Hogyan élte meg a külföldön eltöltött éveket?

– Amerikában megtanultam azt, hogyan kell kommunikálni, bátornak lenni, miképpen kell az emberekkel bánni. Mi kell ahhoz, hogy bele lehessen kezdeni egy üzleti vállalkozásba. Azért, hogy szakmailag képezni tudjam magamat, táncórákat tudjak venni, tükröket pucoltam. Finnországban életem egyik meghatározó koreográfusával dolgozhattam együtt, aki mind szakmailag, mind erkölcsileg, morálisan rengeteget tudott adni és tanítani.

– Magyarországon számtalan színházi koreográfiát készített, táncművészként megalapította a saját társulatát, prózai színészként is feltűnt, e mellett pedagógiai munkát is vállalt. Hogyan tudja ezt összeegyeztetni térben és időben?

– Arra koncentrálok, amit éppen csinálok. A saját együttesem a La Dance Company tíz-tizenkét éve működik, évi két, három bemutatót tartunk. E mellett kezdtem el dolgozni színházi koreográfusként. A Zsótér Sándor által rendezett előadásban vállalt prózai szerepnek elsősorban az ő színházi munkássága volt az oka, hasonlóan a Jancsó-filmekben való közreműködésemhez. Ezekre a felkérésekre nem lehetett nemet mondani, óriási megtiszteltetésként és egyben hatalmas kihívásként éltem meg. A színművészeti főiskolán Székely Gábor kért fel arra, hogy a Mozgástanszéket vezessem. A finn koreográfus mellett, ő az a személy, aki életem egyik meghatározó személyiségévé vált. Teljesen szabadkezet adott nekem. A mozgástanszéken elért munkámra büszke vagyok. Visszatekintve úgy gondolom, hogy európai színvonalú eredményeket értem el a tanszéken.

– Tasnádi Csabával már több produkció színrevitelében dolgozott együtt. Mi jellemzi kettőjük munkakapcsolatát?

– Ez nagyon régi kapcsolat, Tasnádi Csaba, ha jól emlékszem egy interjú kapcsán figyelt fel rám, ahol éppen arról nyilatkoztam, hogy a saját előadásainknak nem találtunk játszási helyet. Kettőnk munkakapcsolata fokozatosan alakult ki. Számos zenés, illetve prózai darabban működtem közre, mint koreográfus, amit szeretek csinálni és immár az életem részévé vált. E mellett hihetetlenül hálás vagyok neki, hogy lehetőséget adott számomra önálló produkciók, gyermekdarabok létrehozására.

– A Fiatalság Bolondság című operett esetében a műfaj kötött szabályai mellett mennyiben épül koreográfiája a kortárs táncelemekre?

– Természetesen, amit az ember már elsajátított, megtapasztalt, attól nem lehet eltérni. A világ legjobb koreográfusai mind egyedi formanyelvvel rendelkeznek. Olyan előadásokat hoznak létre, amelyek összetéveszthetetlenek. Tulajdonképpen, aki koreográfiával foglalkozik, egy idő után leteszi névjegyét, kialakítja a rá jellemző, egyéni formanyelvet, amelyet később fel lehet ismerni. Meggyőződésem szerint, mindenki tud táncolni és képes fejlődni, az eddigi tapasztalataim alapján most már tudom, hogy mi az a minimális szint, amit bárki képes teljesíteni. Nekem a lételemem az, hogy ezt a szintet feljebb emeljem és a lehető legtöbbet hozzam ki a velem együtt dolgozó táncosokból, színészekből.

– Milyen tapasztalatai voltak a próbák során?

– Először dolgozom együtt a dunaújvárosi társulattal és nagyon pozitív tapasztalataim vannak. Egyfelől nagyon jó, hogy a társulat fiatal és lelkes tagokból áll, hiszen nagyon sok múlik rajtuk. Ha továbbra is megmarad a „vágyuk”, a munkamoráljuk akkor nagyon komoly eredményeket fognak elérni. Úgy gondolom, hogy a fiatalságuk, az energiájuk révén egy nagyon komoly társulatot lesznek képesek létrehozni.

– Milyen tanácsot adna a pályát kezdő táncművészeknek?

– Mindig az ember önmaga dönti el, hogy melyik utat választja. Aki borzasztóan szereti a hazáját és megtalálta azokat az alkotótársakat, akikkel itthon szeretne létrehozni egy társulatot, neki természetesen Magyarországon kell tudni érvényesülni. A legfontosabb szempont az, hogy keresse meg saját arculatát, stílusát, amin ő meg tud szólalni. Igaz az elején még nem lesz annyira ügyes, de sokkal jobban jár, mintha másokat másolna. Egy művész számára sokkal izgalmasabb és értékesebb újat teremteni, önmaga és a világ számára. Természetesen, ha valakit nagyon nagy léptékek érdekelnek, a hódítás – a szónak a legszebb értelmében – annak nem tudok mást ajánlani, csakhogy menjen külföldre. Ha a táncművészet jelenlegi helyzetéről beszélünk, akkor el kellene kezdeni fölzárkózni azokhoz a fantasztikus alkotókhoz, táncosokhoz, akik külföldön vannak. Tudni kell arról, ami a világban van.

Szerző: Mudra Ágnes

Tartalmi partner: magyarteatrum.hu